Árnyék és fény II. - 5.fejezet

Elszabadult erő:

/Charlotte/

Másnap rémülve feküdtem az ágyamon. Féltem, hogy Kate mit fog csinálni a szeretteimmel. Nem akartam, hogy valami bajuk essen. De az, amit Kate mesélt nekem, nem tudtam eldönteni, hogy igaz vagy hazudott. Ezt kell kiderítenem. Ugyanis nem bízhatok meg benne. Remegő kézzel nyúltam a telefonomért, majd tárcsáztam egy számot. Felhívtam azt a lányt, aki nevelőanyám irodájára vigyázott. Sajnos nem vette fel, de hagytam neki üzenetet. A telefont visszatettem a szekrényre, majd felültem az ágyon. A párnámat elvettem az eddigi helyéről, és az egyik székre tettem. Ott őriztem a könyvet és Kate egyik régies fényképét. A fénykép hátoldalát is megnéztem, de nem találtam semmi olyasmit, ami használható lenne. Visszatettem a képet, és elvettem a könyvet. A vérfarkasokról szóló könyvet. Nem gyanakodtam Wilsonékra, de egy belső hang azt mondta, olvassam el a könyvet. Kinyitottam, és mindent elolvastam. Az információkat magamban elraktároztam. Egyszer még jól jöhetnek, gondoltam. A könyvet visszaraktam a helyére, ahogyan a párnámat is. Odasétáltam a szekrényemhez. Ki akartam nyitni, de a kezem átment rajta. Nem tudtam meg fogni a fogantyúját. Valahogy mindig átment rajta a kezem. Úgy éreztem, mintha nem tudnám uralni a képességemet. Pár percig próbáltam kinyitni a szekrény ajtaját, ami nagy nehezen, de sikerült. Kivettem belőle pár ruhát, és azonnal magamra kaptam őket. Utána a vállamra tettem a táskámat, és reggeli nélkül indultam el az iskolába. Az autómhoz mentem, majd beszálltam. Milyen régen használtam. A kocsi kulcsával elindítottam a járművet, majd a lehető leggyorsabban indultam el az iskola felé. Késésben voltam már így is, és az első óra történelem lesz. Szuper. Legnagyobb szerencsémre odaértem a suliba még időben. A táskámat rátettem a vállamra, majd a folyosóra mentem, ahol sietve kerestem meg a történelem termet. Leültem a szokásos helyemre, majd előpakoltam. John finoman megérintette a vállamat ezzel arra késztetve, hogy forduljak oda. Hátra néztem, majd John egy pontra mutatott. Nem tudtam, hogy mit akar mutatni, de arra fordultam, amerre mutatott. A legelső padban ült Kitty, a szomszédunk. Bejött Mr. Campbell, hogy órát tartson. Felírt valamit a táblára, amit elkezdtünk lemásolni, miközben ő folyamatosan magyarázott. Hamar végeztünk a lemásolással. A másolás után mindenki csak a tanárra figyelt. Amint a tanárra néztem valami nagyon fura dolog történt.

„Ideje egy picit visszaemlékezni a vikingekre.”- hallottam meg a tanár hangját a fejemben.

      -  Most olyan rész következik, ahol muszáj felidéznünk a vikingeket. Lapozzatok vissza a vikingekhez! – kért meg rá mindenkit, majd mindenki arra a részre lapozott.

Megfogtam a füzetem lapjait, de a kezem megint átment rajta. Tényleg úgy éreztem, hogy nem tudom irányítani a képességemet. Megpróbáltam még egyszer ellapozni, ami most sikerült is. A vikingekhez lapoztam, majd figyelni kezdtem a tanárra, de most sem sikerült. Valaki másnak a hangját hallottam meg a fejemben.

„Mikor hagyja már abba?”- kérdezte valamilyen női hang, de nem tudtam beazonosítani, hogy kié volt.

„Már csak tíz perc van az órából. Hurrá!”- hallottam meg Hope megkönnyebbült hangját a fejemben.

„Unalmas azt tettetni, hogy még tini vagyok.”- hallottam meg Kitty hangját a fejemben.

