Sorsdöntő 28-29.fejezet

"Mindenkinek három élete van: a publikus élete, a magánélete... és a titkos élete."

Végső küzdelem:

/Ronnie/

Amint megpillantottam a Sárkány tornyot erős félelem öntötte el a testemet. Adam gyorsan lefutott a dombon, majd a torony ajtajához futott. Az ajtó előtt két barátnőm állt, akik felkészülten álltak egymás mellett. Kedvesem kinyitotta az ajtót, majd beljebb ment. Vajon miért álltak ott? Miért nem jöttek velünk? Emlékeztem vissza az előbbi jelenetre, ahogy két barátnőm egymás mellett állt, és tekintetüket nem vették le....Ez nem lehet igaz. A legfőbb félelmem az, ha elveszítem a barátnőimet, és úgy látszik ez beigazólodni látszik. Nem ezt nem tehetik. Csak most jöttem rá, hogy szerelmem öleléséből próbálok kiszabadulni, és barátnőim után futni, hogy megállítsam őket, de nem sikerült. Adam túl szorosan és erősen tartott nehogy véletlenül is ki tudjak szabadulni. Letett az egyik sarokba, majd szorosan magához ölelt. A szemeimből kigördült egy könnycsepp, majd egyre több és több. Nem tudom meddig lehettünk együtt, de hirtelen egy zajt hallottunk az ajtó felől. Elengedett, majd a kezembe nyomta a táskámat és a könyvet, amit még az angyaltól kaptam. Egy szempillantás alatt eltűnt a szemem elől. Nem akartam elveszíteni. Ő volt az életem. Ő volt az, aki bízott bennem, és ő csalogatott elő a szürke felhőtakaróim alól, de a legfontosabb, hogy színesebbé varázsolta a mindennapjaimat. Én voltam a mindene, és ő az enyém. Rábíztam a szívemet, hogy soha senki se szakítson el minket egymástól.Nem értem miért adta oda nekem a könyvet? Többször is megnéztem, de semmit sem vettem észre rajta. Teljesen váratlanul egy gömb ért a lábamhoz. Felvettem a földről a gömbböt, és akkor jutott eszembe, hogy miért is adta oda nekem a könyvet. Kinyitottam a könyvet, majd a könyv fölé helyeztem a kezemet, és rágondoltam a gömbre. Nagyon koncentráltam, majd képességemet használtam. Egy enyhe szellő csapkodott előttem, majd ezt követően kinyitottam a szememet. Ránéztem a könyvre, ahol a gömb volt. Az igazi elnevezése a Lélek gömb volt, mivel ez tartja fogva a boszorkányok lelkét, ami leköti a lelkek energiáit. Olvasni kezdtem a sorokat.

Lélek gömb:
A halott boszorkányok lelkét tartja fogva, és ezekben a lelkekben az energiájuk van, ami ha szétterjed újabb boszorkányokat hozz létre.Az energiájukat a gömb ereje megköti így nem tudnak tovább terjedni.A gömb nemcsak a jóknak az energiáját tartja fogva hanem a rosszakét is.A sötét boszorkányoknak a lelkét örökké fogva tartja, és soha többé nem juthat ki.A gömb erejét úgy lehet feloldani, hogyha összetörik.
Ennyit írt róla se többet se kevesebbet. A kezembe vettem a gömböt, de ahogy megérintettem a gömb üvegjét ezer és ezer energia szállt a kezembe. Végig áramlott az ujjaimon, majd elérte a csuklómat, és utána kellemes melegség járta át a csontozatomat. A melegség végig futott a karomon, majd elérte a könyökhajlatomat.A  csontozatom kellemesen meleg volt. A melegség tovább haladt a vállam felé, és onnantól három részre szakadt. Az egyik a nyakamat vette célba, majd a fejem felé száguldott, és a hő eljutott a fejembe központjába, az agyamba. A második már forrón száguldott végig a másik karomon, és most éreztem úgy mintha egy sivatagban lennék. A harmadik a testem többi pontját vette célba. A forróság a szívemet is elöntötte, aminek hatására a szívem egyre hevesebb dobogásba kezdett. Úgy éreztem mintha az anyám is itt lett volna velem, de nem. Csak az emlékét tudtam megőrizni. Amikor a melegség helyét átvette a forróság visszaemlékeztem a születésem idejére, amire egy normális ember nem lett volna képes. Az első hónapokra amikor azt hittem, hogy meghalok, az anyám hasára amikor egyre szükösebb lett benne a hely, és véletlenül eltörtem anyu bordáját. Abban a pillanatokban is ezt az energiát éreztem. Egyre többb erőt adot nekem, és minden eddig félelmemet legyőzte. Nem akartam összetörni, de nagyon úgy látszik nem lesz más választásom. A gömb kiesett a kezemből, ami ezer darabkára tört, majd fények jelentek meg, amik felfelé száguldottak. Ez adot erőt arra, hogy újra küzdhessek a látó ellen. Felálltam, majd az ajtó felé vettem az irányt. Az ajtó felől elég rémisztő hangok jöttek, de még ez sem tántorított el a célomtól. Kinyitottam az ajtót, majd kimentem, ahol a látót pillantottam meg. Tekintete haragot sugárzott, ami azt jelentette. Tekintetemmel megkerestem a többieket, de nem láttam őket sehol. Kezdtem megrémülni, hogy esetleg valami bajuk esett.
- Ha a barátaidat keresed akkor mondom, hogy nincsnek itt.De ne aggódj!Nem esett semmi bajuk.-mondta cinkos mosollyal az arcán.
Csakhogy hirtelen szélvihar kerekedett, ami felemelt a levegőbe, majd neki estem a sziklafalnak. A fejemen egy seb jelent meg, ami erősen vérezni kezdett, de nem volt vészes. Igaz, én nem voltam gyógyító, de meg tudtam állapítani, hogy mennyire erősen vérzik. A kezemet a sebre nyomtam, ami elállítja a vérzést. Gyorsan felálltam, de úgy éreztem én ehhez kevés vagyok. Tudtam uralkodni az érzéseimen, de nem tudom végig csinálni, ha a barátaim nincsenek mellettem. Legfőképpen akkor nem, ha Adam nincs velem.
- *La chute provoquée par la noyade, La joie de la victoire a causé sa mort.- ejtette ki a következő szavakat, amitől nem kaptam levegőt.
A levegő megállt a tüdőmben, és egyetlen másodpercig azt hittem ez már a vég. Tudtam, hogy ezt a látó csinálja, de nem tudtam szabadulni a varázsigéje alól.T udtam, hogy szívből gyülől, amiért csakúgy belerontottam az életébe, és veszélyes lehetek rá, de ennek ellenére elnegedett. A tüdőmben lévő levegő kiszabadult így minden akadályt legyőzzve az oxigént kilélegeztem, majd újra oxigénnel töltöttem meg a tüdőmet. Felálltam a sziklafal mellől, majd egyenesen a látó szemébe néztem.
- Hol vannak a barátaim?-kérdezte tőle, amitől még én is lehidaltam magamtól, amiért megmertem kérdezni tőle.
- Az alvilágban.-válaszolta egyszerűen, majd egy vérfagyasztó mosolyt küldőtt felém.
Eszembe jutott minden, amit még anyu mesélt nekem az alvilágról. Az alvilágban olyan boszorkányok vannak, akik társaikat ölik meg. Balthazar is odajutott, de valahogy kiszabadult onnan. Az is az eszembe jutott, hogy csak egy sokkal erősebb boszorka képes arra, hogy valakit leküldjön az alvilágba. Még most is hallom édesanyám szavait.
Csak egy sokkal nagyobb hatalom tud leküldeni az alvilágba. Nem tudom mi ütött belém, de hirtelen ellepte az agyamat a vörös köd. Minden homályos volt, és csak arra vágytam, hogy megbűnhödjön. Az erőm mintha százszorosára nőtt volna. Az összes negatív érzésem hátrányba került, és csak egyetlen egy érzés jutott előtérbe. Ez volt a bosszú. Nem tudom miért, de olyan szavakat ejtettem ki, amiket még én magam sem értettem.
**La force de les flammes ardentes de l'incendie,
La force de l'écoulement de l'eau douce,
La force du sang du rat,
Force à la force dans l'anneau,
La capacité des fleurs dans la terre,
Parmi les méchants souffrent agonie.
Amint ezeket a szavakat kiejtettem a látó égni kezdett. A szememre újra sötétség vetült, majd úgy éreztem mintha az érzékeim cserbenhagytak volna.

*A fulladás okozza vesztét,
 A halála okozza a győzelmem örömét.

**Az erőm a tűz a perzselő láng,
Az erőm a víz a lágy áramlás,
Az erőm a patkány vére,
Az erőm a gyűrű ereje,
A képességem a virágok földje,
A gonosz kínok közt szenvedjen.

