Vizsgálatok
/Saoirse/
Nem
hiszem el, hogy erre rávett, gondoltam kicsit haragosan. Bár a haragom nem Alec
iránt irányult, hanem sokkal inkább magam ellen. Haragudtam magamra, amiért
ilyen könnyen belementem.
Most
épp az ispotály felé mentem egyedül. Alec előrement, hogy előkészítse a terepet
a vizsgálatokra. Előtte megnyugtatott, hogy semmi olyasmit nem csinál, amit nem
akarok. Illetve többször is biztosított róla, hogy nem leszek meztelen. Ettől
egy kicsit megnyugodtam. Szerencsére a vizsgálatok csak egy-két napot vesznek
igénybe. Még ő sem tudja pontosan mennyi ideig leszek a páciense.
Az
ispotályról annyit kell tudni, hogy egy szimpla kórháznak felel meg, csak
felturbózott változatban. Az orvosi műszerekről jó formán semmit nem tudtam.
Na, majd akkor ma.
Próbáltam
a pozitív oldalát nézni a dolognak, de nem nagyon ment.
A
felvonóban voltam, ahol megnyomtam az ötös gombot. Amint ezt megtettem a
felvonó azonnal elindult. Azt viszont nem mondanám, hogy lassan ment. Még
feleszmélni sem volt időm, amire a felvonó megállt, jelezve ezzel, hogy
megérkeztünk. Elhagytam a felvonót, a folyosón pedig jobbra vettem az irányt.
Baloldalról a második ajtón bementem. Az ajtóra rá is volt rakva egy tábla,
amin Alec neve állt, és a hivatása. Egy plakáton pedig ki volt írva azok a szolgáltatások,
amiket el szokott végezni. Hát szinte minden rajta volt.
Csak
egy kicsit lepődtem meg a dolgon. Na jó, nagyon meglepődtem a dolgon. Ilyet
utoljára filmekben láttam. És meg kell, mondjam elég borzalmas filmek voltak
azok. Többek közt itt az Alkonyat szériára gondolok.
A
szobának nevezett terem közepén egy íróasztal mögött ült Alec. Valamit
tanulmányozott. Gondolom, újra végignézte a leleteimet. Felültem a fémasztal
szerűségre.
Igazából
nikkelágy volt, de számomra fémasztal szerűség marad. A nikkelágy olyan túl
hivatalos, míg a fémasztal szerűség lényegre törő.
-
Nos, mivel kezdjük? – kérdeztem kicsit
sem magabiztosan.
- Ismerős számodra az, hogy ultrahang? – nézett rám kérdő tekintettel.
- Ismerős számodra az, hogy ultrahang? – nézett rám kérdő tekintettel.
-
Igen, tudom mi az – mondtam nyugodtan.
-
És voltál már ilyen vizsgálaton? – tette
fel az újabb kérdését.
-
Igen, voltam.
-
Remek. Ezt vedd fel, - nyomott a kezembe
egy fehérneműhez hasonlító valamit. – ott pedig fel tudsz öltözni. – mutatott
egy paravánra a sarokban.
Odabattyogtam,
majd a paraván mögé bújva átöltöztem. De előtte még megbizonyosodtam arról,
hogy minden szögből jól takar e. A ruháimat ráraktam egy székre. A fehérnemű
felső része nagyon hasonlított egy sport melltartóhoz, csak pántja nem volt. Az
alsó része pedig egy short volt.
Kijöttem
a paraván mögül, és visszabattyogtam a fémasztal szerűséghez. Felfeküdtem a rá,
majd várni kezdtem.
-
Ez most hideg…
-
Nem kell mondani. Tudom, hogy az lesz. –
szakítottam félbe.
-
Rendben – közben pedig rákente a gélt a
hasamra.
Rátette
a gépet a hasfalamra, majd gyengéd mozdulatokkal húzkodni kezdte. A figyelmét
pedig a tanulmányozásom jobban lekötötte, mint hittem volna. Alig nézett rám,
csak rám pislantott egyszer-kétszer megkérdezni nem-e kényelmetlen az ágy.
Amikor
viszont rám emelte a tekintetét észrevettem valamit, amit eddig nem. A szeme
hasonlított az álombéli szemre. Arra a gyönyörű, szép, kék szemre. Meglepő
módon az övé is kék volt.
-
Mi? – szakított ki gondolataimból
váratlan felkiáltásával.
A
monitorra emeltem a tekintetemet.
Nagyjából
tudtam, mit kell keresni. Hiszen, amikor legutóbb nőgyógyász vizsgálgatott
ezzel a ketyerével, unatkoztam, ezért nem volt jobb dolgom, mint a monitort
bámulni. De nem tudtam, mit kell keresni, így hát megkérdeztem. A nőgyógyászom készséggel
megmutatta a vizsgálat menetét.
Amikor
viszont megnéztem, már mindent értettem. Fejemben számolni kezdtem. A monitor
nem tévedett. A fejemhez csaptam a kezemet, gondolataimban pedig ostorozni
kezdtem magamat, amiért elfelejtettem. Nem szoktam ostorozni magamat, csak ha
valós okom van rá. Mint most.
-
Mi az? – nézett rám kérdőn, amikor
meglátta az arckifejezésemet.
Gondolkoztam,
hogyan magyarázhatnám el neki mi fog történni a testemben pár napon belül.
Végül a legegyszerűbb megoldást választottam.
