Anna és a király

1.fejezet - Bonyodalom

Alkonyatkor már kevesebb dolgom volt, mint hajnalban. Csak annyi, hogy kitakarítsam a házat és vacsorát készítsek magunknak. Utána pedig lefektettem az öcsémet.

Amint minden teendőmmel végeztem, megmosakodtam. Ezt követően pedig megettem a vacsora maradékát is. Anya is ugyanígy tett.

      -  Hogy ment ma a tanítás? – kérdezett rá a dologra.

      -  Egész jól – feleltem.

Anya bátorítóan rám mosolygott. A szemén viszont láttam mennyire el van fáradva. Még erre a kis mosolyra is alig volt ereje.

Az édesanyám szolgálónő Edward polgári családjánál. A munkája nagyon megterhelő a számára. Ha a polgári családnál dolgozol, akkor nem kapsz túl sok juttatást. A legjobb, ha egy nemesnél kezdesz el dolgozni. Csupán 4 arany járadékot kapsz tőlük, vagy még kevesebbet. Édesanyám számára nem volt túl sok lehetőség ezen a téren. Ezért is kezdtem ki menni az erdőbe. Hogy valamennyire kiemeljem magunkat a nyomorból.

       -  Beszéltem Thomas-szal – kezdte baljósló hangon. – Azt mondta, ő tanítaná Petert. Gondját viselné, és amikor itt az idő átvehetné tőle a vállalkozást – mondta el a tervét.

      -  Anya, ezt te sem akarhatod – kezdtem el ellenkezni. – Nem bízhatod rá Petert! Még önmagát sem tudja eltartani, akkor hogyan tartaná el pont egy 13 éves fiút. – próbáltam hatni rá észérvekkel.

      -  Tudom, de nincs más esélye. Ha nem lesz valamilyen kereskedő, semmi esélye nem lesz a túlélésre. Ezen múlhat az egész jövője. – esett kétségbe.

Őt is kiborította a mostani helyzet. Azt is tudjuk, nem mehetek ki folyton az erdőbe vadászni. Egy idő után észrevennék, és akkor. Bele se merek gondolni, mi lesz a családommal. A vadászatért halálbüntetés is járhat. Nem hibáztatom anyát, azért, mert látott egy lehetőséget. Ha rajtam múlik, akkor ez a lehetőség sosem válik valóra.

Gondolatmenetemet kopogtatás szakította félbe. Odamentem az ajtóhoz, majd kinyitottam azt. A király egyik katonája volt.

      -  Önök lennének a Beaufort család? – kérdezte meg tőlem, amire egy bólintással válaszoltam. – Peter Beaufortért jöttünk. – jött be a házba, majd Peter szobája felé vette az irányt.

Anya rémült szemekkel nézte a katonát.

      -  De miért? – szegeztem neki a kérdésemet.

      -  Azért, mert az erdőben látták megölni egy állatot. A vadászatot a király tilalom alá helyezte. A palotába kell vinnem! – állította.

Én viszont hittem abban, hogy ez az egész, csak kitaláció. Az nem lehet. Vigyáztam, hogy soha ne jöjjön utánam.

A katona kivitte a házból Petert. Anyával utána szaladtunk, hogy megállítsuk. Nem vihetik el tőlünk.

Hirtelen ötlettől vezérelve kivettem a tőrt a tokból, és a király szolgájának hasába szúrtam. Az öcsémet kitéptem a szolga karmaiból.

      -  Menj! – utasítottam, majd a fejemmel az édesanyánk felé intettem.

Nem kellett neki kétszer mondani, azonnal odarohant hozzá. Visszafordultam a katona felé. A tőrt lassan kihúztam a hasából. A pengét a magasba emeltem, amit a szívébe vájtam. Amikor elengedtem holtan esett a földre.

Teljesen váratlanul egy másik katona megragadta a kezemet, aztán a kocsi felé kezdett húzni. Addig a pillanatig észre se vettem a kocsi jelenlétét. Behajítottak oda, majd a palota felé kezdtek el lovagolni.

      -  Anna – kiabált utánam Peter, miközben a kocsi után futott.

      -  Ne aggódj, nem lesz semmi baj! Visszajövök, ígérem! – kiabáltam vissza neki, csakhogy megnyugtassam.

Abban egyáltalán nem voltam biztos, viszontlátom e még őket. Remélni tudtam, hogy így lesz.

Az út nagy részét azonban végig aludtam. Csak akkor ébredtem fel, amikor kinyitották a kocsi ajtaját. A kezeimet jó szorosan összekötötték. Így vittek ki a kocsiból a palota udvarába.

A királyi vár gyönyörű volt. Két nagy, díszes tornya volt. A tornyokat faragott virágok díszítették. Az udvarháznak két erkélye volt illetve hozzájuk csatlakozott a nyugati és a keleti szárny. Az ablakaikat arannyal ékesítették. Ezekhez még hozzá tartozott az udvar, ami elbűvölő látványt nyújtott.

Csodálkozásomból a katonák térítettek ki, akik az egyik ajtó felé taszigáltak. Én csak hagytam, hogy arra vigyenek, ahova akarnak. Nem lett volna túl sok értelme az ellenállásnak.

Számomra elkerülhetetlen a büntetés.

A palota belülről még szebb látványt nyújtott. A termeket faragott oszlopok jellemezték. Általában csak egy-kettő oszlop volt egy teremben. Mindegyikre valamilyen szimbólumot faragtak. Az egyiken észrevettem egy oroszlán alakot. Ez a terem lehetett a nagyterem.

A nagyteremtől nyugatra egy fából készült ajtó található. Odavittek be a katonák. A teremben négy öreg férfit láttam a teremben. Biztos ők a vének, kik ítéleteket hoznak a törvényszegőknek és az engedetleneknek.

Épp egy hosszú, fekete hajú lánynak ítélték meg a sorsát.

     -  Szerintem Victoria kisasszony tisztában van tettének súlyosságával – mondta a barna hajú és szemű férfi.

      -   Az ítélet a következő – kezdte az ősz hajú, bajszos férfi – Esther szolgálónál kell dolgoznod egy teljes évig. – adta ki az ítéletet.

A lány sírva meredt maga elé. Egy szőke hajú nő segítette fel, és vitte ki őt a teremből.

      -  Ki a következő? – kérdezte a barna hajú, bajszos férfi.

A katonák a helyiség közepére vittek, ahol térdre kényszerítettek a vének előtt.

      -  Mi a neved? – kérdezte meg tőlem ugyanaz az ember.

      -  Anna.

      -   Mit követett el? – fordult a katonák felé a kopasz, kék szemű férfi.

Ő úgy néz ki, mint egy szerzetes.

      -  Megölte Hale tábornokot – válaszolta egyszerűen a hátam mögött álló szolga.

A négy öreges ember halkan motyogtak valamit. Gondolom az ítéletemet tárgyalták meg. Csak nem lehet olyan súlyos. Az előző lánynál biztos nem.

      -  Az ítélet a következő – kezdte baljósló hangon az ősz hajú, bajszos. – Esther szolgálónál kell dolgoznod. – adta ki az ítéletemet.

      -  Meddig? – tettem fel nekik a kérdést.

      -  Ameddig mi jónak látjuk.

Felocsúdni sem volt időm, ugyanis már vittek ki a teremből. Próbáltam ellenkezni a szörnyű ítélet ellen.