Anna és a király

1.fejezet - Bonyodalom

Alkonyatkor már kevesebb dolgom volt, mint hajnalban. Csak annyi, hogy kitakarítsam a házat és vacsorát készítsek magunknak. Utána pedig lefektettem az öcsémet.

Amint minden teendőmmel végeztem, megmosakodtam. Ezt követően pedig megettem a vacsora maradékát is. Anya is ugyanígy tett.

      -  Hogy ment ma a tanítás? – kérdezett rá a dologra.

      -  Egész jól – feleltem.

Anya bátorítóan rám mosolygott. A szemén viszont láttam mennyire el van fáradva. Még erre a kis mosolyra is alig volt ereje.

Az édesanyám szolgálónő Edward polgári családjánál. A munkája nagyon megterhelő a számára. Ha a polgári családnál dolgozol, akkor nem kapsz túl sok juttatást. A legjobb, ha egy nemesnél kezdesz el dolgozni. Csupán 4 arany járadékot kapsz tőlük, vagy még kevesebbet. Édesanyám számára nem volt túl sok lehetőség ezen a téren. Ezért is kezdtem ki menni az erdőbe. Hogy valamennyire kiemeljem magunkat a nyomorból.

       -  Beszéltem Thomas-szal – kezdte baljósló hangon. – Azt mondta, ő tanítaná Petert. Gondját viselné, és amikor itt az idő átvehetné tőle a vállalkozást – mondta el a tervét.

      -  Anya, ezt te sem akarhatod – kezdtem el ellenkezni. – Nem bízhatod rá Petert! Még önmagát sem tudja eltartani, akkor hogyan tartaná el pont egy 13 éves fiút. – próbáltam hatni rá észérvekkel.

      -  Tudom, de nincs más esélye. Ha nem lesz valamilyen kereskedő, semmi esélye nem lesz a túlélésre. Ezen múlhat az egész jövője. – esett kétségbe.

Őt is kiborította a mostani helyzet. Azt is tudjuk, nem mehetek ki folyton az erdőbe vadászni. Egy idő után észrevennék, és akkor. Bele se merek gondolni, mi lesz a családommal. A vadászatért halálbüntetés is járhat. Nem hibáztatom anyát, azért, mert látott egy lehetőséget. Ha rajtam múlik, akkor ez a lehetőség sosem válik valóra.

Gondolatmenetemet kopogtatás szakította félbe. Odamentem az ajtóhoz, majd kinyitottam azt. A király egyik katonája volt.

      -  Önök lennének a Beaufort család? – kérdezte meg tőlem, amire egy bólintással válaszoltam. – Peter Beaufortért jöttünk. – jött be a házba, majd Peter szobája felé vette az irányt.

Anya rémült szemekkel nézte a katonát.

      -  De miért? – szegeztem neki a kérdésemet.

      -  Azért, mert az erdőben látták megölni egy állatot. A vadászatot a király tilalom alá helyezte. A palotába kell vinnem! – állította.

Én viszont hittem abban, hogy ez az egész, csak kitaláció. Az nem lehet. Vigyáztam, hogy soha ne jöjjön utánam.

A katona kivitte a házból Petert. Anyával utána szaladtunk, hogy megállítsuk. Nem vihetik el tőlünk.

Hirtelen ötlettől vezérelve kivettem a tőrt a tokból, és a király szolgájának hasába szúrtam. Az öcsémet kitéptem a szolga karmaiból.

      -  Menj! – utasítottam, majd a fejemmel az édesanyánk felé intettem.

Nem kellett neki kétszer mondani, azonnal odarohant hozzá. Visszafordultam a katona felé. A tőrt lassan kihúztam a hasából. A pengét a magasba emeltem, amit a szívébe vájtam. Amikor elengedtem holtan esett a földre.

Teljesen váratlanul egy másik katona megragadta a kezemet, aztán a kocsi felé kezdett húzni. Addig a pillanatig észre se vettem a kocsi jelenlétét. Behajítottak oda, majd a palota felé kezdtek el lovagolni.

      -  Anna – kiabált utánam Peter, miközben a kocsi után futott.

      -  Ne aggódj, nem lesz semmi baj! Visszajövök, ígérem! – kiabáltam vissza neki, csakhogy megnyugtassam.