Önzetlen szeretet:
/Ronnie/

Nem láttam, nem hallottam, nem éreztem semmit. Mintha cserben hagytak volna az érzékeim. Helyette volt a sötétség, ami a szememre vetült. Az időérzékem is elveszett. Fogalmam sem volt arról mennyi idő telhetett el. Talán, azért kapom ezt, mert megöltem valakit. Megöltem a látót, ezért büntetnek. Hirtelen kellemes melegség terítette be a végtagjaimat. Az érzés mindenhol szétáradt, majd hidegség válltotta fel. Szétáramlott a csontozatamon, de a legjobban az agyamat hűtötte le, majd újra előjött a kellemes melegség.Végig áramlott a csontozatamon, ami felforrósodott, majd az áramlat megérintette a bőrömet. A véremben is ott mozgott a meleg áramlat, ami egyre forróbb és forróbb lett. Úgy éreztem magamat mintha egy vulkán kráterében lennék, és tudom, hogy bármikor megéghetek. Utána a hideg végig áramlott az ereimben, ami megérintette a bőrömet és a csontozatomat. Ezt követően bizsergető érzés kerített hatalmába. Olyan volt mintha a jég alá lettem volna eltemetve, majd megérintett a melegség, és újra szétáradt a testemben a kellemes melegség. Nem tudom mennyi idő telhetett el így, de egy-két hét biztos eltelt már. Az idő nagyon lassan telt, majd éreztem egy meleg érintést a gerinccsontomnál. A szívem néha kicsit lassabb volt, mint a múltkor. Olyan is volt, hogy a szívveréseim száma növekedett, de ez minden. Éreztem. Éreztem ahogy egy meleg kéz ér az arcomhoz, ami beindította a meleg áramlatot, és egyre jobban éreztem a hőt, majd több pontnál éreztem a hideg érintéseket. Egy meleg kéz ért a mellkasomhoz, majd rá kellett jönnöm, hogy a szívveréseim száma miatt érintett meg. Ahogy a napok teltek a kellemes melegség helyett energiát éreztem. Teljesen olyan volt, mint amikor megérintettem a gömböt, és ezer meg ezer boszorkány energiáját éreztem. Csakhogy ez más volt. A napok egyre gyorsabban teltek. Egy nap azonban már hallottam is. Hallottam a szavakat, amik két ember szájából jönnek, de nem értettem a szavak jelentőségét. Az apró neszt, ami a falról jöhettek, a csörömpöléseket, amik az ablak felőli oldalról jöttek. Esett az eső. Már három hónap is eltelhetett, amire a sötétség eltűnt a szememről. Helyette különféle helyeket láttam. Álmodtam. Egy nap azonban az álomképek eltűntek, és helyette a napnak egy halvány sugara sütött a szemembe. Ébredezem. A fény egyre többször törte át magát a szemhéjaim védelme alól. Végül elkezdtem nyitogatni a szemhéjaimat, hogy megtudjam mi is történt velem. Tudnom kell mi történt ezalatt az idő alatt. Bátorság elöntötte az egész testemet, majd megkíséreltem kinyitni a szememet, ami sikerült is. A fény először teljesen elvakított, de egy idő után halványulni kezdett, és mindent láttam. A színek nagyon ismerősek voltak a számomra, és rá kellett ébrednem, hogy ez az én szobám. A lila szín különféle árnyalatai csak is azt bizonyította, hogy ez az én szobám. Nemsokára megláttam a nevelőapámat, amint a bőrömet egy vizes ronggyal törölgeti. Felszisszentem a hideg érzésére, aminek az lett a következménye, hogy egy újabb forró érintést éreztem a gerincemnél.
- Hé! Ébren van.-szólt oda nevelőapám a mellettem lévő embernek.
Amint megláttam az arcát egy ugyanolyan kép jelent meg előttem, mint az arcának vonásai .Tudomásult bennem, hogy ő nem más, mint az én szerelmem, Adam.
- Ronnie!Jól vagy?Minden rendben?-tette fel nekem a kérdéseit, amire egy bólintással válaszoltam.
- Mi....mi....mi....mi - próbáltam kérdezni tőle valamit, de nem jött ki egy hang se a torkomon.
Nem tudom miért, de nem találtam rá a hangomra. Mintha az is elveszett volna az idő folyamán .Ő értetlen arckifejezéssel bámult vissza rám. Én próbáltam szólni hozzá, de egyszerűen képtelen voltam egy hangot is kiejteni a torkomon. Teljesen váratlanul a hasamból egy fénycsóva indult el, majd amire elérte a nyakamat kellemes meleggé vált. Újra megkíséreltem beszélni hozzá hátha most több sikerrel járok.
- Mi....mi....mi tör....tént?-kérdeztem meg tőle.
A hangom még nem az igazi, de már tudok beszélni.Ránéztem, aki fájdalmas arccal nézett rám, majd szólásra nyitotta a száját.Én türelmetlenül vártam, hogy válaszoljon a kérdésemre.
- Miután megölted a látót levittek az alvilágba, és ott akartak tartani bűntetésként, de a vérszerinti apád feláldozta magát érted.Utána felhoztak minket, majd próbáltunk felébreszteni egyszerűen meg se mozdultál.Aztán elhoztalak ide.A nevelőapád nem vette észre, hogy eltűntél.Én elmeséltem neki mindent, amit tudnia kell.3 hónapig ilyen állapotban voltál.-mesélte el a történteket.- Annyira hiányoztál.-ölelt meg, ami nagyon jól esett, hogy így aggódott értem, de alig bírta leszedni magamról.
Hirtelen a hasamba fájdalom nyílalt, ami miatt nevelőapám megrémülhetett, és segített leszedni rólam Adamet. Egy kis segítséggel fel tudtam ülni az ágyamon, de alig kaptam levegőt. Kapkodva vettem a levegőt, majd átváltottam egyenletes tempóra. A hasamban újra megéreztem a fájdalmat, ami forrón égette a bőrömet, majd hozzáértem a hasamhoz. Újra éreztem a fájdalmat, de ezúttal a tenyeremmel éreztem az apró rúgást. Egy apró lábacskának a rúgását. Adam aggódalmasan nézett rám, de én csak megfogtam a kezét, és a hasamra tettem. Csak remélni tudtam, hogy ő is érzi, amit én. A kezét pont odahúztam, ahol éreztem a fájdalmat. Amint ő is megérezte, amit én egyszerűen ledermedt. Nevelőapám kíváncsian érintette meg a hasamat, majd szerelmem segítségét kérve levittek a pincébe, ahol nevelőapám az orvosi ketyeréit szokta tartani. Felhúzta a pólómat, majd valamit kent rá, és az egyik orvosi ketyeréjével még jobban elkente. Ebben a pillanatban kénytelen voltam a gondolataiban olvasni, amit már elég régóta nem használtam.
"Ez nem lehet!Nem.Ő nem lehet terhes."-gondolta, amire én teljesen ledöbbentem, majd hol Adamre hol pedig nevelőapámra néztem.
Minden beugrott. Amikor Adammel lefeküdtem akkor történhetett, és a boszorkányok energiái csak felgyorsították a folyamatot. Gondolom szerelmem meghallhatta a gondolataimat, mert ledermedve állt mellettem.
A elmúlt napokban nehéz időszakok köszöntöttek ránk. A fájdalmaim egyre erősődtek, ami miatt arra a barátaim arra a döntésre jutottak, hogy kiszedik belőlem csak én voltam olyan makacs, ezért nem engedtem nekik. Én akartam ezt a gyereket, ezért felelősségel tartozom érte. Nevelőapám és Adam mellettem álltak, és segítettek végig jutni a nehéz időszakokon. Be kellett vallanom, hogy a vérszerinti apám hiányzott. Örültem neki, hogy megmentett az alvilágból, de hiányzott. Legközelebb nem fogom még egyszer elkövetni ezt a hibát. Mostantól minden más lesz.

 "A világ tele volt új lehetőségekkel, de nem tudtam gondolkodni, még levegőt sem venni, úgy vártam, hogy visszatérjen. Mert mindent ő jelentett."