A következő percben meghallottam a csengő hangját. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, majd gyorsan összepakolva mentem ki a teremből. Minél előbb szabadulni szerettem volna a teremből. Befutottam a női mosdóba, majd magamra zártam az ajtót. Remegő kézzel fogtam meg a csapot, és engedtem belőle vizet. Megmostam az arcomat, majd próbáltam megnyugodni, amennyire tudtam. Ezt követően kimentem a mosdóból, és a menza felé vettem az irányt. Gyorsan megettem a reggelimet, majd rohantam a következő órámra. A következő órám matek volt. Hamar odaértem. Elfoglaltam a helyemet, majd elpakoltam. Időközben a többiek is elfoglalták a helyüket, majd a tanár is bejött a terembe. A tanár feladott nekünk egy feladatot, amit az óra végéig lehetett csinálni. Elkezdtem csinálni a feladatot. Egy ideig tudtam is csinálni, de utána valami megzavart. Valakinek a fejében voltam. Próbáltam kimászni onnan, de nem tudtam. A következő percekben mindent megtudtam erről a személyről. Nellie-nek hívták a lányt. Tekintetemmel megkerestem a lányt, akit már láttam valahol. A haja vörös volt, a tekintete sötétséggel volt tele. Őt láttam Kate házában, jutott eszembe a felismerés. Hirtelen minden egyes porcikám remegni kezdett a félelemtől. Amint meghallottam a csengő hangját gyorsan összepakoltam, és kimentem a teremből. Egy falnak dőlve próbáltam megnyugodni, de nem sikerült. Féltem. A fejem fájni kezdett, amit megpróbáltam enyhíteni. Ezt követően egy nagyon jó érzés tört a felszínre. Ezt az érzést már ismertem. Nagyon jó volt ez az érzés. A fejfájás hamar elmúlt. Felszabadult voltam. Minden félelmem és gondom csak úgy elpárolgott, mintha sose féltem volna. Tovább mentem a folyosón a következő órámra, de megint rám tört a fejfájás. Most viszont nem éreztem a jó érzést. Nem tört fel bennem semmi. Csak fájt. Lassan már ordítani fogok, gondoltam, miközben próbáltam megszabadulni a fájdalomtól. A falnak dőltem, és arra vártam, hogy a fájdalom abba maradjon, de ez nem történt meg. Teljesen váratlanul valaki megfogott, és elvitt valahova, de nem tudtam, hogy hova. A fájdalom egyre erősebb lett, majd hirtelen abbamaradt. Fáradtan hunytam le a szemeimet. Álmomban egy farkast láttam, aki valakit üldözött. Csak futott és futott. Nagy nehezen utolérte az üldözöttjét, aki John volt. Riadtan ébredtem fel álmomból.

      -  Hé, nyugalom. Nincs semmi baj. – kezdett el megnyugtatni legjobb barátnőm.

Megkönnyebbülve feküdten vissza az ágyra. Már nyugodt voltam. Könnyebben tudtam uralkodni az érzelmeim felett. Felidéztem mindent, amit ma reggel a vérfarkasokról megtudtam. Az ablak felé néztem. A sötétkék eget csillagok borították be és a telihold. Telihold van. Sietve kerestem egy telefont, és bepötyögtem John telefonjának a számát.

      -  Szia, Charlotte. Valami baj van? – kérdezte kicsit aggódva.

      -  Hol vagy most? – kérdeztem meg tőle.

      -  Az erdőben figyeljük az öcsémmel a Wilson testvéreket – mondta, aminek a hatására újra előtört belőlem a félelem.

Mély levegőt vettem, és próbáltam lenyugodni.

      -  Menjetek onnan! A közelben lehetnek vérfarkasok, de az is lehet, hogy a Wilson testvérek azok – kezdtem bele, majd eszembe jutott valami, amit abban a könyvben olvastam. - A vérfarkasok harapása halálos egy vámpírnak. – tettem még hozzá.

A válaszára vártam, de nem érkezett meg. Megnéztem a telefonomat. Letette. A félelem újra a hatalmába kerített. Nem akartam őt elveszíteni. Mély levegőt vettem, és megnyugtattam magamat azzal, hogy most már biztos nem lesz semmi baja.