Abban egyáltalán nem voltam biztos, viszontlátom e még őket. Remélni tudtam, hogy így lesz.

Az út nagy részét azonban végig aludtam. Csak akkor ébredtem fel, amikor kinyitották a kocsi ajtaját. A kezeimet jó szorosan összekötötték. Így vittek ki a kocsiból a palota udvarába.

A királyi vár gyönyörű volt. Két nagy, díszes tornya volt. A tornyokat faragott virágok díszítették. Az udvarháznak két erkélye volt illetve hozzájuk csatlakozott a nyugati és a keleti szárny. Az ablakaikat arannyal ékesítették. Ezekhez még hozzá tartozott az udvar, ami elbűvölő látványt nyújtott.

Csodálkozásomból a katonák térítettek ki, akik az egyik ajtó felé taszigáltak. Én csak hagytam, hogy arra vigyenek, ahova akarnak. Nem lett volna túl sok értelme az ellenállásnak.

Számomra elkerülhetetlen a büntetés.

A palota belülről még szebb látványt nyújtott. A termeket faragott oszlopok jellemezték. Általában csak egy-kettő oszlop volt egy teremben. Mindegyikre valamilyen szimbólumot faragtak. Az egyiken észrevettem egy oroszlán alakot. Ez a terem lehetett a nagyterem.

A nagyteremtől nyugatra egy fából készült ajtó található. Odavittek be a katonák. A teremben négy öreg férfit láttam a teremben. Biztos ők a vének, kik ítéleteket hoznak a törvényszegőknek és az engedetleneknek.

Épp egy hosszú, fekete hajú lánynak ítélték meg a sorsát.

     -  Szerintem Victoria kisasszony tisztában van tettének súlyosságával – mondta a barna hajú és szemű férfi.

      -   Az ítélet a következő – kezdte az ősz hajú, bajszos férfi – Esther szolgálónál kell dolgoznod egy teljes évig. – adta ki az ítéletet.

A lány sírva meredt maga elé. Egy szőke hajú nő segítette fel, és vitte ki őt a teremből.

      -  Ki a következő? – kérdezte a barna hajú, bajszos férfi.

A katonák a helyiség közepére vittek, ahol térdre kényszerítettek a vének előtt.

      -  Mi a neved? – kérdezte meg tőlem ugyanaz az ember.

      -  Anna.

      -   Mit követett el? – fordult a katonák felé a kopasz, kék szemű férfi.

Ő úgy néz ki, mint egy szerzetes.

      -  Megölte Hale tábornokot – válaszolta egyszerűen a hátam mögött álló szolga.

A négy öreges ember halkan motyogtak valamit. Gondolom az ítéletemet tárgyalták meg. Csak nem lehet olyan súlyos. Az előző lánynál biztos nem.

      -  Az ítélet a következő – kezdte baljósló hangon az ősz hajú, bajszos. – Esther szolgálónál kell dolgoznod. – adta ki az ítéletemet.

      -  Meddig? – tettem fel nekik a kérdést.

      -  Ameddig mi jónak látjuk.

Felocsúdni sem volt időm, ugyanis már vittek ki a teremből. Próbáltam ellenkezni a szörnyű ítélet ellen.

Anna és a király - Prológus

Hétköznapok

A nevem Anna. Egyszerű polgári családból származom. Wales keleti részén jöttem a világra. Szüleim akkor még a nagyszüleimnél éltek, hogy könnyebben tudjanak gondoskodni magukról és rólam. Amint megszülettem az addigi terveik füstbe mentek, ugyanis rájöttek, egyedül kell megoldaniuk a problémájukat.

A történet ott veszi kezdetét, mikor az édesapám meghalt egy háborúban. 12 éves voltam, amikor már dolgoznom, vadászatot tanulnom, gondolkodnom kellett. A kényszer sok mindenre ráveszi az embert.

A király viszont abban az évben vezette be az adózást. Az adóknak köszönhetően a város eléggé elszegényedett. Az előkelőkből polgárok lettek, a polgárokból szegények, a szegények pedig maradtak szegények. Mivel az összes pénzünket az adók kifizetésére költjük, nem marad pénzünk az élelemre, ruhákra, iskoláztatásra.