Sorsdöntő 25-26.fejezet

Kitörés:

/Ronnie/

Fogalmam nem volt róla, hogy mi miért vagyunk mások és, hogy miért kell elmenekülnünk ettől a férfitől. Azt se tudom ki ő. Érzem, hogy a válaszokat csak az emlékezetemben tudom megtalálni. Adam hirtelen megállt, majd kiszállt a kocsiból. Gyorsan megkerülte az autót, majd kinyitotta anyósülés felőli ajtót, ahol én ültem. Az ölébe vett, majd a kocsit lángra lobbantotta, és futni kezdett velem az erdő felé. Több millió kérdés keringett a fejemben. Hogyan tudta lángra lobbantani az autót? Mióta tud ilyen gyorsan futni? Ki vagyok én? Teljesen váratlanul megálltunk, majd egy szikla mellé ültetett, de úgy, hogy senki se lásson meg. Ezután elment valahova, majd pár percekkel később visszajött hozzám egy másik úton. A sziklát jobban is megnéztem, de ahogy nézegettem, rá kellett jönnöm, hogy ez nem egy szikla. Sokkal jobban hasonlított valami másra csak nem tudtam, hogy mire. Szikla alakja volt mohákkal a tetején, különböző szöveget voltak rávésve, a mohák közepén egy mélyedés volt , amiben víz volt. A déja vu érzésem újra felülkerekedett rajtam, hogy elnyomja a többi érzésemet. Adam felé néztem, és kérdésekkel akartam volna bombázni őt, de megelőzőtt.
- Mi boszorkányok vagyunk.Christine, Bianca és az a kislány is az volt.- adott választ a kérdésemre.
Hirtelen minden apró részletre emlékeztem, amiről már azt hittem elveszett. Visszaemlékeztem arra, amikor rájöttem, hogy boszorkány vagyok, az autóbaleset, amiben az anyám meghalt, az árvaház, a romok, ahol Anna testét és a lányát találtuk meg, a könyvtár, a tengerpart, amikor megtámadtak, a kutatásaim és, amikor Christine-nel nyomoztunk Bianca után. Gyorsan elővettem egy kis papírt a nadrágomnak zsebéből. Széthajtogatot a papírt, ami azt bizonyította, hogy mindez igaz. A déja vu érzésem továbbra is égett bennem. Nem tudom miért, de úgy éreztem mintha mindez megtörtént volna vagy csak valami hasonló történt volna velem. Adam a hátam mögé nézett, majd felállt, amivel azt érte el, hogy felfedje magát a sziklát rejtő védelem alól. Félve, de kitekintettem a szikla mögül, hogy csak a szemeim látszódjanak ki.
- Hiába rejtegetted előlem, a sorsát nem kerülheti el.-mondta, és tudtam, hogy igaza van.
A sorsomat nem tudom elkerülni bármennyire is szeretném.  Néztem tovább az eseményeket.Adam nem válaszolt semmit hanem azonnal belevágott a harcba. A növények hatalmasra nőttek, ami a férfi felé vette az irányt. Csakhogy a botja kékessé változott, aminek az lett a következménye, hogy a növény ellepte a víz, majd megfagyott. Egy szikla lebegett Adam feje fölött, majd a férfi felé repítette, akinek a botja zöldes barnás színben tündökölt, és a szikla több millió darabra repedt szét.  A férfi gyorsabb volt, mint Adam, ezért őt lángok vették körül, majd a testéből nem maradt más csak hamu. Gyorsan a szikla alakú valamihez lapultam. A testemet elöntötte a félelem. Mindenki, akit szeretek el fogok veszíteni. Az egyik fa lángra lobbant, majd a másik felőli fa.Az egész testemben remegtem a félelemtől, de valahol ott lapult a bátorság is.  A sorsom eldőlt. Már akkor, amikor a világra jöttem. Két választásom van. Vagy harcolok a többiek haláláért vagy pedig meglapulok és, amikor feladja akkor gyorsan elfutok. Két választás, egy döntés.
- Nem bújkálhatsz örökké.-mondta gúnyosan, és ekkor több érzés keringett bennem.
Az első a déja vu volt, a második a bátorság. A harmadik érzésem a valóság körül forgott mintha ez nem a valóság lett volna. Mintha valaki tompítaná a fejemet, és az álmokban próbál megölni valaki. Ez egy másik élet egy másik lehetőséggel. Nem tudom hogy, de valahogy meg kell próbálnom kitörni ebből a világból. Az öt jelkép ereje ott tombolt a testemben, amit csak én voltam képes irányítani. Csak én, senki más. A kezem egyre forróbb és forróbb lett. Éreztem ahogy a víz körülvett engemet. A levegőben is van víz csak nem látjuk. A kezemet egészen máshogy helyeztem, mint szoktam. Az ujjaim szétálltak egymástól, és egy félkör írtam vele a levegőben, amitől egy vízbuborék készült. A vízbuborékot a kezeim fölött lebegtettem, amibe egy kis hőt irányítottam. A fejemben egyetlen egy varázsige visszhangzott.
A pusztulás világából a valóságba visszatérjek,
Hogy a látó képessége alól kitörjek.
A vízbuborék világítani kezdett, és nem sokkal később az én testem is fénybe burkolózott. A szemeim helyére fény telepedett le, majd újra visszatértem a sötétségbe.

A sötétség a szemeimre telepedett, de ezúttal olyan hamar eltűnt. A szemeimet nyitogatni kezdtem, de amikor kinyitottam nem az a látvány fogadott, amire vártam. Felettem a mennyezett barna színű volt, amiből arra következtettem, hogy egy barlangban vagyok. Felültem a nyirkos szikláról, majd a lábamat a földre helyeztem. Ezt követően megfordultam, és megpillantottam a látót, amint a falhoz lapulva rémülten nézett vissza rám. Gondoltam kihasználom ezt az alkalmat a menekülésre, de rá kellett jönnöm nem tőlem ijedt meg ennyire hanem valaki mástól. Megfordultam, és Amy-t pillantottam meg. Vajon miről maradhattam le? A látóra visszanéztem, aki már nem volt egyedül hanem már Silice is ott volt. A gondolatai csak azon forogtak, hogy milyen lesz, ha örök ifjúságot kap a látótól. Tehát, ezért szolgálja. Különben már rég ellene fordult volna. Az események nagyon hamar beindultak, mert Silice a képességét használva Amy-t neki lökte a falnak, aminek hatására kihunyt belőle az élet. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy futnom kell, amit meg is tettem. Hirtelen előttem termett egy sziklafal, ami elzárta az összes menekülési útvonalat. Csakhogy nem volt energiám harcolni Silice-szel mivel túlságosan kimerültem.Kifogytam az ötletekből.

Egy újabb csata:

/Ronnie/

Minden ötletem elfogyott, és egy menekülési útvonalat se találtam.  A falat tapogattam hátha mégis találok egy kiutat, de semmit sem találtam. Megfordultam, és a falhoz lapultam, de még így is meglátott. A félelem eluralkodott az egész testemen, ezért egész testemben remegtem a félelemtől. Csakhogy a félelem helyett remény költözött a szívembe, amikor hirtelen egy erős szélvihar keletkezett. Egy alagútból jött, ami majdnem velem szemben volt. Az alagútban megjelent egy árny, majd az árny kijött a sötét alagútból, aki nem más, mint Christine volt. A szélvihar a levegőbe emelte Silice-t, aki, azért kapálózott, hogy lejusson onnan. Hirtelen Adam jelent meg előttem, és az ölébe vett, majd futni kezdett az alagút felé. Az alagútban még megvárta barátnőmet, aki a képességével a falhoz repítette, majd felénk kezdett futni. Amikor odaért hozzánk akkor felpattant Adam hátára, aki azonnal futásnak eredt. Az alagútbúl kiérve Christine leszállt szerelmem hátáról, majd a képességével eltolta a fadarabot, ami miatt megállítottam, hogy a víz tovább folyj on le a folyóba. Adam távolabb vitt a barlangot rejtő vízeséstől, majd leültettet a földre, és ezt követően megfogta a kezemet. Az ő kezéből fénycsóvák jöttek létre, ami begyógyította a térdemen lévő horzsolást és a kézfejemen lévő apró vágásokat. Kellemes melegség járta át a testemet, ami még erőt is adott.Valahogy pihentebbnek éreztem magam, mint az előbb. Félve, feltettem neki azt a kérdést, amire választ akartam.
- Kérdezhetek valamit?-kérdeztem meg, majd válaszként bólintott.- Honnan tudsz te ilyen képességekre szert tenni?-tettem fel a kérdésemet, amin aprót mosolygott.
- Ezek szerint még nem tudod.Tudod vannak olyan képességek, amiket le lehet másolni vagy megfosztani valakit az erejétől.Én másolom a te illetve a többiek képességét.Vannak olyan képességek is, amiket valamilyen oknál fogva nem lehet.-magyarázta.
Akkor a gyógyító képesség az övé vagy másé? Nyugtalankodtam magamban, ami miatt értetlenül néztem rá, de az én lemásolt képességemmel tudta miről van szó.
- A gyógyító képesség Biancáé.-válaszolt a kimondatlan kérdésemre.
Barátnőm a part másik végét figyelte, majd kedvesem is abba az irányba nézett. A part túlsó oldalán Silice volt, majd a képességével egy vízi sárkány teremtett, ami a tűz helyet jeget okádott. Hirtelen egy szár ölelte körbe a testemet, ami a mögöttem lévő dombra emelt, majd annál is tovább. Valahol messze a többiektől letett a földre, majd visszahúzódott oda ahonnan kiemelkedett. Próbáltam megtalálni a helyes utat, ami visszavezet a többiekhez, de hiába. Nem láttam mást csak hatalmas méretű tölgyfákat. Nem értem miért van az, hogy mindig én vagyok az első, akit biztonságba kell helyezni, amikor mások élete is egyaránt fontos. Nekem kell a barátaim támogatása, hogy legyen értelme annak, amit csinálok különben semmi értelme az egésznek. Valaki megérintette a vállamat, amitől ijedten hátra fordultam. Megnyugodhattam mivel csak Bianca volt ott, ezért megöleltem, hogy legalább neki nem eset semmi baja. Barátnőm leszedett magáról, majd arra késztettet, hogy nézzek a szemébe.
- Minden rendben?-kérdezte, amire én válaszul megráztam a fejemet.- A többiek bajban vannak, igaz?-kérdezte, amire válaszul bólintottam.- Sietnünk kell, ha meg akarjuk menteni őket.-mondta, majd megfogta a kezemet, és képességét használva egy víz tornyot emelt körénk, ami világítani kezdett.
Hirtelen azon a helyen voltunk, ahol a vízi sárkány volt, és lelkesen támadta meg a többieket, akik próbáltak védekezni, de nem tudtak. Bianca megfogott egy botot, majd a földbe egy kört rajzolt beleillő ívekkel és szimbólumokkal. Ezután a kör közepére húzott, majd mindkét kezével megfogta a kezemet, és egy varázsigét mondott, majd ismételte meg a sorokat. Csakhogy az egészből semmit sem értettem mivel egy másik nyelven kezdte el kántálni a sorokat.
*La puissance de l'eau devient brouillard,
La glace devient de l'eau,
La force devient plus forte,
Un monstre détruit.
A varázsige megtette a hatását, mert körülöttünk apró fénypontok jelentek meg, majd a vízi sárkányt fény ölelte körbe. A nap, amit eddig a a felhők eltakartak, előjött rejtekéből, és felolvasztotta a jeget. A víz párologni kezdett egy másodperc erejéig, majd a sárkány kezdett egyre alacsonyabb és alacsonyabb lenni. A végére már teljesen elnyelte a víz, és a folyó a megszokott ritmusában folyt tovább. Barátnőm elengedte a kezemet, amitől a fénypontok eltűntek, és a nap is visszabújt a felhőtakarók alá. Lenéztem a többiekre, akik ép fel akartak jönni, de Silice nem hagyta annyiban. A haját először hátra dobta, majd előre, és a hajtincse körülvette szerelmem nyakát, aki fulldokolva állt meg. Nagyon megijedtem, és leakartam menni, hogy segítsek neki, de Christine megfogta a fehér tincset. A tincs égni kezdett, ami egyre közeledett Silice felé, majd a teste égni kezdett míg végül nem maradt más belőle csak hamu. Ezután szerelmem levette a nyakáról a maradék tincset, majd feljöttek hozzánk. Amint felértek Adamet megöleltem, hogy tudja nagyon aggódtam érte. Csakhogy el kellett válnunk egymástól, majd mindannyian a tekintetünket a vízesésre összpontosítottuk. A vízesés ketté vált, amiből a látó jött elő.
- Nem menekültök meg ilyen könnyen.-mondta, majd felénk repült.
Adam az ölébe vett, majd futni kezdett velem. Barátnőim Bianca teleportáló képességét használták a menekülésre.
- Hova megyünk?-kérdeztem mivel egyetlen egy olyan hely sem jutott az eszembe, ahol biztonságban lehetnénk.
- A Sárkány toronyba.-válaszolta, amire eszembe jutott a könyvemben lévő oldalak a látóról.
A Sárkány torony a látónak a börtöne volt, aminek az őrei az angyalok voltak. Ott az embert korbácsokkal ütögetik, és vas székekre ültetik, hogy kínozzák az illetőt. Pár perc múlva megpillantottam a Sárkány tornyot, ahová a legkevésbé akartam jönni.