      -  Haza viszlek. – jelentette ki barátnőm, majd együtt lementünk a kocsimig.

Beszálltunk a járműbe, majd a lehető leggyorsabban vitt vissza az otthonomig. Kiszálltunk az autóból, majd átléptem a házam küszöbét. Az ajtóban azonban megtorpantam. Már nem tudtam gyűlölni barátnőmet, ugyanis nem féltem tőle. Hiába változott vámpírrá tudtam, hogy maradt még valami a barátnőmből. Csak kevésbé védtelen.

      -  Nem akarsz bejönni? – kérdeztem kicsit bátortalanul.

Nem tudtam, hogy be akar e jönni. De muszáj megpróbálnom. Nem választhat szét minket a gonosz iker hasonmásom.

      -  De, szívesen. – mondta, majd beljebb lépett.

Kicsit bátortalan volt, de amint meggyőződött arról, hogy be tud jönni, magabiztos léptekkel indult el az emelet felé. Becsuktam az ajtót, majd én is utána eredtem. Lehet azt akartam, hogy legyen egy normális barátnőm, de rá kellett jönnöm, hogy az én életemben már semmi sem lehet normális.

Árnyék és fény II. - 4.fejezet

Ismeretlen múlt:

/John/

Október 21.

Kedves naplóm!

Tegnap volt életem egyik legrosszabb napja. Charlotte szakított velem. Így akarja védeni a szeretteit. Megértettem őt, hiszen én is ezt tettem volna a helyében. Megkérdeztem Samet, mit csináltak. Azt mondta segített neki megtalálni azt a könyvet, majd kapott egy üzenetet, és elment. De azt nem tudta, hogy hova. Kiderítettem, hogy a kórházba, ahol Heather édesanyja balesetet szenvedett. Az anyja azt mondta, hogy véletlen baleset volt, de Heather rendíthetetlenül azt állította, Charlotte az oka mindennek.

Letettem a ceruzát, és visszatettem a naplómat a párnám alá. Az íróasztalomhoz mentem, ahonnan elővettem pár fényképet. Mi voltunk a képen Charlotte-tal. Még az alapítók napja előtt készültek. Néztem a képeket, közben felidéztem, azokat a napokat, amiket együtt töltöttünk. Elraktam a fényképeket, majd kimentem a házból. Elindultam az erdő felé, és az első állatot megöltem, akit megláttam. Az állat tetemét elégettem, majd visszamentem a házamhoz. Útközben egy rossz érzésem támadt. Hirtelen megálltam, majd körül néztem. Nem volt itt senki. Tovább mentem, majd a házam ajtaja előtt újra megálltam. Megfordultam. Azt hittem, hogy a szemem káprázik, de ez a valóság volt. Oda akartam menni hozzá, hogy megöleljem, de egy hang a fejemben azt súgta, hogy ő nem az, akinek látszik. Végül csak kérdő pillantást vetettem Charlotte-ra.

      -  Beszélni akartam valakivel a történtekről, de rá kellett jönnöm, hogy te vagy az egyetlen, akivel ezt meg tudom beszélni – magyarázta, de közben közelebb jött felém.

Csak pár centiméter választott el minket egymástól. A rossz érzésem egyre erősebben hatolt a tudatalattimba, hogy jelezzen ő veszélyes.

      -  Sajnálom, amit tegnap mondtam. Csak végső elkeseredettségemben mondtam – kezdett el magyarázkodni. - Szeretlek! – suttogta a fülembe, majd megölelt engemet.

Abban a pillanatban jöttem rá, hogy ő nem az én Charlotte-m. Az igazi Charlotte nem jött volna csak ide. Ha elhatároz valamit, azt véghez is viszi. Észrevétlenül elővettem egy karót, amit Kate hasába szúrtam. Eltávolodtam tőle, aki egy gyors rántással kihúzta a hasából a fadarabot.

      -  Kate, engem nem tudsz átverni – mondtam határozottan.