Azonban a király kijelentette, mostantól a vadászat tilos. A város határához még őröket is állítatott

Nekem mégis vadásznom kellett, hogy a zsákmányt el tudjam adni a kereskedőknek, amit ők jól megfizetnek. Abból a pénzből veszem, a ruhákat illetve abból fizetem ki az adókat. Az erdőben szerzett bogyókból, gyümölcsökből, ehető gumókból varázsolok ételt az asztalra. Vész esetén pedig az otthoni limlomokat cserélem el pénzre vagy ételre.

Most épp egy szarvasra próbálok elkapni. Legalábbis a nyomok alapján szarvasnak ítélem meg. A családban egyedül apának van tehetsége a vadászathoz. Így látta el önmagukat, mikor Angliában voltak.

Hirtelen egy apró neszt hallottam magam elől. Felajzattam az íjamat, az ujjaimat az idegre helyeztem, majd nagyon lassan hátrahúztam. Mihelyt megláttam a barna foltot, céloztam. A barna folt eltűnt. Gyorsan odafutottam a cserjéhez. Jól gondoltam, egy szarvast láttam, néhány pillanattal ezelőtt. Kezdek belejönni a vadászatba. A zsákmányom lábait összekötöttem, és beletettem a zsákba. Most már csak észrevétlenül kell visszajutnom a városba.

Legnagyobb szerencsémre az őrök aludtak, így észrevétlenül vissza tudtam jutni a városba. A városban pedig felkerestem a helyi hentest. Általában neki szoktam eladni az elejtett vadakat.

Amint megérkeztem a henteshez, a hátsó ajtóhoz mentem, és kopogtam.

      -   Anna, gyere be. – invitált be az üzletébe Nikolaus. – Ma mit hoctál nekem? – kérdezte meg tőlem.

Nikolaus német származású volt. A dédszüleinek kisebb problémái akadtak a vállalkozással, ezért áthajóztak a tengeren, és Wales területén kezdtek el dolgozni.

      -  Szarvast – nyitottam ki a zsákot, csakhogy megnézhesse a vadat.

      -  Szép, a húsza porhanós – állapította meg első ránézésre. – 15 aranat adok érte.

Makacsul megráztam a fejemet, ezzel jelezve nem tetszésemet.

      -  20 – próbálkozott újra. – Jó fan, legyen 25 arany. – adta végül be a derekát.

 Elvettem tőle a pénzt, a zsákmányt pedig leraktam az asztalára.

      -   Jó veled üzletelni – mondtam, majd elköszöntem tőle.

A 25 aranyammal elmentem néhány kereskedőhöz is. Vettem az öcsémnek ruhát, anyának cipőt, magamnak pedig egy láncot.

A láncra a medálomat akarom felrakni, amit még az édesapámtól kaptam. A medál egy oroszlánt ábrázolt.
Utána még kimentem az erdőbe gyümölcsöt gyűjteni, illetve lőttem egy mókust a péknek. Cserébe pedig kenyeret kaptam.

Amikor végeztem a teendőimmel, hazamentem Viharral, a lovammal. Vihart egy hideg éjszaka után találtam meg az istállóban. Azóta elválaszthatatlan jó barátok lettünk.

Miután hazaértem, elvégeztem néhány otthoni feladatot, majd elkezdtem tanítani az öcsémet, Petert.

Igaz, az én tudásom kevés volt, hogy Peterből kereskedőt faragjak, de több mint a semmi. A történelem nagy részét én is tudtam, azzal nincs is semmi gond. A gond az, hogy mi már nem tartozunk a céh tagjai közé. Ugyanis, mikor apa meghalt eladtuk a vállalkozást a megélhetés érdekében. Csak azt tudtuk, ha nem változik, a helyzet mihamarabb az öcsémnek nem lesz foglalkozása,és az erdőben kell majd élnie.
A legrosszabb esetben pedig szolga lesz valamelyik főnemesnél. Azt én nem fogom hagyni.

Gondolataimból halk kopogtatás térített ki. Léna jött el hozzánk. Általában tanácskérés miatt jön el hozzánk. Ez a nap is olyan, mint a többi. Akkor még nem sejtettem, mennyire meg fog változni az eddigi életem.