*A víz ereje váljon köddé,
A jég váljon vízzé,
Az erőnk erősebbé váljon,
A szörnyeteg elpusztuljon.

Sorsdöntő 23-24.fejezet

A csata:

/Ronnie/

Az apámat fogva tartotta egy újabb boszorkány segítségével. Biancát egy farakás közepére volt kötözve, ami csak arra várt, hogy lángra kapjon, és legjobb barátnőm lelke is abba a gömbbe szálljon, mint az anyámé. A baleset se lehet puszta véletlen. Ebben az egyben biztos voltam. Amint ránéztem Balthazarra a baleset jelenetei újra felidéződtek előttem. Minden egyes pici részletét ismertem. Mintha újra átéltem volna az egész tragédiát. A kocsink neki ment egy másik autónak, és ezt követően a kocsink felborult, majd anya a kezembe nyomott egy nyakláncot. Én szerencsésen kijutottam, de anya már nem élte túl. Amint én kiértem a kocsi felrobbant, amit lángok borítottak el. Az utca túloldalon megláttam egy árnyat, de sajnos túl messze volt ahhoz, hogy lássam igazi alakját. De most már tudom, hogy ki végzett anyámmal.
- Nagyon erős és kitartó boszorkány vagy, de túl sok megrázkódtatás ér, ami sebezhetővé tesz.Elég legyen a fecsegésből!Búcsúzz el a barátnődtől!-ajánlotta, majd a pálcáját a farakás felé tartotta.
A pálca vége világítani kezdett, majd hirtelen a farakás égni kezdett. A kezemet a tűz felé tartottam, majd erősen koncentrálva a tüzet eloltottam. Amint a tűz utolsó lángja is elaludt, Balthazar újra megkísérelte, hogy felégeti a máglyát, de csak ugyanannyit ért el vele, mint az előbb. A pálcája újra világítani kezdett, de teljesen más volt a színe, mint az előző. A előbb sárgás, vöröses volt, de a mostani zöld és barna színű volt. A pálca színe mindig olyan, ami a megfelelő képességhez illik. Sárgás, vöröses a tűznek a színe, de a barna és a zöld a földé. Amint erre rájöttem gyorsan lefeküdtem a földre, majd ellöktem magamat abba az irányba ahonnan egy óriás méretű szikla jött elő. Balthazar lehajolva tért ki a szikla elöl, ami az erdőbe gurult. Ezután vízzé vált, és úgy jött felém, de én hunyorítani kezdtem, amitől a víz megfagyott. Csakhogy a jég olvadni kezdett, ami arra késztetett, hogy futásnak eredjek. Nem tudtam merre megyek, csak azt, hogy el a legnagyobb ellenségem közeléből mielőtt ő végezne velem. Tudtam ez gyávaság a részemről, de ez tűnt a legésszerűbb megoldásnak. Addig futottam amíg el nem értem egy vízesést. Valami nagyon gyanús van ebben a vízesésben. Ez nem lehet egy egyszerű vízesés, ezért képességemmel megfagyasztottam a vizet, de semmi sem történt. Erősen koncentráltam egy fadarabra, ami elzárja a víznek folyását. Most több sikerrel jártam, mint az előbb hiszen megjelent előttem egy barlang. Közelebb akartam menni a barlanghoz, de teljesen váratlanul a part másik végén Silice-t pillantottam meg.
- Nagyon buta vagy, hogy a közelembe mertél merészkedni.-nevette el magát.
- Máskor is legyőztelek.Most is sikerülni fog.-mondtam olyan biztosan, mint még soha.
Silice arcáról lefagyott a mosoly, és a vízből egy óriási kígyót csinált. A szemeimmel hunyorítani kezdtem, de nem történt semmi. Erősebben koncentráltam azonban rá kellett jönnöm puszta idő pocsékolás, amit csinálok. A kígyó nagyon emlékeztetett engemet egy kobrára. Emlékszem milyen volt találkozni egy kobrával, ami az állatkertben éldegélt. Futásnak eredtem vissza az erdőbe, de még oda is követett. Fogalmam nem volt róla, hogy most mit csináljak. Hirtelen az eszembe jutott egy ötlet ennek ellenére ez tűnt az eddigi legostobbáb cselekedetemnek, amit eddig tenni készültem. Megálltam, és szembefordultam a kígyóval, aki azonnal bekapott. Gyorsan kellett cselekednem mielőtt még megfulladok a vízikígyó belsejében. A fejemben egyetlen varázsige visszhangzott.
A víz mindenható ereje,
Pusztítsa el ezt a szörnyeteget.
Egyszerű, de mégis hatékony. Anyu mielőtt meghalt arra tanított, hogyha varázsigét mondok akkor az legyen egyszerű és hatékony. De csak akkor, ha vészhelyzet alakulna ki. És ez most mindenképpen vészhelyzet volt. Az ujjaimból arany porszemek jöttek elő, majd másodpercek múltán az egész testemből, amik a kígyó testét betöltötték. Percek múltán a kígyót megtartó víz kezdett széthullani, majd visszafolytak az előbbi folyóba. Mikor ez megtörtént én a földre estem. A térdem fel lett horzsolva és a kézfejemen apró vágások voltak, amikből a vérem folyt ki. Nem volt annyira vészes. Minden erőmet bevetve megkíséreltem felállni, ami sikerült is. Előttem megláttam Balthazart, aki mosollyal az arcán nézett vissza rám.A tekintete semmi jót nem ígért. Már előre féltem.
- Nem vagy erősebb nálam.Én tudok olyat, amit te nem.De még mindig áll az az ajánlatom, hogy nem ölek meg csak, ha átadod az erődet.Normális életet élhetnél.Ha viszont nem érdekel az ajánlatom megölöm az összes olyan személyt, aki fontos neked!-fenyegetőzőtt, majd eszembe jutott mindenki, aki fontos nekem az életemből.
A nevelőapám, a vérszerinti apám, Christine, Adam, Bianca, Anna, Lina, Bella, Will és Amy, aki lehet, hogy már nem tart a barátjának, de ezt leszámítva ugyanúgy fontos ember volt, mint a többi ember.
- Neeee.-kiáltottam el magamat, majd a földben megjelent az öt jelkép.
A jelképek erejét egyesítettem, aminek hatására Balthazar égni kezdett míg végül a testéből nem maradt más csak hamu. Szörnyű bűntudatot éreztem. Lehet, hogy szörnyeteg vagyok.Egy lelketlen szörnyeteg, aki nem ismer kegyelmet. A lábaim összecsuklottak, és térdelve néztem az egyik legnagyobb ellenségem hamuját. Hirtelen egy hideg kéz ért a halántékomhoz, aminek következtében a szememet sötétség borította el. Ez volt az utolsó, amire emlékeztem utána semmi csak az üres sötétség volt előttem.

