Halloween

Boldog Halloweent!

Sorsdöntő 7.fejezet

Családfa:

/Ronnie/

Ahogy az ebédlőben ültem száznál több ötlet jutott az eszembe, de mindig akad egy kis bökkenő. Egy csomó minden az eszembe jutott még sincsen tökéletes tervem. Anya csak egy nyakláncot hagyott rám, ha meghal. A kezemben szorongattam a nyakláncot. Egy kék szív alakú medál volt az, amit rám hagyott. Bella leült mellém, majd tovább folytatta a dal írását. Christine is nagyon furcsán viselkedik. Amanda és barátnői éppen valami sztorit keresnek, amit elpletykálhatnak.
- Segítenél?-kérdezte teljesen váratlanul Bella.
Megmutatta, és elmagyarázta miről szólna, a dal csak valami befejezés kell, ami kifejezi az ember érzését a barátság iránt. A rózsák csak nyílnak, de mégis többet ér egy barátnak. Itt akadt meg Bella. Semmi sem jutott az eszembe, majd egyszer csak Bella arca kivirult, mint mindig, amikor elér valamit. Hirtelen Amanda és barátnői szóltak hozzánk.
- Hé Ronnie vagy, hogy is hívnak még sose jártál iskolába vagy csak az anyád nem engedte, mert nincs stílusod hozzá. -mondta kurtán, majd röhögésben törtek ki.
Véletlenül leejtettem a nyakláncot, ami kettényílt, de nem nagyon foglalkoztam vele. Amanda felállt, és a felmosott részen járkált. Ebédjét kidobta a kukába, majd az üres tálcát visszarakta a helyére. A szememmel hunyorítottam, és a felmosott padló megfagyott, amin Amanda elcsúszott, és az ital, amit eddig a kezében tartott ráesett. A ruhája tiszta víz lett, a sminkje elkenődött, és a haján is olvadoztak a jégdarabok. A legtöbben, akik utálták Amandát azok elvigyorodtak még Christine is eleresztett egy mosolyt. Amanda felállt, majd a mosdó felé vette az irányt. Barátnői követték. A szétnyílt nyakláncot felvettem a földről, majd a nyakláncból kiesett egy kis papírdarab. Felvettem a papírdarabot, és széthajtogattam. Egy térkép szerűség volt, ami a könyvtár helyszínét mutatta. Az iskolában van egy könyvtár, ha jól tudom. Megnéztem az iskola térképét, és mivel a sok kis vonalból semmit sem lehet kivenni használtam a képességemet. Igazam volt. Gyorsan, amíg még szünet volt elmentem a könyvtárba. Szegény Bellát magára hagyva ezzel. Nagyon könnyű volt megtalálni, ha az ember boszorkány. Bementem a könyvtárba, majd megnéztem azt a kis papírt, amit a nyakláncomban találtam. Jó helyen járok. A történelem sort kerestem, amit nagy nehezen megtaláltam. Csakhogy a londoni csatát már nehezebb volt megtalálnom. London története, a Tower története, a britek bukása, London szörnyei, a nagy csata. Szinte sehol se találtam meg azt a könyvet, majd megint neki mentem valakinek. Újra csak a földön landoltam. Nagy nehezen felkeltem a földről, majd egy szőke hajú, kék szemű fiú állt előttem. Ha jól vettem ki a gondolataiból, akkor Willnek hívják.
- Ne haragudj! Én nem akartam! Én..-épp kezdett volna egy újabb mondatot elmondani, de én félbeszakítottam.
- Semmi baj! Ronnie vagyok.-mutatkoztam be Willnek, akinek nem lenne szabad tudnom a nevét sajnos.
- Will. Keresel valamit?-kérdezte kíváncsian.
- Igen a londoni csatát szeretném megtalálni, de eddig sehol se találtam.-vallottam be.
Elvett egy könyvet legalulról, és egyet legfelülről.
- Nem tudom, hogy te melyiket szeretnéd, de mindkettő ugyanazzal a témával foglalkozik.-magyarázta, majd elvettem a két könyvet.- Nem találom a templomok kolostorok építését.-morgott magában, majd a képességemet használva levettem azt a könyvet, és a fejére ejtettem. Szó szerint. Az asztalhoz mentem mindegyikre más volt leírva. A papír hátuljára az volt ráírva, hogy Balthazar legyőzése. Az egyik könyvben találtam, de azt már nem tudom, hogy melyikben. Egy papír volt benne, amin látszott néhány régi folt. Olvasni kezdtem a papírt.
A boszorkányok családfája:
Brittany Stevens                Melinda Sanchez
(1930-1960)                      (1932-1965)
Amber Stevens                Samantha Huston
(1958-1985)                     (1958-1975)
Rachel Stevens               Elizabeth Huston:senki se tudott róla
(1970-1992)                    (1972-1991)
Veronica Stevens           Bianca Lawson
(1986-                           (1985-

