Anna és a király 2. fejezet

A király

/Anna/

Minden erőmmel azon voltam, hogy ellenkezek. Inkább öljenek meg büszkén, minthogy egy olyasvalakit szolgáljak, akit gyűlölök és megvetek. De hiába ellenkeztem, semmit nem tudtam tenni ez ellen, úgyhogy más eszközökhöz kellett folyamodnom. Nem ettem semmit, nem csináltam semmit. Csak ültem a falnak dőlve. Esther szolgáló és a többi lány gyakran rám szóltak, de én nem törődtem velük.

Néhányan próbáltak valami kapcsolatot létrehozni vagy csak beszélgetni velem, de én mindig elutasítóan bántam velük. Egyedül Victoria és Catherine voltak azok, akik ezzel megpróbálkoztak több-kevesebb sikerrel.

Napok teltek el így. Lassan érezni kezdtem étkezési szokásaim kihagyásának következményeit. Minden egyes porcikám remegett. Ha fel kellett ülnöm, egy asztal vagy egy szék segítségével tornáztam fel magamat álló helyzetbe. Lépéseim egyre bizonytalanabbak lettek.

Nem érdekelt semmi. Csak az, hogy együtt lehessek a családommal. Hiszen nélkülem semmi esélyük sincs a túlélésre. Nem tudnak vadászni. Nem tartottam szükségesnek, hogy kitanítsam őket. Úgy gondoltam, elég, ha csak én kockáztatom az életemet. Ebből következik az, hogy az erdőbe se tudnak kimenni észrevétlenül. De, ha meg is találják a módját, akkor is van egy kis gond. Hogyan fognak visszamenni a házba? Nekem is hónapokba telt, mire rájöttem, hogyan cselezzem ki az őröket. Előbb vagy utóbb úgy is ugyanaz lesz a sorsuk, mint mindenki másnak. Akkor már senkim nem lesz, aki miatt élnem kéne. Ők a legfontosabbak a számomra.

-          Nem értem, mi baja. – értetlenkedett egy vörös hajú skót lány, ezzel kiszakítva gondolataimból.

-          Csak üldögél ott egymagában – mondta neki a szőke hajú Jane-nek nevezett lány.

-          Semmit nem eszik, ez aggasztó. – kezdett el értem aggódni Victoria.

-          Lányok, ne beszéljetek, inkább a kezetek járjon! – parancsolt rájuk Esther szolgálónő, majd hozzám fordult. – Te pedig kezdj el dolgozni! – nyomott a kezembe egy vizes szivacsot.

A szivacsot a földre dobtam, majd gondolataimba menekültem. Azzal áltattam magam, hogy már nem kell sokáig szenvednem. Hamarosan vége lesz ennek az egésznek.

-          Eddig türelmes voltam veled, de a türelmem fogytán. Légy engedelmes és kezdj el dolgozni! – rángatott fel a földről, azután pedig a vödör elé lökött.

Csak bámultam magam elé, mit sem törődve a kissé bosszús szolgálónőtől. Továbbra sem csináltam semmit. Makacson ragaszkodtam korábbi elhatározásomhoz.

/Charles/

A nevem Charles. William király és Elizabeth királyné második gyermekeként jöttem a világra. Miután apám meghalt, a Tanács beleegyezésével én léptem apám nyomdokaiba.

Az édesapám jó ember volt. Megpróbált egy olyan országot teremteni, ahol béke honol. Tíz éve vesztettem el. Csak öt éve vagyok a trónon. Ez alatt az idő alatt édesanyám vezette a népet, aki bölcsen és megfontoltan használta a hatalmát. Első testvéremnek, Jamesnek van esélye, hogy bekerüljön a Tanácsba, ha nem lenne ilyen önfejű. Harmadik testvérem, Alexandra éppen első gyermekét hordozza a szíve alatt. A kicsi apja egyelőre ismeretlen. Anyám és én húgomat egyaránt támogatjuk, és mindenben segítünk neki.

