Árnyék és fény II. - 8.fejezet

Lisbeth üzenete:

/Charlotte/

Másnap reggel aggódva keltem fel az ágyból. A szekrényemhez léptem, majd kivettem belőle pár ruhát, amit gyorsan fel is vettem. Lementem a konyhába, ahol nagynéném készített valamit, de nem tudtam, hogy mit. Leültem az egyik székre, és olvasni kezdtem valamit.

Miközben olvastam, egyfolytában Rose-ra gondoltam. Aggódtam érte, de leginkább féltem. Féltem attól, hogy valami baja esik.

Olvasás közben Julia nagynéném elém rakott egy tányér palacsintát. Gyorsan megettem, majd tovább folytattam a könyvem olvasását.

Az elődömről olvastam, Sarah Tunney életéről. Hárman voltak testvérek, de a másik kettő azonban valamilyen betegségben meghalt még kiskorukban. Csak ő maradt életben. 1836-ban mutatkozott meg az ereje. Mások gondolatait manipulálta, elég hasznos képesség volt ez akkoriban. Mások azt hihették, hogy vámpír. Ezért is akarták megölni. A könyv szerint megölték őt, és a története itt véget is ér.

Nem hittem el, hiszen tudtam, hogy utódja is született neki, különben már nem élnék. Felmentem a szobámba, majd a dobozban, amit még az a lány küldött, keresni kezdtem valamit. A telefonban azt mondta, hogy mindent elküld, amit a nevelőanyámnak sikerült megtudnia az elődeimről. Addig keresgéltem, míg rá nem találtam egy naplóra. Kicsit megkopott, de még így is használható formában volt. Kinyitottam a naplót, majd elolvastam az első bejegyzést. Sarah naplója volt.

Olyan hat éves korában kezdhetett írni a naplójába. A lapjai már megsárgultak az idő múlásával.

Lapozni kezdtem benne. Addig lapoztam, amíg rá nem találtam arra a részre, amikor meg akarták ölni. Amint rátaláltam arra a bejegyzésre, azonnal olvasni kezdtem.

December 8.

Kedves naplóm!

Az emberek azt hiszik, hogy vámpír vagyok, pedig ez nem igaz. Csupán csak más vagyok. Tegnap kihallgattam őket, amikor tanácskoztak rólam. A szüleim egy ideig mellém álltak, de meggyőzték őket, hogy én gonosz vagyok. El kell szöknöm innen, de hogyan. Ki kell találnom valamit.

December 9.

Kedves naplóm!

Tegnap találkoztam egy boszorkánnyal. Azt mondta, ő tud segíteni. De előbb megbizonyosodtam róla, hogy van e utódja. Nem szeretném, ha a családfája vele szakadna meg. Azt nem bírnám elviselni. A lényeg az, hogy egy varázsige segítségével úgy fog kinézni, mint én. Őt fogják megölni helyettem. A megölésem időpontja holnap lesz. Eddig minden a terv szerint megy.

December 12.

Kedves naplóm!

A szökésem sikeres volt. El tudtam szökni. Cassandra meghalt helyettem. Minden úgy történt, ahogy elterveztük. Most éppen Westonban vagyok. Tökéletes hely a számomra.

Tegnap egy csodálatos dologra jöttem rá. Egy gyereknek adok életet. Még jó, hogy beleegyeztem a boszorkány tervébe, különben nem születne meg ő.

Ennyit írt. Utána már csak arról írt, hogy milyen csodálatos kislánya született. Becsuktam a naplóját, majd lementem a konyhába, ahol nagynéném főzött valamit. Amint meglátott engemet, érdeklődve fordult hozzám.

      -  Charlotte, nem baj, ha csatlakozik hozzánk ebédre valaki? Csak most jött a városba. – magyarázta a dolgot, majd a nappali felé intett.

A nappaliba mentem, ahol Hannah volt és még valaki. Az egyik kanapén ült, hullámos haja szőke volt. Valahonnan nagyon ismerős volt nekem. Amint megfordult azonnal tudtam, hogy ki ez a nő.