Nora Song                   Abigail Swan
(1925-1955)                (1920-1956)
Margaret Song            Katherine Swan
(1954-1983)                (1948-1985)
Alexa Fox                  Natalie Swan
(1973-1990)               (1971-
Christine Fox             Anna Cooper
(1987-                       (1983-
Őrizd meg ezt a papírt, és egészítsd ki! Szeretettel: Édesanyád!
Gyorsan elraktam a papírt, majd visszaraktam a könyveket a helyére.

Sorsdöntő 6.fejezet

/Ronnie/

Másnap reggel csak arra tudtam gondolni, hogy Anna engem keres. Amikor anyu meghalt nekem is adott egy nyakláncot. Gyorsan az íróasztalomnál voltam, és elővettem azt a nyakláncot, amit anyutól kaptam a halála napján. Azon is a patkány jelképe volt rajta. Hirtelen megjelent közvetlenül mellettem Anna. Nevelőapám pont akkor jött be az ajtón. Lerakta a könyveimet az ágyra, majd kiment a szobámból. Gyorsan felöltöztem, majd bepakoltam a könyveimet az órarendem szerint. Carlisle elintézte, hogy még ma suliba menjek. Felvettem a félvállas táskámat, és lementem a nappaliba megreggelizni, majd apa levitt a suliba. A suliba érve a matek volt az első csakhogy megint neki ütköztem valakinek. A földön landoltam megint csak ugyanúgy, majd meghallottam azokat az ismerős gondolatokat, amiket tegnap is hallottam. Felnéztem, és megint azzal a sráccal futottam össze tegnap az erdőben. A nevét nem árulta el, ezért úgy hívtam, hogy Bamba srác, de ő ezt nem tudja.
- Ó... Várj hadd segítsek!-jelentette ki, majd megfogta a karomat, és felhúzott a földről.- Hát szia Lepattintós lány!-köszönt nekem, majd kinyújtotta a kezét.
- Szia Bamba srác!-fogadtam el a kinyújtott kezét.
- Oké ezt megérdemeltem.-mondta nevetve, én csak mosolyogtam.- Adamnak hívnak! Adam McDonald.-mutatkozott be.
- Veronica Stevens.De csak Ronnie-nak szoktak hívni.-mutatkoztam be én is.
- Új vagy még itt?-kérdezte szelíden amire csak bólintottam.- Megmutathatom a környéket, ha szeretnéd!-ajánlotta fel a lehetőséget.
- Nem kell, de azért köszi.-elmentem mellette egyenesen a matek terem felé.
- Ronnie várj!-kért meg rá, majd megfordultam.- És ha szeretnélek még látni?-kérdezte, majd előhalásztam a telefonomat, és lefényképeztem.
Bepötyögtem a számát, amit nem lenne szabad tudnom. De most kit érdekel. Megnyomtam a hív gombot, majd abban a pillanatban megcsörrent Adam telefonja. Elővette a telefonját, majd lefényképezett engemet.
- Szuper!-megfordultam, és elindultam a matek terem felé.
A teremben leültem Bella mellé, akit elég jól ismertem. Az óra hamar eltelt, amit nem is csodálok már. Na mindegy. Eddig nem használtam a képességeimet. A történelem teremben egy lány mellé lettem ültetve méghozzá Christine Fox mellé. Ő a suliban szokott dolgozni mert ösztöndíja van, ezért kell dolgoznia. Sajnálom szegényt. A terembe érkezett Mr.Saltzman a történelem tanár.
- Sziasztok!Ma egy új diák fog hozzánk járni.Lehet, hogy egy páran már ismerik, de azért bemutatom nektek.Ő Veronica Stevens.-mutatott felém, majd szinte az egész osztály felém fordult.
Úgy matekon is ez volt csak akkor páran fújjogtak.
- Ma a nagy londoni csatáról fogunk beszélni.1975-ben történt amikor még boszorkányok éltek a földünkön.Szeptember 5-én sok boszorkányt elégettek, de páran még ott voltak csak elrejtőztek.Nos az írek bevonultak a területünkre.Elakarták venni a nagy városunkat, ami fent tartja az egész országot.De akkor egy boszorkány Balthazar lerombolta a várost egymaga.Senki sem tudta legyőzni kivéve egy valakiket.-mesélte, majd képkockák jelentek meg előttem, amit a tanár gondolt.-Amber, Margaret, Katherine és Samantha voltak azok, akik megakadályozták, hogy Balthazar irányítsa a várost.A csatában Samantha meghalt mielőtt még örököst szülhetett volna.Legyőzték Balthazart, és újra építették a falut.10 évvel később tényleg kihaltak a boszorkányok legalábbis azt hitték.A boszorkányoknak 5 jelképe van.A patkány, a láva, a víz, a liliom és a gyűrű.-magyarázta, majd abban a pillanatban csengettek ki, és mindenki kiment a teremből.
El kell mennem a házunkba. Ott van egy családfa, amit egyszer megnéztem, de nem olvastam végig. Hirtelen megjelent előttem Anna a halottnak hit lány. Bementem egy üres kis helyiségbe, majd bezártam az ajtót. A terem elől már mindenki elment az ebédlőbe reggelizni. A fejemben egy kérdés volt jelen méghozzá az, hogy:Hogyan menjek el London másik végébe?