      -  Van, akit át tudtam – állapította meg gúnyosan. - Jobb lenne, ha elfelejtenéd a szívszerelmedet. Ugyanis hamarosan eljön a kaszás érte. – mondta gúnyos mosollyal az arcán, majd egy szempillantás alatt eltűnt.

Megpróbáltam megkeresni őt, de nem tudtam. Teljesen elvesztettem a szemem elől. De meg kellett találnom őt. Nem veszíthetem el Charlotte-t. Őt nem.

/Charlotte/

Ugyanabban a házban ébredtem fel, ahová betértem tegnap. Csak a többi vámpír már nem volt sehol. Felkeltem a kanapéról, majd elindultam az ajtó felé. Az ajtóig azonban nem jutottam el, mert egy vámpír állta el az utamat. Megfogta a karomat, majd a kanapéra ültetett. Fogoly voltam. Miért kellett bejönnöm ebbe a házba, szidtam magam gondolatban. A lány leült a kanapé melletti székre, majd hosszasan engem nézett. Elfordítottam a tekintetemet. Pár perccel később bejött egy másik lány is a szobába, kezében egy tálca étellel, amit letett a kanapéra. Csakhogy egy falat se ment le a torkomon. Mind a két lányt alaposan megnéztem. Nagyon hasonlítottak egymásra, csak az előttem ülő lánynak a haja szőke, míg a másiknak vörös. Ezt a különbséget leszámítva teljesen egyformák voltak. Ez emlékeztetett az én helyzetemre. Ugyanis Kate is úgy nézett ki, mint én egy különbséget leszámítva. Hirtelen a vörös hajú lány ránézett egy pontra, majd engedelmesen meghajolt előtte. Tudtam, hogy csak az én iker hasonmásom lehet itt, hiszen kinek hajolnának meg. Mindkét lány egy szempillantás alatt eltűnt, magamra hagyva Kate-tel. A tálcát közelebb tolta, majd a kandallóhoz sétált.

      -  Szükséged lesz az erődre – mondta kihangsúlyozva minden egyes szót, mintha törődne velem, de legbelül tudtam, hogy egy cseppet sem érdekli, mi lesz velem.

A tálcát közelebb húztam magamhoz, majd az iker hasonmásomra néztem.

      -  Mit akarsz tőlem? – kérdeztem félve, amire a fejem fájni kezdett.

A halántékomra tettem a kezemet, hogy enyhítsem a fájdalmat. Olyan érzésem támadt, mintha egy veszélyesebb oldalam ki akart volna törni a fogságából.

      -  Érdekel, mi? – kérdezte tőlem, de szerintem tudta rá a választ. - Semmit. Csak azt akarom, hogy szabad legyek, és ezt te nem adhatod meg. – magyarázta a dolgot, majd jelentőségteljesen nézett rám.

Hirtelen minden eszembe, amit még Ian mondott. Azt mondta, hogy menekül valaki elől, és hogy azért változott át vámpírrá, mert nem volt más választása. A darabkák szinte maguktól vándoroltak a helyükre, megoldva ezzel Kate életének rejtélyét.

      -  Eric miatt menekülsz. Meg akarta törni az átkot, de te átváltoztattad magadat, és emiatt menekülsz. – állapítottam meg, majd ránéztem, aki csak némán bólintott.

      -  Régen nem voltam ilyen. De muszáj volt ilyenné válnom – vallotta be. – Írországban éltem a családommal, egészen addig, amíg meg nem jelent ő. Teljesen levett a lábamról. Azt kérte menjek vele, hogy együtt éljünk. Igent mondtam, de aztán rájöttem mi ő, és mit akar velem csinálni. Megszöktem, de az egyik vámpírja rám talált. Vissza akart vinni. Öngyilkossági kísérlettel próbálkoztam, ami sikerült. Amikor azonban felkeltem már nem önmagam voltam, hanem vámpír. Eric a vérét itatta velem, hogy még véletlenül se haljak meg, de arra nem számított, hogy a humanoidokat máshogy kell átváltoztatni. Ez előnyömre vált. Elmenekültem. Azóta menekülök. – fejezte be a történetet.

      -  A családod vérvonala nem szakadt meg – állapítottam meg, amire egy újabb mosoly terült szét az arcán.