      -  Lisbeth – suttogtam elhűlten.

Ijedten néztem Hannah-ra, aki kíváncsian figyelte Lisbeth-et. Azonnal leültem Hannah mellé, és védekezően öleltem magamhoz. Nem szóltam hozzá, csak néztem és néztem hátha csinál valamit, amit nem kéne. A zsebemhez nyúltam, hogyha veszélyben lennénk, hívni tudjak segítséget. A telefonom a helyén volt. Megkönnyebbülve felsóhajtottam. A fejemben éreztem a veszélyt. Éreztem. Nem gyengülhetek el. Nem láthatja meg rajtam, hogy félek tőle.

      -  Kész az ebéd. – jelentette ki nagynéném, amire mindannyian felálltunk a kanapéról.

Hannah futva sietett a konyhába. Én előre engedtem Lisbeth-et. Nem engedhetem meg neki, hogy váratlanul lecsapjon valamelyikünkre. Így legalább látom, ha valamit tenni készül. Mindenki leült egy székre, majd neki látott az ebédjének. Elég gyorsan végeztünk az evéssel.

      -  Lisbeth, meddig maradsz a városban? – kezdte el faggatni nagynéném.

      -  Csak holnap reggelig. Akkor fog megjönni a felettesem – válaszolta nagynéném kérdésére.

Lisbeth válaszára nem értettem semmit sem. Hiszen Kate-nek segített, de ő a faházban van, ahonnan nem jöhet ki.

      -  Ki? – tettem fel hirtelen a kérdést.

Csak így tudhatom meg a választ.

      -  Nem tudom, még nem találkoztam vele. – válaszolt hirtelen feltett kérdésemre, de tudtam, hogy hazudik.

Nagynéném sok kérdést tett fel neki, amire készséggel válaszolt. Amikor Hannah úgy döntött felmegy a szobájába, követtem őt. Nem figyeltem azt, hogy mit csinál, de mindig résen voltam. Egyetlen egy percre sem hagytam egyedül. Amikor lement, én is lementem. Nagynéném a tévét nézte, amit Hannah is elkezdett nézni. Lisbeth-et sehol se láttam. A konyha felé vettem az irányt. Teljesen váratlanul előttem termet Lisbeth, amire majdnem felsikoltottam, de tudtam uralkodni magamon.

      -  Aki holnap ide fog jönni, az nem Kate, hanem a vezetőnk. Kate csak kölcsönkért minket, de a vezetőnk azt mondta, amint ő elbukik, mi menjünk vissza a hegyekbe. – magyarázta.

A kezembe adott egy cetlit, majd egy szempillantás alatt eltűnt. A cetlin egy cím volt. Tudtam hol van, de nem értem minek adta oda. Megmarkoltam a kocsim kulcsait, majd a konyhában lévő ajtón mentem ki a járművemhez. Beindítottam az autót, és elszáguldottam oda. A falu mellett néhány méterre volt egy kis ház, amit senki sem használt. Amint odaértem, azonnal bementem a házba. A lehető leghalkabban lépkedtem. A kijárathoz közel maradtam. Körülnéztem, amennyire láttam a sötétben. Villanykapcsoló pedig nem volt a közelben. A fejemben éreztem valamit, de nem a veszély volt. Olyan érzés volt, mintha valaki engem hívna. A lábamat felraktam az első lépcsőfokra. Senkit sem láttam. Bátran elindultam az emeletre, majd az első ajtóhoz sétáltam, amit megláttam. A kulcslyukon keresztül fény jött ki. Kinyitottam az ajtón, majd körülnéztem a szobában. Csak egy lámpa volt felkapcsolva, de annak is olyan halvány volt a fénye, hogy alig láttam valamit. Az ágyon megláttam egy női alakot. Kerestem egy kapcsolót, amit felkapcsoltam. Most már mindent láttam. Az ágyon Rose feküdt, kezében egy karóval. Odafutottam hozzá, aki amint meglátott felkelt az ágyról.