Hírnév

Bocsánatot kérek, de egy ideig nem lesz friss. Ez azért van mert a laptopon van a fejezet, és az most nincs nálam hanem egy másik gép.Addig is írtam egy novellát azoknak, akik még mindig olvasnak.

Hírnév

„Ne a külső alapján ítélj meg másokat, hanem vedd figyelembe a belső tulajdonságait!”

Nem mindenki van olyan helyzetben, amiben most vagyok. Mi nem vagyunk olyan gazdagok, mint a többiek. Alig egy napja vagyok Kanadában, de már máris kitagadtak maguk közül. Mirandával nem lehet egyezkedni, hiszen mindenkit, csak kihasznál. Ők csak a külső alapján döntenek nem úgy, mint az Amerikai barátaim. Anya azt mondja, hogy ne foglalkozzak velük. Így is alig tudunk összekaparni egy kis pénzt. Anyu már halálra dolgozza magát, de a főnökének még ez sem elég. Én eladom a képeimet, de sajnos ez nem lesz elég. A ruhatáram általában néhány farmernadrág, póló és dzseki áll. Szeretek énekelni. Szinte az a mindenem. A házunk fából készült, amit úgy festettünk le. A karácsony napjához fűződik a legtöbb emlékem. Emlékszem, amikor anyuval hógolyóztunk. Mindketten nagyon vizesek lettünk, majd leültünk a kandalló elé, és forró csokit ittunk. Azt a napot soha nem fogom elfelejteni. Kora reggel volt, amikor a kakas kukorékol a baromfi ól tetején. Nekünk van ilyenünk mivel, csak egy farmházra tellett. Én azokat gyűlölőm, akik olyanok, mint például „Max kérem, hozzon nekem egy kis vizet!” . Jaj! Gyorsan felöltöztem, ami egy farmernadrágból, egy piros pólóból és egy dzsekiből állt. Felkaptam a vállamra a táskát, majd leszaladtam a lépcsőn, és bementem a konyhába. Anyu még előttem elment, de hagyott egy üzenetet az asztalon.

Alice!

Nekem nagyon hamar el kellett mennem, dolgozni. Találsz egy kis ennivalót a hűtőben. Csomagoltam neked egy kis szendvicset. Még mielőtt elmész az iskolába, etesd meg a csirkéket.