Ábrándok:

/Ronnie/

Nem tudom mi lehet velem. A sötétség egyre jobban kerített a hatalmába. Hiába próbáltam küzdeni ellene, mert a sötétség még nálam is erősebb volt. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi ideig lehettem eszméletlen, de egyszer csak a szemeim magától kinyitódtak, és megláttam egy nagyon erős lila színt virágokkal díszítve. Nem tudom miért, de nagyon ismerős volt nekem ez a fajta árnyalat csak nem tudom, hogy honnan. Bizonyára emlékezett kiesésben szenvedhettem. A fejem nagyon sajgott, a lábamat amint megmozdítottam erős fájdalom nyílalt belé. Olyan érzés volt mintha az egyik csontom eltört volna. Amint újra megpróbáltam ugyanaz a fájdalom tört elő bennem. A legrosszabb viszont az emlékezetem volt. Az egyetlen amire emlékeztem az a nevem volt. Veronica Stevensnek hívtak. Semmi másra nem emlékeztem. Egy kósza emlékfoszlányt sem találtam.Hirtelen kinyílt az ajtó, amin egy fiatal ember jött be. Fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet ő, de a fehér köpenyét látva ráeszméltem, hogy orvos.
- Jól vagy?-kérdezte, majd lehúzta a lábamról a lila takarót.
Amint megláttam a fehér kötést tudtam, hogy a jobb lábam eltört.
- Igen, de fáj a fejem és a lábam.-válaszoltam utóbbi kérdésére, majd elkezdte mozgatni rajtam a kötést, ami miatt ösztönösen felugrottam az ágyon, és a lábamhoz kaptam.
A kezeimmel megtámasztottam magamat nehogy visszadőljek az ágyra, mert akkor beütném a fejemet a falba annyira közel volt. Levette a lábamról a kötést, majd az asztalról elvett egy inekciós tűt, amit beleszúrt a térdembe. Olyan volt mintha egy szúnyog csípett volna meg. Észre se vettem, de már a lábamat vizsgálgatta, majd rátett egy újabb kötést. Azt már nem tudtam végig követni, hogy hogyan kötötte be a lábamat, majd odajött hozzám, és lehúzta rólam a takarót. A derekamat fogva megpróbált felállítani, ami sikerült is, de csak az egyik lábamra tudtam támaszkodni. A kezemet a vállára tette, és ezután lesegített a lépcsőn.
- Mi történt?-kérdeztem amikor már a lépcső felénél jártunk.
Hirtelen megállt, majd leültetett a lépcső tővébe.A lábamban már nem éreztem az előbbi fájdalmat, de még mindig sajgott.Leült mellém, majd sajnálkozó tekintettel nézett vissza rám.
- Épp elakartál menni valami miatt, de én még időben megállítottalak.Nem akartam, hogy elmenj, majd veszekedni kezdtünk.Én nem akartalak visszatartani mivel látszik, hogy valami bajod van velem.Amikor elindultál lefelé a lépcsőn valahogy megbotlottál, és leestél.Én gyorsan lefutottam, hogy megnéztem mennyire súlyosak a sérüléseid.A lábad eltört, és a fejedet beütötted.Azt nem tudom, hogy mennyire, de emlékezetkiesésben szenvedtél.-magyarázta, és azonnal beugrott minden.
Az autóbaleset, az árvaház, az új otthonom, a tengepart, a szobám és a lépcső. Tehát, ahol nem olyan rég voltam az az én szobám volt. Nem tudom miért, de hirtelen déja vu érzés támadt fel bennem. Mintha átéltem volna mindezt vagy mintha átéltem volna egyszer, hogy elakarok menni innen. A nevelőapám szakított ki az előbbi gondolataimból.

1 hónap múlva:

Minden megváltozott, amióta balesetben eltört a lábam. Azóta már jobban vagyok, és már rendesen tudtam járni. Néha megnézi az apám, hogy nem történt e valami marandandó károsodás. De a jelek szerint nem. Máig nem jöttem rá, hogy mi miatt akartam elmenni. Most is azt szeretném kideríteni. A tengerparton sétálgattam Adammel, akit a telefon üzenetemmel próbáltam távol tartani magamtól. Hülyeség volt. Én bocsánatot kértem tőle, amit kézséggel el is fogadott. Az egyetlen, aki távol tartja magát tőlem az Christine volt. Akartam vele barátkozni, és úgy ezerszer próbáltam, de ő mindig elutasít. Vajon mit tehettem, ami miatt nem hajlandó megbízni bennem. A kocsinkhoz sétáltunk, amivel a városba kocsikáltunk. Teljesen váratlanul több ember is a sikátor felé futott. Gyorsan kiszálltam az autóból, és odaszaladtam, hogy megnézzem mi a baj. Csakhogy amint odaértem a vér is megállt az ereimben. Christine-t láttam meg, akinek a testén égési nyomok éktelenkedtek.
- Gyere ezt nem kellene látnod.-mondta Adam, majd húzni kezdett vissza az autóhoz.Nem is próbáltam ellenkezni csak hagytam, hogy megtörténjen, és beinduljanak az események.
Mi történik velem? Mindenkit, akit szeretek meg fog halni. Rá kellett ébrednem, hogy ez a valóság. A válaszok a fejemben vannak csak az amnéziám miatt semmire sem emlékszem, ami fontos lenne. Csak az adoptálás vésődött bele igazán a fejembe. Az iskolából kimaradt egy vagy több olyan részlet, ami szintén nagyon fontos lenne a számomra.
- Nem csak ez az egy rejtélyes haláleset.-mondta Adam, amire odakaptam a fejemet, és a kezembe nyomott egy újságot.

Rejtélyes halálesetek sorozata indult el.
A Lambeth-i tűz:

Tegnap éjfélkor tűz tört ki az egyik vidéki házban. A hajnali munkások érezték a füstöt, és követni kezdték. A házból már csak egy szenes háztető és égett falak maradtak hátra. A munkások körülnéztek, és egy lány holttestét találták égési nyomokkal. Valószínűleg a tűz okozta korai halálát. Azt még senki sem tudja hogyan alakulhatott ki tűz, amit a rendőrők megkísérelnek kideríteni.

London halálesete a Temze partján:

A Temze partján a Collins házaspár talált egy csónakot.Mr. Colins bejelentette a legközelebbi kikötőnek, hogy egy csónakot találtak a parton. Ezalatt az idő alatt Mrs. Collins körülnézett a ladikban, és egy pokróccal leterített gyermeket talált. Az orvos megállapította, hogy nem fulladásban hallt meg. A feje volt az egyetlen, ami vérzett. A halálét egy ütés okozhatta. Azt még senki sem tudja ki az elkövető, de már dolgoznak az ügyben.

- Ronnie!-szólt hozzám miután elolvastam az újságot.- Mi vagyunk az utolsók, akik még élnek.Mi mások vagyunk.-mondta, majd a nagy tömeg felé nézett, ahonnan egy férfi jött elő kezében egy bottal, és felénk közelített.
Adam hirtelen beindította a kocsit, majd rálépett a gázra, és száguldozni kezdett az erdő felé.

Sorsdöntő 21-22.fejezet

Sziasztok!Ismét 2 fejivel jövök.Most már csak 7 fejezet van hátra, ezért is hoztam dupla fejit, hogy ne keljen annyit várni az Üstökös című történetemre, amit szerintem már sokan várnak.