A főbizalmasom Henry, aki megbízhatóan támogatott és védelmezett engem. 11 évesen került a palotába rabszolgaként. Már akkor jó barátok lettünk. Ahogy följebb kerültem a ranglistán, ő mindig ott. Ő reá mindig számíthattam. 

Most értem haza angliai látogatásomból V. Henriknél. A helyzetet mértük fel, és megbeszéltük a lehetséges háborúkat VI. Károly ellen. A legutóbbi puccskísérlet után mindenre fel voltunk készülve.

Gondolataimból kopogás szakított ki. Biztosan édesanyám lesz az, aki mindennap meglátogat engem. Néha még a tanácsát is ki szoktam kérni.

Bár eljárt felette jócskán az idő, ő még mindig ugyanolyan szépen nézett ki, mint az előtt.  Szépséges barna haja majdnem a derekáig leért, amit általában kontyokban rejtett el. Kék szemei csillogtak az örömtől. A lelke és a szíve csak úgy sugárzott a jóságtól. Mindig megfontoltan cselekedett, de sohasem rosszindulatból. Én voltam a legboldogabb, hogy egy ilyen anya jutott nekem, mint ő.

-          Charles fiam. Örülök, hogy itt talállak. – ölelt magához egy pillanatra édesanyám, én pedig boldogan viszonoztam a szívességet.

-          Én is örülök, hogy itt vagy. Húgom hogy van? Olyan rég láttam.

-          Mostanában kicsit sokat alszik, de ez most természetes. Az orvos tegnap meglátogatta, egészségesnek találta mind a kettőjüket – mondta mosolyt erőltetve az arcára. – De nem is emiatt jöttem most ide. A Tanács nemrég megint ülésezett. Ítéletet hirdettek.

-          Kiknek? – kérdeztem érdeklődve.

Édesanyám volt a Tanács, úgymond jobb keze. Ő szokta egyrészt hozni nekem onnan a híreket, másrészt kiismerte az embereket, akik valamilyen bűnt követtek el. Vagyis ha csak a megbánás vagy a tudatlanság szikrája látszott az elkövetőn, mindig enyhítő körülményeket javasol. Utána nézni az igazságnak vagy Henry szokott vagy James.

-          Egy fiúnak és három lánynak. A fiú, Pavlo ukrán származású. Rabszolga kereskedők hozták őt ide. Mostantól a konyhán fog dolgozni. A lányt, Oliviát gyilkosságon kapták. Megölte Hurst ezredest. Az ítélete halál. A másik lány, Victoria lopott. Esthernél fog dolgozni egy teljes évig. És a harmadik lány, - aki engem a legjobban nyugtalanít – Anna megölte Hale tábornokot. Az okát nem tudjuk, csak megtette. Amíg ki nem derül az ügy, addig Esthernél dolgozik meghatározatlan ideig. A teljes neve Anna Beaufort, van egy öccse, csak ennyit tudtam kideríteni róla – mondta el röviden a történteket.

-          Rendben, Anna ügyének utána nézek. A többivel viszont egyet kell, hogy értsek. – anyám erre csak némán bólintott.

Ezután édesanyám boldogan áradozott a születendő unokájáról és Jamesről, aki egyre jobban megbarátkozik azzal a tisztséggel, amit a Tanács adott neki.

Még aznap behívattam Henry-vel azt a lányt. Minél előbb pontot szeretnék tenni ennek az ügynek a végére. Sajnáltam volna, ha még egy valakit le kell fejeztetnem. Az ilyesmit mindig én szoktam csinálni a nép szeme láttára.

Az ajtón kopogtak. Felszólítottam a szolgálólányt, hogy engedje be őket. Utána azt tanácsoltam neki, vagyis inkább parancsoltam neki, menjen el a konyhára, és egyen valamit.

A lány lassan betántorgott. Kis híján elesett volna, ha bizalmason nem segítette volna be. A lány, Anna egyszer sem emelte rám a tekintetét, csak szótlanul állt előttem. Teljes testében remegett, az arca beesett volt. Már most meg tudtam állapítani, hogy éhezik. Talán éheztetik, vagy talán ő teszi ezt magával? 