Édesanyád!

Beraktam a táskámba az becsomagolt ennivalót, majd gyorsan befutottam a baromfi ólba, de előtte még letettem a táskámat egy székre. Megragadtam az első zsák búzát, majd bementem az ólba, és szétszórtam a csirkék közt. Volt olyan, aki nem hagyta el a fészkében rejlő tojásait, ezért a fészek mellett lévő kis kosárba szórtam nekik a búzaszemeket. Amint ezzel végeztem akkor kimentem az ólból, és feltettem a vállamra a táskámat. Gyorsan kifutottam a busz elé, ami már türelmetlenül várt. Amint felbaktattam a buszra addigra mindenkitől, aki, csak a buszon ült attól visszahúzódó pillantásokat kaptam. Leültem egy üres helyre, ahol, csak én ültem, és nem volt semmi idegesítő a számomra. Annyira megszoktam ezt a fajta egyedüllétet. Amikor az órán pont 10:00 órát mutatott akkor gyorsan lehajoltam, majd a busz üvegablakára egy szendvics landolt.

- Kaptál egy ingyen szendvicset. – mondta Miranda gúnyosan, majd gyorsan hozzá tette. – Lúzer.

A többiek nevetésben törtek ki. Úgy tettem mintha ott se lettek volna. Amint megérkeztünk az iskola udvarába akkor mindenki felpattant a helyéről, és lefutott azon az alig pár fokos lépcsőn. Én felálltam a helyemről, és kimentem a friss levegőre magam mögött hagyva a rossz levegőjű iskolabuszt. Magamba szívtam a fák különleges illatát. Az iskolában mindenkit elkerültem, vagyis ők kerültek engem. Én csak a jövőmmel foglalkoztam, hogy akarok lenni valaki. Szeretném, ha az álmom valóra válna és nem csak egy illúzió lenne, hanem valóság. Én úgy szeretem magam, ahogy vagyok. A szekrényemhez érve kinyitottam a kis kulcsommal, majd elővettem azokat a könyveket illetve eszközöket, ami az órához kellett. Mikor ezzel megvoltam elsétáltam a történelem teremhez. Amint odaértem leültem az én helyemre, ami a sor leghátsó végén az ablak mellett volt. Szerettem a történelmet, de nagyon nem kezdek vele semmit. Az egész óra azzal telt, hogy Mr.Turner a világháborúról vetített nekünk képeket. Csak egy kicsi hiányzott ahhoz, hogy elaludjak az órán, de szerencsére kordában tudtam tartani magamat. Kiérve a teremből rögtön egy hirdetésen akadt meg a szemem. Közelebb léptem a plakáthoz.

Énekverseny

Most minden tehetséges diák megmutathatja, mit tud ezen az énekversenyen. Mindenkinek 4 napja, hogy bemutathassa a dalát. Itt csak olyanok vehetnek részt, akik amatőrök, vagyis olyan tehetségeket várunk, akikben mindig is megvolt ez a rejtett tehetség.

Diákok:

……………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………

Várunk minden tehetségest diákot.

Miss. Jackson!

Nagyon megörültem, amikor végigolvastam a hirdetést. Sok gondolkozás után eldöntöttem, amit szerettem volna. A vonalra firkáltam a nevemet, majd vidáman indultam el a következő órámra.

Otthon gyorsan nekiláttam a gyakorlásnak. Anyu szerint gyönyörű hangom van, de én ezt szeretném mindenkinek megmutatni nem csak anyunak. A pincében volt egy zongora, amin szoktam játszani, de nem túl gyakran. Viszont ma jól fog jönni. Lementem a pincébe, majd leültem a zongorám elé. Óvatosan felnyitottam a billentyűzet fedelét. Végig simogattam a zongora oldalát, amibe belevéstem a nevemet. Amikor kicsi voltam gyakran játszottam ezen a hangszeren. Néha énekeltem is hozzá. Megnyomtam az első hangot, majd tovább játszottam a billentyűzeten.

négy nap múlva:

Annyira izgultam pedig nem volt miért. Egyszerűen ezt váltotta ki belőlem ez az egész. Annyira hihetetlen ez az egész. Nem volt miért aggódnom. Amber, aki az előbb énekelt izgulva ment ki a színpadra.