/Ronnie/

Nem emlékeztem semmire azon az angyali hangon kívűl, akinek a hangja nagyon ismerős volt. Ahogy felébredtem az álmomból szembe kellett néznem a rideg valósággal. A szemeimet kinyitottam, majd körülnéztem egy számomra teljesen ismeretlen szobában. Rajtam csak egy top volt, és egy rövidnadrág pillantottam meg magamon. A többi ruhám egy székre volt terítve, amit gyorsan felkapkodtam magamra. Kinyitottam a szobának az ajtaját, majd a lehető leghalkabb léptekkel elindultam a nappali felé. Egy ismeretlen srác ült a kanapén a televíziót nézve. A táskám, ami még rajtam volt, de a mellette lévő széken láttam meg. A könyv, amit még az angyaltól kaptam, a srác előtt lévő asztalon volt. Kezemet kinyújtottam, majd a képességemet használva a táskámat elrepítettem mellőle, amit a kezembe irányítottam. Felvettem a vállamra, majd amikor a srác kiment a nappaliból a konyhába akkor gyorsan elvettem a könyvet az asztalról. Futni kezdtem, és az ajtó felé vettem az irányt csakhogy az be volt zárva, amit a képességemmel megpróbáltam kinyitni, de hiábavaló próbálkozás volt. A srác meghallotta ahogy menekülni próbálom előle, majd a karomnál fogva elráncigált onnan, de ahogy megláttam az arcát azonnal összeestem, majd ájultan terültem el a padlón. Amint magamhoz tértem kinyitottam a szememet, de a fény, ami bejött az ablakon arra, késztetett, hogy visszacsukjam. Valami nedves rongyot éreztem a homlokomon, ami nagyon hideg volt. Újra megpróbálkoztam, hogy kinyissam a szemeimet. Több sikerrel jártam most, mint az előbb, hiszen sikerült kinyitnom a szemeimet. Amikor megláttam újra azt az arcot, amit az előbb azt hittem újra elájulok, de sikerült erőt vennem magamon. Nem akartam elhinni, hogy itt van előttem az az ember, akit a legkevésbbé akartam ebbe a dologba belekeverni. Adam volt az, akit pár héttel ezelőtt csak, azért kerültem el, hogy megvédjem ezektől a dolgoktól, de úgy látszik sikerült ebbe belekevernem.
- Nem te kevertél ebbe bele.-tagadta le az egészet, amin kissé meglepődtem.
Honnan tudta mire gondolok? Az eszem tudta rá a választ, de nem akartam elhinni, hogy ő is olyan mint én. Válaszul csak bólintott. A rongyot letette az asztal üveg lapjára, majd segített felülni a kanapéra. A kezembe nyomta a könyvet, utána pedig kinyitotta a könyvet az egyik oldalon.

Charlotte Sommers Garivaldi:
1967. augusztus 13-án született meg Lambeth városában.12 éves korában fogadták örökbe.Amikor 18 volt akkor született meg egyetlen fia Christoper volt.Ő volt az egyetlen boszorkány, aki békében akart élni.Egy csomó tervei voltak, amik már nem valósulhattak meg, mert 13 évvel később meghalt.Fiát az árvaházba vitték.A temetőben neki is csináltak egy sírt, amire az egy idézet volt belevésve, amit még ő mondott.
" Az élet rövid, de mindenkinek a saját sorsa szerint kell élnie és meghalnia."
Ezt a mondatot a nevelőszülei nagy örömmel vésték rá a sírtáblára.Fia pár évvel később eltűnt.

Meglepődve olvastam végig a sorokat, amit az anyukájáról írtak. Az igazi neve Christoper volt, amit átváltoztatott Adamre, hogy elrejtőzhessen az üldőzői elől. Válaszul újabb bólintást kaptam. Az anyja nagyon bölcs volt.Nekem is van egy sorsom, aminek az útján vagy elbukok vagy győzők. Ez a két lehetőség van kitűzve az én számomra. A könyvet becsuktam, majd eltettem a táskámba.
- Mennünk kellene.-mondtam ezzel célozva az üldőzőimre.
Csakhogy lehet, hogy túl későn szóltam, mert Silice-nek a gondolatai kúsztak a fejembe. Adam karjánál fogva felálltam a kanapéról. A lábamat egy pillanatig a földön éreztem, majd hirtelen a levegőben találtam magunkat.A  fehér hajú boszorkány elválasztott Adamtől, akit az ablakon keresztül kihajított. Amint kihajította az ablakon bennem a kétségbeesés lett úrrá rajtam. Úgy éreztem akármit megtehet a szeretteimmel, hogy nekem ártson. Tehetetlennek éreztem magamat. Nem szabad ezt gondolnom hiszen egy boszorkány mindig talál valami megoldást a környezetében, amit meg is találtam. Az egyik vázát próbáltam a képességemmel mozgatni több, kevesebb sikerrel. Alig tudtam kinyújtani a kezemet. A vihar amilyen egyre jobban erősődőtt. Lecsuktam a szemeimet, majd a vázára gondoltam, és az elmémmel próbáltam irányítani, ami sikerült is. A vázát ráejtettem a fejére, amitől vizes lett, és a vihar abbamaradt. Nagy szerencsémre a kanapéra estem, de hogy került ide a kanapé. Felálltam a kanapéról, és Adam jelent meg előttem. Örömömben megöleltem őt. Visszanéztem Silice-re, aki dühtől izzó szemekkel nézett ránk .A szemeimmel hunyorítani kezdtem, amitől Silice megfagyott. Ezután Adam az ölébe vett, és futni kezdett velem. Amint egyet pislantottam Lambeth városának a másik felében voltunk. Csakhogy az ereimben féltem egy nagyon hosszú beszélgetéstől. Attól féltem, hogy nem lesznek képesek megbocsájtani nekem.

/Ronnie/

A ház előtt álltam, amibe költöztünk a barátnőimmel, hogy ne legyünk túl messze a várostól, ha valami baj érne minket. Most viszont csak mozdulatlanul álltam előtte. Mintha oda lettem volta ültetve, mint egy virágot. Csak álltam, és néztem a narancssárga árnyalatú házat. Túlságosan féltem a beszélgetéstől, hogy bemenjek a házba. Sehogy se tudtam rávenni magamat. Akaratlanul álltam ott pedig tudtam, hogy előbb vagy utóbb túl kell esnem rajta. Végül elhatározásomra kinyitottam az ajtót, majd átléptem a küszöböt. Adam a nyomomban lépdelt, majd becsukta az ajtót. A nappaliba már nem mertem belépni, de nem is kellett, mert barátnőim azonnal meghallották az ajtónak csapódását.Christine a nyakamba ugrott, majd üdvözölte legújabb tagunkat, Bianca viszont nem volt ennyire lelkes. Az ő eddig ragyogó tekintetéről dühtől izzott szemei néztek vissza rám. Végül elvonult az előtérből az egy szinttel feljebb lakozó erkélyre. Tudtam, hogy most nagyon haragszik rám amiért csak elmentem. Ahogy elhagytam a házat életveszélynek tettem ki magamat. Csakhogy nem bírtam megállni anélkül, hogy bele ne nézzek gondolataiba.
" Nem hiszem el, hogy megtette.Azt hittem, hogy ő ennél okosabb.Egy igazi bajkeverő.Buta voltam, hogy eljöttem velük."-gondolta minden egyes szót kihangsúlyozva, mert tudta, hogy olvasok a gondolataiban.
Minden egyes szava egy lyukat vágott a mellkasomba, ami arra késztetett, hogy lerohanjak a pincébe, de az a pince sokkal jobban emlékeztetett egy cellára. Az én cellámra. Néha ebbe a cellába zárkóztam be, ha magányra volt szükségem és akkor, ha a bátorságom fénye kialudt bennem, ezért zárkóztam be.Sokszor előfordult már velem ilyen, de egyszer sem gondoltam komolyan. Most viszont nagyon is komolyan gondoltam az egészet. Bezártam a cellámnak ajtaját, majd az árnyékban meglapulva támaszkodtam neki a falnak. A szemeimben könnyek gyűltek, majd folytak le az arcomon. Véget akartam vetni ennek az egésznek. Nem akartam többé boszorkány lenni akármilyen kalandos egyeseknek, de nekem sokkal inkább átoknak bizonyult. Néha azt kívántam bár sose lettem volna boszorkány. Még akkor is ezt kívántam volna, ha ez a sorsom, amit véghez kellene vinnem. Hirtelen elkattant a zár a cellámnak ajtaján, és még jobban lapultam a falhoz, mint korábban. A pincét áttörő rések beengedték a holdnak fényét. Úgy látszik teljesen elvesztettem az idő érzékemet, ha már a hold is felkelt. A holdfény megvilágította az én harcos barátnőmnek az arcát, akinek a tekintete már nem a dühtől izzott hanem bűntudat vette át a helyét. Nem akartam vele találkozni, ezért még jobban a falhoz lapultam, és beljebb léptem a sötétség leplébe. Eléggé szánalmasnak nézhettem ki, hogy az én barátnőm elől bújkálok. Ebben a pillanatban csak magányra volt szükségem.
- Tudom, hogy itt vagy.-mondta, majd arra várt, hogy előbújjak rejtekhelyemről.- Hát jó.Nem gondoltam komolyan, amit gondolatban hallottál.Tudod nagyon haragudtam rád amiért elmentél pedig tudtam, hogy veszélybe sodród magad.Én csak meg akartalak védeni.-magyarázta, majd könnyek jelentek meg a szemében.
Különleges képességével, azért nem világította be az egész helyiséget, mert megmondtam neki, hogy ne használja. Végül becsukta a cellámnak az ajtaját, és eltűnt a sötétségben.Tudtam, hogy igaza van, és épp rohantam volna utána, de meghallottam fájdalmas sikolyait.  Utána eredtem, de nem láttam sehol senkit.  Gyorsan kerestem valamit, de semmit se találtam, amit lángba boríthattam volna. Csak álltam ott, de nem csináltam semmit. Álltam és néztem Bianca hűlt helyét.