Megöleltem, de ő leszedett magáról, és a szemembe nézett.

      -  Charlotte, figyelj rám! – kért meg rá, mielőtt beszélni kezdett volna. – Holnap ide fog jönni valaki, aki segít majd megvédeni téged Erictől. Egyezz bele az alkuba, és akkor nem lesz semmi bajod. Azt üzeni, hogy senkinek nem lesz baja, ha megbízol benne. – mondta, majd az ablak felé ment.

Kinézett az ablakon, majd újra rám kapta a tekintetét. A karót a feje fölé emelte, majd a szívébe döfte. Ernyedten zuhant a földre, majd a bőre elszíneződött. Ijedten rohantam oda hozzá. Kihúztam belőle a karót, majd próbáltam újra éleszteni, de nem mozdult. Sírva öleltem magamhoz Rose élettelen testét. Miért, tettem fel magamnak kérdést. De úgy érzem, erre a kérdésre nem fogom megtudni a választ.

Árnyék és fény II. - 7.fejezet

Kitty titka:

/Charlotte/

Sötét volt. Mindent sötétség vett körül. Nem tudtam azt, hol vagyok. Nem láttam semmit sem. Olyan volt, mintha egy pincében lennék, de nem ott voltam. Vakon tapogattam valamit, hátha tudok valami fényt csinálni, de nem tudtam. Nem találtam sehol se egy kapcsolót. Elterülve néztem a feketeséget, ami körül vett. Hirtelen apró fények próbáltak utat törni a sötétség védőfalán. Ébredezem, gondoltam. Mire észbe kaptam szemeimet azonnal kinyitottam, majd körül néztem. Egy szobában voltam, de nem tudtam, hol. Kinéztem az ablakon. Még este volt. Kerestem valahol egy órát, ami tíz órát mutatott. Kezemet rátettem a nyakamra, pontosan ugyanoda, ahol Kate megharapott. A harapás nyoma már nem volt ott. Nyakamat is tudtam mozgatni. Nem éreztem magamon a vámpírrá válás következményeit. Ezek szerint mégsem változtam azzá. Felkeltem az ágyból, majd lassan indultam el az ajtó felé. Az ajtónál a kilincset lenyomtam, majd elkezdtem sétálni a folyosón. Ez John háza, gondoltam. Azonnal gyorsabban szedtem a lépteimet, hátha van valaki a házban. Egészen addig mentem, amíg bele nem ütköztem valakibe. Nem láttam, hogy ki az, csak miután felnéztem rá. John volt az. Kíváncsi tekintettel néztem rá. Volt egy megválaszolatlan kérdésem. Vámpírrá váltam-e vagy sem?

      -  Vámpír vagyok? – kérdeztem meg tőle, de előre féltem a választól.

      -   Nem – válaszolta gyengéden.

A kezemre néztem, ahol még mindig ott volt a gyűrű. Hirtelen eszembe jutott, miért éltem túl a halált vámpírrá válás nélkül. A gyűrű védett meg engem.

      -   Mi van Kate-tel és Rose-zal? – tettem fel neki a kérdést.

Féltem a választól, hogy ilyen hamar elveszíthetem barátnőmet. Attól viszont rettegtem, hogy Kate esetleg szabadon járkál a környéken, azt tervezve, hogyan tegye tönkre az életemet.

      -  Kate senkit nem fog bántani. Sam bezárta egy varázslattal a faházba. Nem jöhet ki onnan – állította, de Rose-ról nem mondott semmit.

Ez olyan volt, mintha egy sötét szobában kutakodnék, hogy valamilyen módon fényt juttassak a szobába.

      -  Mi van Rose-zal? – kérdeztem meg teljesen kétségbeesve, de kérdésemre nem válaszolt.

A kérdést megismételtem, de nem válaszolt. Reméltem, hogy nem az történt, amire gondolok.

      -   Jól van – válaszolt a kérdésemre, amire megnyugtatott.