- A következő és egyben az utolsó előadás Alice Howe.- kiáltotta ki a nevemet az énektanár.

Kisétáltam a színfalak mögül a színpadra. Nem izgultam vagy ilyesmi, hanem egy teljesen más érzés vette át a helyét. Amint a színpadon voltam mindenki nevetni kezdett. A zene elindult én pedig csak énekeltem. Szívből jött. Minden, amit eddig éreztem most kiadtam magamból. Csak a zenére koncentráltam. Az akadályokat simán át tudtam ugrani még a magas hangok se jelentettek problémát a számomra. A zene végére érve hatalmas tapsvihar kerekedett. Lassan visszasétáltam a színfalak mögé. Most ebben a pillanatban nagyon boldog voltam. Amint megvolt a végeredmény Miss. Jackson állt ki a színpadra.

- A győztes, aki az iskola jóvoltából kap 10 000 dollár t.- mondta lelkesen. – A győztes pedig nem más, mint…-bontotta ki a borítékot.- Alice Howe.

Annyira megörültem ennek a pillanatnak, hogy azonnal kifutottam a színpadra. A tanár a kezembe nyomta a borítékot, amiben a nyereményem volt. Voltak olyanok, akik gratuláltak, de voltak olyanok is, akik bosszús képpel kiballagtak a teremből.

A verseny utáni nap:

A verseny után minden másképp alakult. Már viselkedtek velem ellenségesen, és mindenki barátkozott velem. Vannak olyanfajták is, akik még nem kértek bocsánatot a viselkedésükért. A pénzből sok mindenre tellett. Új ruhákra, egy szép lakásra és egy szép kialakulóban lévő jövőre. A már meg szokott magányosság helyett többen is beszélgetni kezdtek velem. Az ebédlőben ültem Amberrel és Kate-tel. Beszélgetés közben jött oda hozzánk egy olyan személy, aki eddig csak megkeserítette az életemet, Miranda.

- Szia!-köszönt, majd leült a mellettem lévő üres székre. – Én nagyon sajnálom, amiért gonoszkodtam veled. Csak annyira megszoktam azt, hogy a külső alapján ítélek meg mindenkit. Nagyon tehetséges vagy. Mostantól kezdjük új fejezettel. -ajánlotta, majd felemelte a kezét, amit tisztességesen elfogadtam.

- Megbocsájtok.-feleltem végül válaszként.

Ettől a naptól kezdve egy új fejezet tárul elém. Kitudja, hogy mit hoz még a jövő. Senkit se a külső alapján ítéljünk meg! Ismerjük meg jobban, és utána hozzuk meg a döntést!

Vége!

Sorsdöntő 5.fejezet

A halottnak hit lány:

/Ronnie/

Lassan felálltam, majd egy faágba kapaszkodva próbáltam meg tartani magamat.Levettem a kezemet a halántékomról, és a fiú felé kaptam a tekintetemet.Barna haja volt, ami tüsikben volt felzselézve.Izmos volt egy kicsit.Felállt a földről, majd rám nézett, és felém villantotta mosolyát.
" Hűha!Ezért piszkálni fognak a haverjaim."-gondolta, majd felidézte a őket, amint piszkálják.
Mosolyogva elengedtem az ágat, amit két részre tört.Hirtelen valami más is a fejembe kúszott az ő gondolatain kívül.
- Van itt valaki?-kérdezte a távolból egy női hang.
Mindketten a hang után eredtünk nem foglalkozva egymással.Nekem már nem kell ismernem őt hiszen már majdnem mindent tudok róla csak a nevét nem.A hang egy ősi romokhoz vezetett, ahol egy szellem állt velem szemben.Az évek során arra is rájöttem, hogy látom a szellemeket.A szellem alatt egy holttest feküdt, ami piszkos volt.Véres volt a karja, a haja hullámos szőke színű volt, a szeme nyitva volt, a kezében egy gyermek volt, aki hangosan sírt.
- Túl későn értünk ide.-felelte a srác, majd odament a lányhoz, és kivette a karjaiból a gyermeket.
A hátára terítette a testet, és elment volna, de csak rám várt.
- Menj csak!Én majd megyek utánad kicsit később!-fordultam felé, majd a fák sűrűjébe vetette magát.
" Nem lát engem!-nézett rám értetlenül."
- Nem.-válaszoltam, majd felé tettem egy lépést.- Mi történt?-kérdeztem a szellemtől.
Valami ismerős ebben a szellemben csak nem tudom, hogy mi.Néztem rá, majd leperegtek előtte  újra és újra a képkockák, amik a halálát okozták.