-
Szoktak nálatok a nők menstruálni? –
tettem fel neki a kérdést, amire egy fejrázással válaszolt. – Értem. Nos, ez
nálunk… havonta jelentkező vérzést jelent. Ez jelzi azt, hogy képesek vagyunk
életet adni egy gyermeknek. Termékenyek vagyunk. – magyaráztam el a dolgot a
lehető legegyszerűbben, közben néha ránéztem, hogy érti-e amiről beszélek.
-
Azt hiszem értem. És ez hogy megy végbe?
Mármint a menstruálni. – nézett rám kíváncsian.
-
A méhnyálkahártya lelökődik, és vér
kíséretében távozik a szervezetből – válaszoltam a feltett kérdésére. –
Menstruációnak vagy menzesznek nevezik, nem menstruálninak – javítottam ki.
-
Érdekes – mondta elgondolkozva. – Nálunk
is van egy ehhez hasonló dolog, ami a nők termékenységét jelzi – jegyezte meg
érdekességképpen.
-
Mi? – kérdeztem kíváncsian.
-
A méhnyálkahártya leválik, ami sárgás
váladékként elfolyik. Két-három napos folyamat. Ezt mi váladékozásnak hívjuk. –
magyarázta. – Az mi? – mutatott egy pontra a monitoron.
-
A petefészek – mondtam határozottan,
majd magyarázni kezdtem, hogy mi a szerepe a női testben.
Olyan egy óráig ez ment. Ultrahanggal megnézte
a testem egy pontját, én pedig megmagyaráztam azokat a szerveket, amiket nem
ismer. Néha tudta mihez hasonlítani a dolgot, néha azonban teljesen ismeretlen
volt számára az a szerv vagy egy része. És, ha ez volt, akkor annál jobban
érdekelte a dolog. Ezt leszámítva elfogadta a tényt, hogy nekünk kicsit máshogy
működik a szervezetünk.
Az
ultrahang után pedig a tüdőszűrés következett. Vagy, ahogy ők nevezik
tüdőultrahang. Itt feküdni kellett egy speciális ágyon, a mellkasom felett
néhány centiméterrel egy négyzet alakú gépezet, amely hol kéken, hol vörösen,
illetve zölden világított. Körülbelül két percig kellett így feküdni. A
vizsgálat eredménye egy pár perces felvétel lett a tüdő működéséről. Vagyis egy
videó készült a tüdőmről. Elég bizarr látvány volt.
Ezután
a szívem működését vizsgálta. Felvételt készített róla, illetve meghallgatta a
szívdobogásomat.
-
Elég fura, hogy csak egy szívdobogást hallok.
Biztos, hogy nincs nálatok olyan személy, akinek két szíve van? – tette fel
újra a kérdését.
Mielőtt
elkezdte volna a szívem vizsgálgatását, feltette ugyanezt a kérdést. Én azt
válaszoltam rá, hogy nem. Bár azt nem tettem hozzá, hogy mi – vagyis mi angolok
- már ezen a feltevésen is gondolkodtunk, ami egy sci fi sorozat formájában
jelent meg.
-
Nem – válaszoltam.
Válaszom
után abbahagyta a szívem vizsgálgatását, és elővett az íróasztalából egy
kórlapot, amire felírta az eredmények. Illetve a felvételeket a kórlappal
együtt belerakta abba a mappába, ahol az első teszteredmények lapultak.
-
Voltál már túrán, kiránduláson? Bármin,
ami több órát vett igénybe? – kérdezte kíváncsian.
- Néha. Azok is csak egy és fél órások
voltak. A szüleim sosem engedtek ki ennél több ideig az erdőbe, mivel asztmás
vagyok – erre a kijelentésemre meglepődött.
Egy
pillanatra még fel is nézett a jegyzeteiből, de hamar levette rólam a
tekintetét. A kórlapomat azonnal elkezdte kitölteni.
Már
6 éves korom óta asztmás vagyok. Nem tudjuk, hogyan kezdődött. Az egyik
pillanatban még teljesen jól voltam, a másikban már fulladásos, köhögős rohamok
törtek rám éjjelente. Még az orvosaim sem tudják az okát. Csak találgatni
tudtak. Fizikai terhelés vagy dohányfüst lehet a kiváltó oka. Szerencsére
azonban az évek elmúltával egyszer sem súlyosbodott.
-
Egyéb betegség?
-
Szerencsére nincs.
-
Allergia?
-
Nincs.
-
Jól látsz a szemeddel?
-
Igen.
A
kérdések után egy újabb vizsgálat jött. Vagyis csak a szemem összehúzódását
figyelte. Ehhez persze egy kéken világító orvosi kislámpára volt szüksége. És
elég vakító fényt bocsátott ki.
Miután
ezzel végeztünk, a kórlapra újabb adatokat írt fel.
-
Az egyetlen probléma az asztmád, amit
lehet kezelni, úgyhogy nem látom akadályát a kirándulásnak.
-
Remek.
A
paravánhoz siettem, ahol gyorsan lekapkodtam magamról a pánt nélküli sport
melltartót és a shortot. A ruháimat felvettem, majd előbújtam a paraván mögül.
- Te menj csak előre, nekem még van egy kis dolgom – mondta fel sem nézve a sok papír közül.
- Te menj csak előre, nekem még van egy kis dolgom – mondta fel sem nézve a sok papír közül.
Engedelmesen
elindultam Alec lakásába. Gondolataim azonban máshol jártak. Vajon mi az, amit
nem mond el nekem?