-          Anna, így hívnak, nemde? – kérdeztem tőle, amire csak aprót bólintott. – Szeretném, ha elmondanád, mi történt azon a napon, amikor ítéletet mondtak – kértem tőle gyengéden, de továbbra sem szólt semmit.

A lehető legközelebb léptem hozzá. Az egyik tincsét hátra raktam, így az arcát tisztán láttam. Gyönyörűen nézett ki. Barna haja ugyancsak a mellkasáig ért, mégis kiemelte kecses alakját.

-          Nézd, szeretnék segíteni, de úgy nem megy, ha nem mondod el mi történt. - próbáltam rá valahogy hatni, hátha kicsikarhatok belőle valamiféle reakciót.

Amire azonban nem számítottam az volt, hogy hisztérikus nevetésben tört ki. A tekintetét rám emelte. Szemei gyűlöletet, megvetést sugároztak.

Gyönyörű szép zöld szemei voltak. Olyan szépek, mint a smaragdnak vagy még annál is szebb. Egyszerűen elbűvölt ez a szempár.

-          Segíteni – ismételte azt, amit az előbb már mondtam. – És akkor hol volt a segítőkészsége, amikor az emberek éheztek, vagy amikor adókat tűzött ki a fejünkre? Vagy amikor tilalmat helyezett a vadászásra? Akkor hol volt? A családom maga miatt szenvedett oly sokáig, és szenvedni is fog. Éheznek. Pénz nincs a háznál, csak az, mit édesanyám kínkeservesen összeszed a munkájával. Az viszont semmi. Nem tudnak rajta ételt venni, olyan kevés pénzről beszélünk. Ha maga miatt fognak meghalni, akkor a haláluk az ön lelkén fog száradni! – kiáltotta el magát, közben bizalmason próbálta kivinni a szobából.

Szavai hallatán lecövekeltem a szoba közepén. Senki sem beszélt hozzám ilyen határozottsággal és megvetéssel. Szörnyűködnöm kellett volna, amiért ilyen tetteket hajtottam végre. Mégis ott álltam ostobán. Sejtelmem sem volt róla, miről beszélt az előbb. Arról sem volt tudomásom, hogy egyáltalán elkövettem volna ezeket a bűnöket. Hiszen nem tűztem ki semmiféle adót az éhezés elkerülése végett. A tilalom szóba sem jöhetett, különben a céhek nagy részét el kellett volna adni, vagy bezárni. Egyre kevésbé van értelme ennek az egésznek. Ki kell derítenem, miféle mesterkedést folytattak a hátam mögött.

Amint Henry visszaért, kértem tőle, keresse meg azokat a rendeleteket és iratokat, amiket valaha feljegyeztek az elmúlt tíz évben.

Ezután megkerestük azt a bizonyos rendeletet, amiben szerepel az, hogy tilalom vagy adózás. Elég sokáig tartott egy halomnyi papírt átnézni, átolvasni. A legtöbben az én aláírásom szerepelt, úgyhogy azokat félre is raktuk. Nem látom valószínűnek, hogy valaki engem akarjon átverni. Én mindig átolvasom az iratot, mielőtt aláírom és rárakom a királyi pecsétet.

-          Uram, ez az a rendelet, amit keresett? – szakított ki a gondolataimból Henry egy papírt tartva a kezében.

Elvettem a kezéből az iratot. Átolvastam az egészet.

-          Igen, ez az – mondtam a szöveg elolvasása után. – Hívd ide az írnokot! – parancsoltam rá.

Engedelmesen meghajolt, majd kiment az ajtón. Addig volt időm rendesen átnézni a pergament.

Édesapám a halála előtt írhatta alá. Látszott az írásán. Akkor kimerült volt. Könnyen átverhették.

A fejemben már kész volt az a rendelet, amit majd az egész országgal tudatni fogok. Emiatt azonban újra Anna Beaufortra gondoltam és családjára.

Anna Beaufort. Valahonnan ismerős ez a név.

Gondolataimból Henry zökkentett ki az írnokkal. A kezébe vett egy pergament és egy tollat, majd elkezdte leírni, amit én mondtam.