Sorsdöntő 20.fejezet

Találkozás:

/Ronnie/

A mai nap is úgy kezdődött, mint a többi. Egy kis faházikóban aludtunk nem messze a várostól. Amióta megtámadt engemet Silice azóta nem mertünk kockáztatni.Még azt sem tudjuk merre induljunk el. A dombon ülve néztem ahogy a nap a felszínre tör. Az égbolt a vilkágos és a sötét színben játszott, a felhők sárga színben tündököltek, a nap még vörös árnyalatú volt, de percről percre váltott át az aranysárga színbe, ahogy az ég is a sárga színt lecserélte a kék árnyalatra. Lassan felálltam, majd visszasétáltam a többiekhez, akik még csak most keltek fel álmukból. Az angyalszobroktól már nem kellett tartanunk, mivel az utolsó összecsapásunkkor felemelték a fehér zászlót. Épp egy könyvet olvastam amikor hirtelen barátnőm látomása a fejembe kúszott.

Egy réten találtam magamat, de hirtelen futásnak eredtem. Egy sötét árny követett engemet, akit sehogy se tudtam lerázni. Fogalmam sem volt róla, hogy mi volt az, de hirtelen előttem termett. Egy angyalszobor állt előttem, majd hirtelen erős fájdalom ütötte meg a fejemet. Annyira erős volt, hogy ellenkezni se tudtam. Silice előbújt a szobor mögül, majd előhúzta Balthazar gömbjét, ami erősen magába szívta a lelkemet. Amikor már a lelkem a gömbben volt akkor Silice elégette a testemet.

Amilyen hirtelen előtört ez a látomás olyan hamar tűnt el. Letettem a könyvet, majd odamentem az asztalhoz, ahol már Christine mesélte Biancának a látomását.
- Mikor fog ez bekövetkezni?-kérdezte Bianca hirtelen ötlettől vezérelve.
- Nem mindig tudom előre megmondani.-válaszolta Christine, majd leültem a mellettük lévő székre.
- Többé nem engedünk el egyedül sehova!-parancsolt rám második legjobb barátnőm, amire én csak bólintva válaszoltam.
De miért akarna megtámadni engemet egy angyalszobor? Hiszen a legutolsó találkozásunkkor nem kíméltem őket, és ettől berezeltek. Ennek semmi értelme. Valami van még a háttérben, de én kifogom deríteni, hogy mi az a nagy titok. Felmentem az ideiglenes szobámba, ahol gyorsan elővettem a város térképét. A legjobb megoldás, hogy megtaláljak valamit az az ingázás volt. Előkerestem az egyik nyakláncomat, amibe az egyik jelkép bele volt vésve. Kinyitottam a térképet, majd rátekertem az egyik ujjamra a nyakláncot, és elkezdtem a térkép fölött lengetni a nyakláncot. Erősen kellett koncentrálnom, hogy pontosan megtudjam találni. Egy ideig még lengettem a térkép fölött, majd hirtelen megállt egy pontnál. Egy másik könyvtárra mutatott, ami Lambeth városának a másik végén volt. Felvettem egy fekete dzsekit, majd egy kis táskámba bepakoltam a térképet, a nyakláncot, és még pár holmit. Kinyitottam az ablakot, majd a kezemet úgy tartottam mintha megálljt parancsolnék valakinek, majd egy faág nyúlt be az ablakba. Gyorsan ráléptem az ágra, majd egyensúlyozva próbáltam rajta lépkedni, ami nem volt egyszerű. A fán ügyetlenül mozogva próbáltam lejutni a földre több kevesebb sikerrel. Amire lejutottam addigra futásnak eredtem, majd egy ismeretlen útvonalon próbáltam a városba jutni. Tudtam, hogy akárki, akármikor megtámadhat, ezért gyorsabbra vettem a tempómat, majd megálltam amikor megláttam a város egyik ismeretlen részét. Sietve bejutottam a városba, majd a tömegbe vetettem magamat. Az egyik padon elővettem a térképet, és a megfelelő útvonalon keresztül eljutottam a könyvtárba.  A város úgynevezett atlaszát a táskámba süllyesztettem, utána a képességem segítségével kinyitottam az ajtót. Bátorságot szerezve átléptem a küszöböt. A tekintetemmel keresni kezdtem a szobrot, de sehol sem találtam.
- Hahó!-próbáltam ezzel ráhatni, hogy jöjjön elő, de nem történt semmi.
Az asztalon találtam egy kis térképet a könyvtár zugairól, és ezt követően előhalásztam a nyakláncomat. A vázlatos térkép fölött elkezdtem lengetni az nyakláncomat, majd erősen koncentráltam. Nem kellett túl sokáig lengetnem, mert egy ponton megállt. Az a pont pedig a pince volt. A negyedik könyvespolcot megkerestem, majd a két könyvespolc között találtam meg az ajtót, ami levezet engemet a pincébe. Elfordítottam a zárat az ajtóban, majd kinyitottam azt. Kicsit félve, de lemerészkedtem a pincébe. Amikor a lépcső utolsó fokára léptem elővettem egy zseblámpát. Körülnéztem, ahol csak lehetett. Amikor már mindenhol megnéztem kezdtem volna visszafelé indulni amikor egy angyal termett előttem. Próbáltam megőrizni a hideg véremet mivel nem akartam, hogy megérezze féltem ettől a találkozástól.
„ Mit akarsz tőlem?"-kérdezte tőlem, de a kezét mindvégig rám mutatva tartotta.
- Ha jól gondolom Balthazar küldőtt titeket, de nem ő a legfőbb ellenség.Van valami, amitől még ő is fél.-próbáltam célozgatni, hogy elmondja nekem mi lapul a háttérben.
„ Jól gondolod.Valóban van valami a háttérben.Őt úgy nevezzük, hogy a látó."-amikor kimondta a látó szót akkor egy könyv jelent meg a másik kezében.
Elvettem tőle a könyvet, majd kinyitottam valahol. Pont ott nyitottam ki, ahol a látó név szerepelt.
„ Tőle mindenki fél.Senki nem mer ellent mondani neki.Kivéve egy valakit, Silice-t."-magyarázta, majd rá kellett döbbennem, hogy mindvégig ő vele harcoltam.
Talán, ha le is győztem volna Balthazart akkor is az üldőzésnek soha nem lenne vége.
„ Őt senki sem tudja legyőzni.Még akkor sem, ha te veled harcolna hiszen az ő eszét senki sem múlhatja fel."-mondta, majd amikor felfogtam miről is beszél rá kellett ébrednem, hogy itt az ideje a futásnak.
Gyorsan kikerültem az angyalt, majd felszaladtam a lépcsőn, de már elkéstem. Mindent lángok borítottak.Sehol sem találtam menekülő utat. A legnagyobb baj az volt, hogy belélegeztem a lángok mérgező füstjét. Megkíséreltem kikerülni a lángokat, de csak hiába való időpazarlás volt. Oxigén hiányba szenvedtem. Már kezdtem feladni, és a szememet lecsukni készültem amikor egészen váratlanul egy hang kúszott a fejembe.
- Ne félj!Nem lesz semmi baj!-ezt a két mondatot elismételte párszor.
Azt már nem tudom, hogy ezután mi történt, mert a fejem váratlanul kikapcsolt. Végül álomba szenderültem.

Sorsdöntő 19.fejezet

Apa csak egy van:

/Ronnie/

A városban sétáltunk, mivel Bianca azt mondta, hogy itt a legkönnyebb elrejtőzni az angyalszobrok elől. Mindenki külön utakon folytatta az útját. A hídon találkozunk újra, mert meg kell keresni Balthazárt. De van egy olyan érzésem, hogy nem ő lenne a legnagyobb ellenségünk. Az emberek mind nagyon kedvesek. Sajnos csak nézelődni tudtam, mert az álmom nem hagy nyugodni. Azóta nem igazán tudok dönteni. A város macskakövein sétálgatva próbáltam elfelejteni ezeket a gondolatokat. Legalább csak 5 percre. Egy kocsit láttam befordulni az egyik utcába. Követtem. A kocsi a város könyvtára előtt állt meg, amiből Mr.Saltzman szállt ki, majd csapta be maga után a kocsi ajtaját. Mit kereshet ő itt? Közelebb merészkedtem hozzá, majd amint bement a könytár ajtaján odafutottam a kocsijához. Képességemmel kinyitottam a kocsi egyik ajtaját, majd észrevétlenül beszálltam.Igaz nem tudtam vezetni, de nem, ezért akartam beszállni. Kinyitottam a kesztyűtartót, amiből kiszedtem az összes kis papírt, majd átnéztem őket. A papírok között találtam pár fotót is, amin ő, és a szerelme szerepelt rajta. Egy másik fotón viszont az anyám és én voltunk rajta, amin olyan 4 évesnek néztem ki. Mit kereshet nála ez kép? A képet elrejtettem a zsebembe, majd tovább néztem őket. Amint végig néztem az összeset visszaraktam mindent a helyére. Kiszálltam az autóból, majd a csomagtartó felé vettem az irányt. A képességemet használva kinyitottam a csomagtartót, amiben egy napló volt. Kivettem a naplót, majd valahol kinyitva olvasni kezdtem.