      -  Okos vagy. Miután Eric megtudta, hogy nem vagyok Írországban, megölte a családomat, kivéve a testvéremet. Őt elrejtettem, hogy ne találja meg. Nem akartam őt is elveszíteni. – mondta őszintén, és a róla alkotott képem teljesen lebomlott.

Most láttam csak meg az igazi arcát. Én is ezt tettem volna a helyében, de mégsem bízhattam benne. Ott voltak azok, akiket bántott, amit soha nem fogok megbocsájtani neki. Kate újra elővette azt az arcát, akit ismertem. Azt a nőt, akit nem érdekel semmi és senki, csakhogy elérje a célját.

      -  Tudtad, hogy a képességeidet az elődeidtől örökölted? – kérdezte gonosz vigyorral az arcán. – 1228-ban Alexa az elméjével tüzet gyújtott, 1653-ban Laura átment a falakon, 1836-ban Sarah manipulálta mások gondolatait. – sorolta fel azokat az elődeimet, akiknek olyan képessége volt, mint nekem. – Az egyik képességeddel te is meg tudod ezt csinálni. – állította, majd az ablak felé fordult.

Hirtelen Kate a fejéhez nyúlt, majd letérdelt a földre, és az egyik sarokba húzódott. Ordított a fájdalomtól. Sam jelent meg előttem, aki felém nyújtotta a kezét.

      -  Bízz bennem. – mondta kissé bátortalanul.

Megfogtam a kezét, majd magához húzott. Lecsuktam a szememet, és vártam. Amikor kinyitottam már a kocsijában voltunk, amit elindított, és elszáguldott a házunkhoz. Kiszálltam az autóból, és az ajtóig sétáltam. Bátortalanul fogtam meg a kilincset. Remegő kézzel lenyomtam a kilincset, majd beljebb merészkedtem. Féltem. Mindenegyes porcikám remegett a félelemtől. Nem akartam többé elveszíteni senkit, aki fontos volt a számomra.

Árnyék és fény II. - 3.fejezet

Félelem:

/Charlotte/

Október 20.

Kedves naplóm!

Az elmúlt két napban elég furcsa dolgok történtek. Heather megpróbálta megölni Hope-t. Sikerült is volna neki, ha Nate nincs ott, hogy megállítsa. Ezután elmondta nekem az igazat a családjáról, de nem akarta, hogy rajtam kívül más is megtudja. Ezért úgy döntöttünk Johnnal, hogy elfelejtetjük Hope-pal az egészet, mintha meg se történt volna.

Másnap Ian úgy gondolta, hogy a Wilson testvérek valami titkot őriznek, ami szerintem teljes képtelenség. Megkért minket rá, hogy kövessük Angelát, és figyeljünk, mit csinál egész nap. Semmi olyasmit nem csinált, ami gyanakvásra késztetett minket. Ian túl paranoiás. Utána felhívott engem Rose, hogy valami baj van Sammel…

Letettem a tollat, és lapozni kezdtem a naplómat. Addig lapoztam, míg meg nem találtam azt, amit kerestem. Elolvastam azt a bejegyzésemet, amikor először találkoztam barátnőmmel, aki most egy vámpír. Utána elővettem a fotóalbumomat, és nézni kezdtem őket. Miközben néztem az albumot, eszembe jutottak az emlékeim, amit lejátszottam magamban. Miután megnéztem az albumot és a naplót visszatettem a helyükre. A szekrényhez mentem, és ki akartam nyitni, de nem tudtam. Amikor meg akartam fogni a fogantyúját, hogy kinyissam, a kezem mindig átment rajta. Abban a pillanatban a fejem iszonyúan fájt. Azt kívántam, hogy legyen vége ennek a fájdalom. A kívánságom azonban nem vált valóra, hanem még jobban kezdett fájni a fejem. De az érzés, ami kitört belőlem jó volt. Amikor abbamaradt a fejfájás, megkönnyebbültem. Úgy éreztem magam, mintha felszabadultam volna. Az előbb még gondterhelt voltam, most meg szabad vagyok. Megpróbálkoztam újra kinyitni a szekrény ajtaját, ami sikerült is. Néhány ruhát az ágyamra dobtam, majd bementem a fürdőbe, és megmostam az arcomat. A hajamat kifésültem, és ezt követően vettem fel a ruháimat. Lementem a konyhába, ahol Julia nagynéném szorgoskodott. Az asztalon már voltak tányérok, amiken szendvicsek voltak. Leültem az egyik székre, és enni kezdtem a reggelimet. Nagyon éhes lehettem, mert hihetetlen gyorsasággal ettem meg a szendvicsemet. Körülbelül három szendvicset ehettem meg, amire úgy éreztem jól laktam. Valaki kopogott az ajtón, és mivel én voltam a legközelebb az ajtóhoz, ezért kinyitottam. John volt az. Az arca valamiről árulkodott, csak nem tudtam leolvasni, hogy mi az. Talán reménykedhetett valamiben.