„Az erdőben futottam a kis Linát a kezemben tartva.A romokhoz érkeztem, ami a családunk templomának romjai voltak.A boszorkányok temploma, ahol máglyára tűzték a gonosz boszorkányokat, akik körül sötét aura van.Sajnos sokan meghaltak.Amber a nagy hatalmú boszorkány sok jót tett a faluért, és a népért.Hirtelen az a férfi volt ott, akit sötét aura ölelt körül.
- Anna, nem menekülhetsz.-figyelmeztetett engemet, de nekem eszem ágában sem volt odaadni neki Linát, hogy aztán a máglyára küldhessen mindkettőnket.
- Megvédem a lányomat még, ha az életemmel is kell fizetnem érte.-mondtam határozottan.
Ettől nagyon mérges lett, és valami ősi nyelven kezdett el kántálni, amitől a föld kettő repedt.Felmásztam gyorsan a romokra, és a kezemet úgy helyeztem el mintha valakit megkarmolnék.A férfit tűz vette körül, ami az öt jelképből készült.Gyorsan a romok másik felére mentem mielőtt túl késő nem lett volna.Hirtelen előttem termett a férfi, és megragadta a nyakamat.Linát egy percre sem engedtem el.Egyenesen a szemébe, aminek az lett a következménye, hogy az egész teste égni kezdett.Elengedte a nyakamat, és, hogy mentse a bőrét vízzé változtatta magát, majd újra összerakta a testét.Túl gyenge volt ahhoz, hogy elvegye tőlem a lányomat, ezért elment.Abban a pillanatban a szívem dobbantott egy hatalmasat, és megszűnt dobogni.A testemet elhagytam, és szellem alakban lebegtem az élettelen testem felett.Meg kell keresnem Veronicát valahogy.Az ő feladata végeznie vele hiszen ezzel a férfival küzdőt Amber is, de Linát biztonságba kell helyeznem.Ráraktam a lányomra patkány jelképét, majd próbáltam segítségért kiabálni.”

A szellem rám nézett, majd beszélni kezdett hozzám.
" Veronica!A te dolgod végezni azzal a férfival.Kérlek szépen védd meg a lányomat!-kért meg rá."
El akartam futni mindez elől, de nem tudok mert ez az én sorsom.Nem véletlenül fogadtak örökbe engemet.A sorsom elől nem menekülhetek.

Sorsdöntő 4.fejezet

Új környék:

/Ronnie/

A házat, ahol most már lakom, alaposan megnéztem. Sárga színe volt piros tetővel, és az ablakok körül fehér volt kifestve. Bementem a házba, ahol először a nappalit pillantottam meg. A falak narancssárgára volt kifestve, az ablaknál zöld függönyök voltak. Nevelőapám körbe vezetett a házban, majd megmutatta a szobámat, ahol aludni fogok. Magamra hagyott, hogy kipakoljak. A szoba falai lilásak voltak virág mintákkal díszítve. Az ágy valamivel világosabb lila volt mint a fal. Az íróasztal fából készült, amin egy kis éjjeli lámpa volt. A ruháimat kipakoltam, majd a könyveimet helyeztem a polcokon. Gyűjtöm a könyveket. Itt egy csomó facsemete vagy virág ültetvény nem virágzott. Pedig már tavasz van. Kinyitottam az ablakot, majd a kezemet úgy helyeztem el mintha megálljt parancsolnék. Ekkor az összes növény kivirágzott, ami csak volt a kertben vagy kert körül. Becsuktam az ablakot, majd leültem az ágyra. Abban a pillanatban kinyitódott az ajtó, és Carlisle lépett be rajta. A gondolataiban kutattam, de gondolt semmire sem. Leült az ágy másik végébe.
- Mennyire kedveled a bulikat?-kérdezte teljesen váratlanul.
- Néha jó kikapcsolódás.-válaszoltam, majd megláttam a gondolataiban a buli szó igazi jelentését.
Egy tengerparti buli, ahol az összes környékbéli ott lesz.
- Akkor eljönnél velem egy tengerparti buliba?-tette fel a következő kérdését.
- Persze.-válaszoltam mielőtt még hozzá fűzőtt volna valamit mert a gondolataiban nagyon is akart még valamit.
- Lent megvárlak.-mondta, majd kisurrant a szobából ezzel magamra hagyva.
Felvettem egy térdig érő farmernadrágot, és egy narancssárga pólót. Nem igazán szoktam kiöltözni. Felvettem egy topánkához hasonlító cipőt a lábamra. A hajamat kiengedtem, majd egy csatot raktam a hajamba, hogy két hajtincset összecsatoljak. A nyakláncomat felraktam, amit a barátnőmtől kaptam. Kinyitottam a nyakláncomat, amibe egy kép volt rólam, és a barátnőmről. Lementem a lépcsőn, ahol fogadott apám várt rám. Beültem az autóba, majd lementünk a tengerpartra. Amint odaértem Carlisle hagyott kicsit nézelődni. Körülnéztem mindenhol, ahol csak megálltam. Lementem a tengerpartra, és leültem a homokos talajra megnézni a naplementét. Az ég narancssárga színben tündökölt amíg a felhők sárgás, lilás, sötétkékes színű volt. A nap vöröses színben pompázott, majd lebukott a víz alá. Valaki leülhetett mellém mert hallottam a gondolatait.
- Szia!-köszönt nekem egy szőke hajú lány, akinek kék szeme volt.- Én Bella vagyok!-üdvözölt a lány.
- Ronnie.-mutatkoztam be én is.
- Új vagy még itt?-kérdezte kíváncsian mire elmosolyodtam.
- Hát.... nem itt nőttem fel.-feleltem mire nevetésben törtünk ki.
Egyszerre álltunk fel a homokos földről, majd Bella sietni kezdett, amit először nem értettem. Kiderült, hogy Bella énekes, és bulikon szokott énekelni a bandájával. Bella felment a színpadra, ahol énekelni kezdett. Egész jól énekelt. A dal arról az álmainkról szólt, hogy merni kell álmodozni meg ilyenek. Hagytam énekelni, és kisétáltam a tömegből, majd levettem a cipőmet. Sétálni kezdtem a tengerparton. Jobban szeretek sétálni a parton mint bulizni. Éreztem ahogy a víz a lábamhoz ér, majd visszahúzódik az óceánba. Hirtelen meghallottam valakinek a gondolatát. Nem tudom kinek, de nem jelentet valami jót.
" Héé van itt valaki?Hahó!"-kiálltott a lány gondolatban, amitől megfájdult a fejem. Az erdő felé vettem az irányt, majd neki mentem valakinek, amitől a földön landoltam, és egy újabb gondolat kúszott a fejembe. Kezemet a halántékomra tettem mert a gondolatoktól szinte megfájdult a fejem.

Sorsdöntő 3.fejezet

A múlt fájdalma:

/Ronnie/

Beültem az autóba, ami kint állt. Útközben nevelőapám folyton a lányára gondolt, aki 7 éve meghalt. Újra, és újra lepörgette maga után az eseményeket a lánya születésétől a haláláig. Nem nagyon tudtam másra koncentrálni csak a gondolataira. Gyorsan lepörgeti az eseményeket, amikből nem nagyon értek valamit. A vérszerinti lánya hiánya idézte elő benne azt, hogy adoptálni tudjon. Még, ha nem is 14 éves, de akkor is hasonlítson rá valamennyit. A hiány nem fog elmúlni se az űr, ami a szívében keletkezett. Lelkileg megsérült még, ha nem is mutatja ki. A lány halálát újra felidézte, de most pörgette le gyorsan hanem képkockákról képkockákra idézte fel az eseményeket. Egymás után jöttek az események, majd végül ahhoz a naphoz ért a visszaemlékezés amikor a lánya meghalt.