Időközben Sam is odajött hozzám, majd megölelt. Álmosan visszasétáltam John szobájába, majd ott lefeküdtem az ágyra, és azonnal álomba szenderültem. Álmomban a saját házamban voltam. A szobámban voltam Johnnal, aki csókokkal borította be a nyakamat. Teljesen váratlanul beállított Kate, és még valaki. A Kate mellett álló lány ugyanúgy nézett ki, mint én, csak a szeme kékeszöld színű volt. Az első iker hasonmás, Valentina Cera.

      -  Veszélyben vagy. – suttogták szinte egyszerre, kihangsúlyozva a szavakat.

Kántálva mondták egyre hangosabban. Nem értettem, mit akarnak. Abban a pillanatban a küszöböt átlépte még valaki. Egy sötét árny alak állt az ajtóban, majd egy szempillantás alatt előttem termet. A nyakamhoz hajolt, és fogait belemélyesztette az ütőerembe. Riadtan ébredtem fel a saját szobámban. Gondolom, John haza hozott. Már reggel volt. A nap fényes korongként világította be a szobámat. Felkeltem az ágyamból, majd a szekrényem felé vettem az irányt. Kivettem a szekrényemből pár ruhát, amiket gyorsan magamra kaptam. Lementem a lépcsőn, majd a konyhába mentem. A konyhában nem volt a nagynéném, de hagyott egy üzenetet a hűtő ajtaján.

Elmentem vásárolni Hannah-val. Majd jövünk.

Kinyitottam a hűtő ajtaját. Kivettem a belőle azokat a fontos dolgokat, amik kellettek a szendvicsemhez. Elkészítettem magamnak a szendvicset. A szendvicset megettem, majd kimentem a ház elé. A postaládát megnéztem, de nem volt benne semmi. Igazából kérdőre akartam vonni Kitty-t, hogy elmondja az igazságot. John ugyan nem mondott róla semmit, de úgy érzem, ő nem egy normális ember. Ezt csak úgy deríthetem ki, ha elé állok, és kifaggatom. Bementem a házba, majd elkezdtem olvasni az elődeim életét. A szöveget nem igazán figyeltem, hanem azt, hogy mikor fog egy kocsi leparkolni a szomszéd ház előtt. Az első könyvet elolvastam, jöhet a második, gondoltam. Egy másik könyvért nyúltam, amit szintén elkezdtem olvasni. Már a felénél jártam, amikor megláttam egy autót leparkolni a szomszéd ház előtt. Letettem a könyvet, és gyorsan lefutottam a lépcsőn, majd elhagytam a biztonságot nyújtó otthonomat. Odamentem Kitty-hez, és kérdő pillantással néztem rá.

      -  Gyorsan mond el, hogy miért jöttél ide, más dolgom is van – állította, majd várakozó tekintettel nézett rám.

      -  Mondd el az igazat magadról! – kértem meg rá, amire ő a háza felé ment.

Elkaptam a karját, de amint megérintettem valami fura dolog történt. Az ujjaim bizseregni kezdtek, csak félig voltam magamnál, a másik felem átvándorolt Kitty testébe. Nem igazán tudtam figyelni a külvilágra, csak kettőnkre, mintha csak mi ketten lennénk életben. A másik felem Kitty agyába hatolt, és leadta neki a parancsot. Ezt követően visszahúzódott az ujjaimon keresztül a testembe. Újra érzékeltem a külvilágot, mintha az előbbi meg se történt volna. De én tudtam, hogy igenis megtörtént. Bár nem tudtam mit kezdeni a gondolattal, hogy hogyan csináltam. Kitty rám nézett, majd a fejével intett nekem, hogy kövessem. Követtem őt a házba, ahol bementünk a saját szobájába. A szoba falai narancssárgák voltak, a közepén egy ágy helyezkedett el és egy könyvesszekrény. A könyvek olyan jellegűek voltak, amiket legjobb barátnőmnél is láttam. Ezek a boszorkányok könyvei.