1986.Március 18.
Több mind két napja, hogy megtudtam apa leszek.Sajnos el kellett mondanom Rachelnek azt, hogy eljegyeztem Mirandát egy hónappal azelőtt, hogy találkoztunk volna.Ma van az esküvőnk napja.De nem tudom mit tegyek.Amióta találkoztam Rachellel megváltoztak a dolgok.Most döbbentem rá mennyire szeretem.Nem volt igaz, amit mondtam neki.Nagyon is szerettem őt.Talán ez a legnehezebb, amit életemben először tettem volna.Nem vehetem Mirandát feleségül.

Végig olvasva a sorokat becsuktam, és visszatettem a helyére. A naplóból kiesett egy kép is, amin anyu és ő szerepelt. Hirtelen valami nagyon rossz érzésem támadt, ezért a könyvtár ablakán keresztül bementem a könyvtárba, majd próbáltam hallgatózni. A rossz érzésem be is vált, amint megláttam Mr.Saltzmant, és egy másik boszorkányt. A gondolatai alapján Silice-nek hívják, és Balthazar küldte, hogy végezzen velem és a barátnőimmel. A boszorkány valamit elmormolt magában, majd hatalmas indák jelentek meg körülötte. A képességemmel egy könyvet dobtam a fejére, amitől meg szakadt a kapcsolat közte és az indák között. Futni kezdtem, amilyen gyorsan csak tudtam.Időközben hátra pillantottam, ami nem volt a legjobb ötlet mivel kicsit lelassított. Hirtelen egy angyal jelent meg előttem, majd a testemet a fájdalom kínozta .Összeestem, majd az egyik könyvespolcnak dőltem. A fejemet mintha tűvel szúrkodták volna. Nagyon legyengített. Akármennyire is fájt a fejem erőt vettem magamon, és egy tükröt próbáltam a szobor elé repíteni. Nagyon erősen koncentráltam, majd a tükröt a szobor elé repítettem. A fájdalom abbamaradt. Még nem végeztem. Felálltam, majd Silice meglepetten állt előttem.
- Még nem végeztünk.-mondta, majd elment.
Helyette Mr.Saltzman állt előttem, és meglepett arccal nézett rám.
- Ki vagy te?-kérdezte, de a fejében nagyon is tudta, hogy ki vagyok.
- Tudod te azt.-feleltem, majd elővettem a képet a zsebemből.
Feléje vettem az irányt, majd a kezébe nyomtam a képet.
- Ez a kislány én vagyok.
Amint a fejében is összeállt a kép megölelt, majd amint elengedett leültünk az egyik könyvespolcnak dőlve.
- Mit keresel te itt?-kérdezte meglepettem, amin én elmosolyodtam.
- Ez egy hosszú történet.Te honnan tudsz ilyen sokat a boszorkányokról?-kérdeztem, ami miatt értetlenül nézett vissza rám.- Gondolatolvasó vagyok.
- Az anyádtól.Én is belekeveredtem egy harcba.Ő elmondott nekem mindent.-válaszolt.
Hirtelen megcsörrent a telefonom. Kihúztam a zsebemből, és a kijelzőn Christine neve szerepelt. Gyorsan elrejtettem a telefonomat, majd felálltam.
- Mennem kell.-mondtam, majd ki akartam menni az ajtón, de hirtelen megállított az apám.
- Találkozunk még?-kérdezte, amire csak bólintottam.
Futni kezdtem a híd felé, majd mielőtt elhagytam volna a könyvtárat meglengettem a kezemet. Utána futni kezdtem a hídig.

Sorsdöntő 18.fejezet

A félelem boszorkánya:

Balthazar a színes palotájában a mindent látó szemen keresztül nézte, hogyan aratnak győzelmet a boszorkányok az angyalszobrok és a mesterük felett.  Hirtelen a szem világítani kezdett, majd a fény amilyen hamar jött olyan hamar tűnt el. A férfi felállt a trónjából, majd a tükrön keresztül kivette az angyal kőből készült kezeiből. Amint újra a kezében tartogatta a gömbböt azon gondolkodott vajon hogyan győzhetné végre le őket. A boszorkány, akit Veronica után küldőt, vereséget szenvedett, az angyalok se jók mert azokat is sikerült kijátszaniuk és a mesterük képessége sem hatott rajtuk. Nem tudta kihez forduljon. Azt viszont tudta, hogy semmiképpen sem találkozhatnak Adammal, mert akkor le is győzhetik őt, és mehet vissza az alvilágba, ahol az egyik teremtmény segítségével jutott ki. Megfogta a pálcáját, és elmormolt valamiféle varázsigét, majd a tükör egy barlangot mutatott. Balthazar átment a tükrön, majd az őrséget kicselezzve bement a barlangba, ahol még több boszorkány volt csak sokkal félelmetesebbek, mint az lányok. Egy fiatal lány fogadta az urat. A lány haja fekete, a szeme zöld, az ajkai rózsa színűek volt. A haja a derekáig ért, ami kontyba volt tűzve.
- Kit parancsol?-kérdezte a lány, majd pukedlizet a férfi előtt.
A lány még nem tudta, hogy kihez van szerencséje.Az életkora a lánynak alig lehetett 15 év.
- A látóhoz jöttem.Vezess hozzá Kathleen!-parancsolta a férfi, majd a lány engedelmesen mutatta az utat.
Ahhoz a teremhez ment, ahol a látó tartózkodott. A látó egy olyan lény volt, aki képes volt a jövőbe látni vagy jósolni a kártyáival. Mindenki tartott a látótól, mert senki sem tudta, hogy mit látott. Általában csak azok fordulnak hozzá, akik a jövőjükre kíváncsiak. De nem csak ezt tudta a látó. Képes volt mások gondolatait irányítania. Amint odaértek Kathleen engedelmesen és hűségesen meghajolt a látó előtt, aki a trónjában ült.
- Az úr Balthazar.-mutatta be a mellette álló férfit, majd az közelebb lépett a látóhoz.
- Miért fordultál hozzám?Talán elfelejtetted, hogy én száműztelek az alvilágba.Könnyen vissza tudlak jutatni.-magyarázta a látó mogorván.
- Tudok felséged nagy hatalmáról.Csak, azért jöttem, mert van néhány banya, akit ki kéne irtani.Gondolom felséged nem szeretne újra visszajutni a Sárkány toronyba.-próbált célozgatni, hogy ezek a boszorkák még bajt hozhatnak a fejére.
A látó megborzongott amint visszaemlékezett milyen volt a Sárkány toronyban lenni, ahol az embert korbácsokkal ütögetik, és vas székekre ültetik.
- Foglalj helyet!-mutatott az előtte lévő székre, majd Balthazar leült a székbe.- Kinek a jövőjét szeretnéd megtudni?-kérdezte valamivel barátságosabb hangnemben.
Elővett egy képet, amin Veronica szerepelt. Ezt a képet akkor készítette amikor még kicsi volt. A látó elvette a férfi kezéből a fényképet, majd amint meglátta azon nyomban képek jelentek meg előtte.

Azt látta, hogy a lány felnőttként, aki a Sárkány toronyban volt.A torony őrei amint meglátták mélyen meghajoltak előtte, majd beljebb merészkedett, de valószínűleg nem volt.Veronica a kezében tartott egy gömböt, amiben maga a látó volt.Az üveget ütögette, majd őrült sikoltozásba kezdett.Nagyon ki akarhatott szabadulni hiszen nem akart visszamenni a toronyba.A lány a gömböt toronynak középpontjára helyezte, majd az őrök körülvették azt a pontot.

A látó ismét csak megborzongott, majd a kép  látványától, de egy pillanatra sem gyengült el. A képet visszaadta Balthazarnak, aki nem láthatta, hogy ő mit látott, de sejtette.
- A jövője nagyon érdekes, de semmiképpen sem hagyhatod élve.Nagy bajt jelenthet ránk nézve.-mondta hangsúlyozva a szavakat.
- Tudom.Van egy tervem hogyan állíthatnánk félre az útból.Ehhez viszont a félelmetes Silice-hez kell fordulnunk.-próbálkozott mivel ő az egyetlen, akit nem lehet olyan könnyen kijátszani.
A látó intett az őrségnek, akik azonnal behozták Silice-t, a fehér hajú boszorkányt. Az úrnő, azért raboltatta el, mert veszélyt jelentett nekik. Silice ellenszenvét mutatta az úrnő iránt, de nem félt. Ő erősebb volt a látónál. Balthazar felállt a helyéről, majd a boszorkához lépett.
- Silice.-szólt hozzá.- Ha segítesz elkapni egy lány akkor cserébe örök ifjúságot adok neked.-ajánlotta Balthazar.
- Ki lenne az?-kérdezte mosolyt csalva az arcára.