„Az órák nagyon lassan teltek. Londonban minden olyan más. Nem engedtem volna oda a lányomat, ha tudom, hogy el fogja kábítani magát. Épp a kórház várótermében voltam. Még mindig semmi hír a lányomról. Annyira nehéz feldolgozni ezt. A lányom elkábította magát valami miatt. Szerintem hallotta a veszekedésünket az anyjával. Fel-alá járkált a teremben miközben arra vártam, hogy bemehessek a lányomhoz. Az anyja magát okolja az egész miatt pedig semmi oka rá. Nem tudom mi lesz, ha meghal, de azt nem élném túl. Végül Janet nőver jött ki a rendelőből.
- Most már semmi baja.Még idejében behozta az anyja.Bemehetnek hozzá.-mondta Janet nővér, majd megkönnyebbülve mentem a szobája felé.
Beléptem a kis helyiségbe. Nem olyan volt mint otthon. A lányom a kórházi ágyon feküdt. Elég jó állapotban volt mint amikor láttam. Leültem az ágy előtt lévő székre, majd a lányomat kezdtem el figyelni. A szemei még le voltak csukva, de ez nem sokáig tartót. Lassan kezdte kinyitogatni a szemeit, és szemügyre vette a kis szobát, majd felém fordult.
- Apa.-szólított meg Anna.
- Anna.-szólítottam.- Miért csináltad ezt?-kérdeztem tőle szelíden.
- Anyu miatt.Rosszul esett nekem, hogy elváltatok, ezért újra össze akartalak hozni vele.De ezzel már elkéstem mert valaki más megkérte a kezét.Nem akartam, hogy ez történjen, de sokszor azt éreztem nem vagyok fontos anyunak.-magyarázta Anna, majd lecsordult egy könny az arcán, amit letöröltem.
Jobban szeretem, ha mosolyog. Natalie ezt mind hallhatta mert sírni kezdett, és kiment a szobából. Pár percig még beszéltem egy kicsit Annával, de utána hagytam aludni. Beszálltam a kocsimba, és hazáig meg se álltam. Annyira fáradt voltam, hogy gyorsan ledőltem az ágyra, és mély álomba merültem.
Reggel a csengőre ébredtem fel. Felkeltem az ágyból, majd az órára pillantottam, ami 9:00 órát mutatott. Kimentem házból az udvarra, ahol a postás állt kezében egy levélel. A kezembe nyomta a papírt, majd eltűnt. Bementem a házamba, és kibontottam a borítékot, amiben egy papír volt.  Olvasni kezdtem a sorokat.
Kedves Carlisle!
Sajnálattal kell jelentem, hogy a lánya meghalt ma éjfélkor.Az anya megölte őt valami betegség miatt.Az elmegyógyintézetbe szállítatjuk a tettest.A temetés időpontja:Holnap délben.Öszinte részvétem!
Jason hadnagy!
Leültem a kanapéra, majd ledobtam a papírt a földre.Az egyetlen lányom meghalt.Tudasult bennem a gondolat.A tenyerembe temettem az arcomat, és apró könnycseppek áztatták a kezemet.”

Carlisle rázogatni kezdte a vállamat. Felé fordítottam a fejemet.
- Ronnie, megérkeztünk.-szólított nevelőapám.- Minden rendben?-kérdezte egy kis aggodalommal a hangjában.
- Igen.-válaszoltam határozottan.- Miért?-kérdeztem.
- Csak olyan voltál az előbb mintha transzba estél volna.-mondta.
- Elbambultam.-beszéltem ki magam.
Nem tudhatja meg, hogy boszorkány vagyok, ezért képes vagyok pár trükkre. Semmit nem tudhat meg. Kiszálltam az autóból, és feltettem a táskámat a vállamra. Nem értem miféle betegség lehet az, ami arra késztette, hogy megölje a lányát. Nagyon sok akadályt leküzdőt már, de még több akadály hárul, majd elé mert itt vagyok vele én is.De nem fogom hagyni, hogy odáig fajuljon ez a dolog.