      -  Boszorkány vagyok – szólalt meg hirtelen, közben leült az ágy szélére. - Nem mondhatok el mindent, csak annyit, amennyit jónak látok – nézett rám, majd intettem, hogy folytassa. – Pár hete látogatott meg valaki. Arra kért, hogy október 18-án jöjjek ide. Nem értettem miért, csak miután elmagyarázta. Meg kell téged védenem. Ez a valaki nagyon jól ismeri a legelső vámpírokat. Nem akarja, hogy megtörjön az átok. – fejezte be a történetet.

Ennyit mondott, többet nem. Előttem még így is teljes volt a sötétség. Hiába mondta ezt el, nem találtam meg a villanykapcsolót.

      -  Miért nem? – kérdezte rá az előbbire, de nem adott választ a kérdésre.

Nagyot sóhajtva néztem rá, és csak akkor vettem észre valamit. A szemeivel úgy nézett rám, mintha nem lenne önmaga. Ezekkel a szemekkel úgy nézett ki, mint egy bábu. Mintha valaki a drótjait úgy rángatná, ahogy ő akarja. Megigézték. Tehát egy vámpír akarja, hogy ne törjön meg az átok.

      -  De te nem akartál idejönni. Valamilyen oknál fogva mégis itt vagy – mondtam ki a saját gondolatmenetemet.

      -  Tartozom neki. – zárta le ezzel a beszélgetést, majd az ajtajához sétált. - Arra kérlek, távozz. Nem engem kellene kifaggatnod, hanem Csipkerózsika miatt aggódni. – mondta ingerülten.

Kifelé vettem az irányt, majd visszamentem a saját házamba. Mi történt Rose-zal, tettem fel magamnak a kérdést, amire csak egy valaki adhat választ. Azonnal kerestem a házban egy telefont, majd tárcsáztam Sam számát. John úgyse mondaná el nekem, ha eddig se mondta el. Meg kell tudnom, mi történt.

      -  Charlotte, most nem érek rá – mondta, majd épp le akarta tenni, de én megállítottam.

      -   Mondd el, hogy mi történt Rose-zal! – kértem meg rá, amire nagyot sóhajtva válaszolt.

      -   Eltűnt. – válaszolta, majd lerakta a telefont.

Árnyék és fény II. - 6.fejezet

Pokoli éjszaka:

/Charlotte/

Október 23.

Kedves naplóm!

Elég sok minden történt az elmúlt két napban.

Kate fogva tartott, és mesélt nekem a múltjáról. Arról a múltról, amit én nehézkesen hiszek el neki. Ne várjon el többet.

Az én képességeimről is megtudtam valamit. Örököltem őket. Az elődeimtől. Csak azt nem értem, miért nem tudtam irányítani. Mintha egy vulkán akart volna kitörni.

A lánytól, aki az anyám dolgaira vigyáz, kértem tőle pár könyvet. Az egyik Kate múltjáról szól, a többi az elődeim életéről. Az édesanyám elég sok mindenre rájött. Talán még a családfámra is.

A naplómat elrejtettem a padló alá, majd a szekrényem felé vettem az irányt. Mélyeket lélegezve nyitottam ki a szekrényemet. Legnagyobb örömömre sikerült úgy kinyitnom a szekrényemet, hogy a képességem nem szabadult el. Elővettem belőle egy szürke felsőt, egy fekete bőrkabátot és egy farmernadrágot. Megmostam az arcomat, majd gyorsan magamra kaptam a ruháimat. Felvettem a táskát a vállamra. Lementem a konyhába, és gyorsan megettem a reggelimet. Utána kimentem a ház elé, és vártam, hogy értem jöjjön legjobb barátnőm. Tegnap este megbeszéltük minden gondunkat, mint régen. Ez kellett nekünk. Amint megláttam barátnőm kocsiját, gyorsan odaszaladtam hozzá, majd beszálltam a járműbe. Sam elindult az autóval az iskola felé. Hamar odaértünk, mint azt gondoltuk. Kiszálltunk a járműből, és elindultunk az iskola folyosója felé, ahol mindenki sietett az első órájára. Az első óra után az iskolát fogjuk kidíszíteni. Az iskola adomány gyűjtés céljából rendezi ezt a bált. Amióta a suliba járok, egyetlen egy évben sem volt olyan alkalom, amikor ne lett volna olyan bál, amit adomány gyűjtés céljából rendeznének. A bál ma este lesz. Hope és barátai már megcsinálták a díszletet, nekünk csak fel kell ezt rakni. A történelem terem felé vettem az irányt. A teremben leültem a szokásos helyemre, majd előpakoltam a tankönyveimet. Mr. Campbell újra felírt valamit a táblára, majd amikor becsengettek, elkezdett mesélni valamit. Nem igazán figyeltem, hogy mit mond. Inkább az érzelmeimre figyeltem. Nem akartam, hogy az óra közepén – bár nem hittem, hogy ez elő fog fordulni - szabaduljon el az egyik képességem. Hirtelen valami mozgásra lettem figyelmes. Ijedten pillantottam hátra, de nem volt semmi baj. John nyomott egy papírgalacsint a kezembe. A galacsint széthajtottam, gyorsan elolvastam, ami benne állt.