      -  Beszélnünk kell – mondta ugyanazzal az arcával.

Szélesre tártam az ajtót, hogy jöjjön be, aki ezt meg is tette. Felmentünk a szobámba, majd becsuktam az ajtót. Miután ezt megtettem kíváncsian fordultam felé.

      -  Segítened kellene Samnek – tért nyomban a lényegre, de az arckifejezésemet látva folytatta. – A gyűrűm, aminek a segítségével járhatok a napon azon egy varázsige van. Azt kellene megkeresnetek Sammel. – mondta, amire válaszul bólintottam.

Lementünk a nappaliba, majd kimentünk a házból, ahol az autója állt. Beszálltam a kocsiba, majd elfordította a kulcsot, és száguldani kezdett barátnőm háza felé. Kiszálltam az autóból, majd megfogtam a kilincset, de azonnal vissza is húztam Féltem. Túlságosan is féltem. Végül erőt vettem magamon, és kinyitottam. Beléptem az ajtón, majd keresni kezdtem őt. Meg is találtam barátnőmet a nappaliban, aki épp egy könyvet olvasott. Amint meghallotta, hogy jövök a könyvből felpillantott, és rám emelte tekintetét. Szemei még mindig azt a boldogságot sugallta, amikor meglátott engem. Közelebb akart jönni hozzám, hogy megöleljen, de a fejemmel nemet intettem. Nem jött közelebb, hanem az asztal mellett maradt.

      -  John azt mondta, hogy segítenem kellene megkeresni egy varázsigét – tértem a lényegre, amire barátnőm ellépett az asztal mellől, és a könyvespolchoz lépett.

      -  Igen, ezekben a könyvekben vannak varázsigék. – mutatott az első két polcra.

A könyvespolchoz mentem, majd le akartam venni egy könyvet, de nem tudtam, mert valami furcsát éreztem. Vonzást éreztem. Mintha vonzott volna valami magához. Lehajoltam, majd erősen koncentráltam valamire. Képességemet használva benyúltam a padló alá. A kezemmel kerestem valamit, amit meg is találtam. Egy vastag, keménykötésű könyvet. Megfogtam a könyvet, és kiemeltem onnan. A könyvben találtam egy könyvjelzőt, amit azonnal ki is nyitottam ott. A könyvet odavittem barátnőmnek, aki szemét gyorsan végig futatta az oldalon. Utána gyorsan elment valahova, majd pár másodperc elteltével vissza is jött. Egy gyűrűt rakott az asztal sarkára, majd rám nézett.

      -  Húzd el a függönyt. – kért meg rá, amire odasétáltam az ablakhoz.

A függönyt elhúztam, de úgy, hogy a nap csak a gyűrűt érintse, Samet ne. A gyűrű felemelkedett a levegőbe, majd Sam elkezdett valamit mondani. A gyűrű hirtelen lángra lobbant, de az ékszer sértetlen maradt. A lángok elaludtak, majd az ékszer leesett az asztalra. A függönyt visszahúztam, hogy barátnőm hozzá tudjon nyúlni. Elvette a gyűrűt az asztalról, majd az egyik kezét a napra tette. Nem történt semmi. A függönyt elhúztam, amire barátnőm ijedten az árnyékos részre menekült. Végül összeszedte minden erejét, és kijött a napra, de semmi se történt. Sam boldog mosollyal az arcán húzta el a többi függönyt. A zsebemben megcsörrent a telefonom. Elővettem, majd megnéztem mi áll benne. Heather küldte az üzenetet. Amint elolvastam ijedten raktam vissza a telefont. A kezem remegett. Féltem.