Wilsonék vérfarkasok. Tudsz valamit a vérfarkasokról?

Gyorsan végig gondoltam mindent, amit olvastam róluk, és észrevétlenül írtam a papírra.

Régen elég sokan voltak, de a legelső vámpírok lemészárolták őket. Csak néhányan élték túl. Akkor változnak, ha valamilyen kárt tudnak tenni egy emberben. A harapásuk halálos egy vámpír számára. A legtöbb tulajdonságuk megegyezik egy vámpíréval. Egy ritka növénnyel le lehet őket gyengíteni. Sajnos nem tudom, hogy mi a neve a növénynek.

A papírt hátra adtam Johnnak, majd vártam, hogy elolvassa, és visszaküldje. Várakozás közben órát figyeltem. Nagyon lassan vánszorogtak a percek. Hirtelen újra egy mozgást éreztem a hátam mögött. Hátranéztem, majd gyorsan elvettem a galacsint. Széthajtogattam, majd olvasni kezdtem, ami benne áll.

Szerinted Kate tudott róluk?

Gondolkozás nélkül írtam rá azt az egy szót.

Igen.

Hátra adtam Johnnak a papírt, majd vártam arra, hogy csengessenek. Ha Kate nem tudott volna a vérfarkasokról, már rég megkísérelte volna az elrablásomat. Bár még most is rettegek tőle, de ura voltam az érzéseimen. Amint meghallottam a csengő hangját, megfogtam a tankönyveimet, és kimentem a teremből. A tankönyveket beleraktam a táskámba, majd elindultam Sam kocsijához. Sam a kocsi előtt várt rám. Beraktuk a táskánkat a hátsó ülésre, majd együtt indultunk vissza az iskolába. Együtt segédkeztünk a többieknek feldíszíteni az iskolát.

Este volt már. Kicsit féltem a báltól. De leginkább attól féltem, hogy Kate jelenik meg helyettem a bálon, és ezt nem akartam. Felvettem egy egyszerű kék báli ruhát, hajamat kiegyenesítettem, és a gyűrűt feltettem a mutatóujjamra. Sam egy fekete ruhát vett, a haját begöndörítette, és felvett egy nyakláncot. Nagyon jól néztünk ki. Elindultunk le a kocsihoz, de előtte nagynéném készített egy fényképet rólunk. Az autóját beindította, majd elszáguldott az iskoláig. A bálon Sam Nate-tel táncolt. Meglepetésként ért az, hogy Kitty is részt vett a bálon. Nem tudom miért, de úgy érzem, valamit titkol előlem. Én csak néztem a többieket, akik nagyon jól érezték magukat a bálon. Sétálgattam a teremben egy ideig, majd elindultam a folyosó felé. A folyosón sétálgattam egészen addig, amíg el nem értem a történelem termet. Bementem a terembe, majd leültem az egyik székre. A nagynéném azt mondta, hogy a nevelőanyám is pontosan ebbe az iskolába járt. Felnőttkorában már tanított. Ő jól tanította a történelmet. Még most is pontosan emlékszem rá, hogy milyen volt annak idején. Hirtelen valami mozgást hallottam a hátam mögül. Ijedten kaptam hátra a tekintetemet, majd körbe kémleltem. Senkit sem láttam. Lassan felálltam a székről, és a kijárat felé mentem. Kiérve a teremből, elindultam a bálterem irányába. A lábaimat gyorsan szedtem. Minél előbb a tömegben akartam lenni, ahol biztonságban érezhetem magam. Meghallottam valami zajt a hátam mögött, ezért arra fordultam. Nem láttam senkit. Futva indultam el a bálteremhez, de nem jutottam el odáig. Az egyik ajtó zárva volt. Amikor bejöttem az ajtó még nyitva volt.,de most már nincs. Valaki bezárhatta, aki gyorsabb nálam. Hiába próbáltam már uralkodni az érzéseimen, a félelem azonnal a felszínre tört, ami ellen nem tehettem semmit. Körül néztem, hátha találok valahol egy kijáratot. Tovább futottam a folyosón, majd amikor a felénél tartottam a jobb oldali ajtóhoz mentem. Zárva volt. Megpróbáltam a másikat kinyitni, ami szintén zárva volt. A fejemet nekitámasztottam az ajtónak, majd mélyeket lélegeztem. Hagytam, hogy a félelem teljesen elborítsa az elmémet. Képességem segítségével átmentem az ajtón. Egy folyosón voltam, ami az öltözőbe vezetett. Elindultam a lány öltözőbe, majd valakinek a szekrénye előtt megálltam. Elővettem a telefonomat, és bepötyögtem valamit. Amint az üzenetet elküldtem, a mobilomat leraktam a padra. Ezt követően tovább mentem. Folyamatos mozgásban akartam lenni, bár ez egy vámpírnál nem sokat számított. De muszáj küzdenem ellene. Hirtelen ötlettől vezérelve elindultam a kijárat felé, de már nem jutottam el odáig. Kate állt előttem pár méterre. Egy szempillantás alatt előttem termet, majd erősen megfogta a karomat, hogy ne tudjak elmenekülni.

      -  Hiába próbálod megmenteni az életed, én mindig egy lépéssel előtted fogok járni. Értetted? – kérdezte ördögi vigyorral az arcán.

Akaratlanul bólintottam. Kate megfordult, majd én is arra néztem, amerre ő.

      -  Lisbeth, öld meg Csipkerózsikát! – utasította arra a szőke hajú lányt, Nellie ikertestvérét.  - Valakinek muszáj fizetnie, ha valami balul sülne el. – magyarázta meg az előbbit.

Nem értettem, Kate kit nevez Csipkerózsikának, de gondolom valaki olyasvalaki, aki közel áll hozzám. Rose. Egyedül az ő neve hasonlít a Csipkerózsika becenévre, amit Kate aggatott rá. Remegő kézzel néztem őt, aki nagyon figyelt valamire. Lehunyta a szemét, majd amikor kinyitotta a szeme vörös volt. Egy hirtelen mozdulattal a nyakamhoz hajolt, és fogait belemélyesztette az ütőerembe. Hangtalanul tűrtem, amit csinált. Azt hittem meg fogok halni, de Kate csak a falnak lökött. A fejemet erősen beütöttem, ami miatt elkezdtem szédülni. A szememet becsukva tartottam, majd amikor a szememet kinyitottam a szédülés elmúlt. Az iker hasonmásom előttem állt, ugyanazzal a vérvörös szemekkel. Megharapta a saját karját, és kényszerített arra, hogy igyak a véréből. Ezt követően kezeit a nyakamra tette. Szemeimet becsuktam, és vártam, hogy a halálra. Egy reccsenés után, elmerültem az öntudatlanságban, és szép lassan magával ragadott a halál. De tudtam, hogy úgysem fogok meghalni, hanem vámpírként fogok visszatérni.