      -  Mennem kell. – suttogtam halkan, de Sam még így is meghallotta, amit mondtam neki.

Az ajtó felé vettem az irányt, majd gyors léptekkel elindultam a kórház felé. Amikor odaértem tekintetemmel megkerestem őt, aki gondterhelt arccal nézte a padlót. Megérintettem a vállát, de amint megérezte a kezemet ijedten ugrott fel a székből.

      -  Miért? – tette fel nekem a kérdést, amire értetlen arckifejezéssel bámultam rá.

A szemei sötétek voltak, és izzóttak a dühtől.

      -  Mit tettem? – kérdeztem meg tőle remegő hangon, amire keserűen felnevetett.

      -  Ne játszd az ártatlant. Te miattad van most anya kórházban, és te miattad veszítette el a gyermekét. – mondta olyan hangosan, hogy szerintem mindenki hallotta, aki a közelünkben volt. - Tűnj el innen, nem akarlak többé látni. – mondta valamivel halkabban, majd a kezembe nyomott egy levelet.

Remegő kézzel, és ijedt arccal indultam el a kijárat felé. Lépteim viszont olyan lassúak voltak, hogy azt hittem sose jutok ki az épületből. Az épület előtt kinyitottam a levelet, és olvasni kezdtem, ami benne állt.

Többé nem találkozhatsz Johnnal. Ha nem iktatod ki őt az életedből, akkor a szeretteidet megölöm a szemed láttára, majd átváltoztatlak vámpírrá, hogy egy örökkévalóságig emészd magad. Örömmel fogom nézni a jelenetet.

Amint elolvastam a papírt több millió darabra téptem, majd elindultam John háza felé. Több óráig tartott, mire odaértem. Átléptem a küszöböt, majd szerelmemet kezdtem keresni, akit a szobájában találtam. Amikor meglátott odajött hozzám, hogy megöleljen, de én ellöktem őt magamtól. Nem értette miért löktem el őt, ezért szólásra nyitottam a számat.

      -  Az a valaki, aki azt akarja, hogy szenvedjek, küldött egy levelet. Ha engedelmeskedem neki, akkor senkit nem fog bántani. Én nem akarom, hogy még több olyan dolog történjen, ami a szeretteim halálát okozza. Sajnálom, de nincs más megoldás. A kapcsolatunknak vége. – magyaráztam, amire ő hátra lépett, és a szemei megteltek boldogtalan érzésekkel, de tudom, hogy valahol a lelke mélyén megértett engem.

Kimentem a szobájából, és elhagytam a ház területét. Hazafelé indultam el, de útközben betértem egy ismeretlen házba, ahol az emberek buliztak vagy inkább ünnepeltek. Nem gondolkodtam, hanem csak bementem a házba a többi emberhez. De amire rájöttem, hogy hiba volt bejönnöm, már késő volt. Minden helyiség tele volt vámpírokkal, és mindenki, aki a házban volt vámpír. Próbáltam leplezni a félelmemet, de nem sikerült, mert a vámpírok többsége közelített felém, de egyik sem bántott. Nem értettem miért.

      -  Megérkezett a vendégünk. – hallottam meg a saját hangomat.

Ijedten fordultam hátra, amire az illető arcán gúnyos mosoly jelent meg. Olyan volt, mintha egy tükör lett volna előttem. Úgy nézett ki, mint én, csak a szemei barnák voltak. Aztán minden eszembe jutott, amit John mondott. Majdnem ugyanúgy nézett ki, mint te, csak a szemei barnák voltak, idéztem fel John szavait. Egyre biztosabb lettem benne, hogy életem egyik legnagyobb butaságát követtem el.

      -  Kate – suttogtam ijedten, amire a fejemben minden egyes építőkocka a helyére került.