Túloldal - 2. fejezet

Átjáró

/Saoirse/

-          Ötöst kaptam – ecseteltem boldogan nevelőanyámnak.

Az ikrek tátott szájjal meredt rám. Néha megdörzsölték a szemüket, hogy meggyőződjenek róla, nem álmodnak e.

-          Nagyon ügyes vagy – dicsért meg Sarah. – Természetesen elmehettek Londonba. Remélem, jól fogjátok magatokat érezni.

-          Köszi, köszi. – öleltem meg őt örömömben, amit nevelőanyám boldogan viszonzott.

Az utóbbi napok hamar elteltek. Egyre több dogát írtunk, amikre valamilyen érthetetlen oknál fogva egyre jobban odafigyeltem, sőt. Némelyik tantárgyból még javítanom is sikerült. Főleg művészetből. Művészetből két jeggyel jobbat kaptam. Félévkor még kettesre álltam, most pedig négyest kaptam belőle.

Kathy szerint megfelelni akarás miatt teljesítek jobban, mint eddig bárki. Van benne valami.

Jelenleg a londoni útra készülődöm. Csak négy napig leszünk ott. Brian szüleinek nyaralójában fogjuk eltölteni.

Már régóta tervezzük ezt az utat. Egész pontosan egy éve és három hónapja, de csak most sikerült összeszednünk a pénzt. Brian szülei 50 lepedővel finanszírozták az utat. A többit kocsi mosással, limonádé standdal, kutya sétáltatással és étel kihordással szedtük össze. Elég sokat dolgoztunk ezért az útért.

-          Kész vagy? – kérdezte tőlem Kathy.

-          Igen.

A bőröndömet kivittük a kocsihoz, majd betettük a csomagtartóba. Elköszöntem Sarah-tól és az ikrektől. Elindultunk London felé.

Barátnőm szerint 6 óra múlva Londonban leszünk, vagyis az estét már ott töltjük. Már nagyon izgatottak voltunk, ugyanis még soha nem jártunk Londonban, se sehol máshol. Közülünk talán Kathy volt a legizgatottabb. Ez látszott is rajta.

-          Már alig várom. Mindenképpen meg kell néznünk a Big Bent, a Londoni Towert, a British Múzeumot, a Nemzeti Galériát, az állatkertet, és a Globe színházat – sorolta fel az összes helyet, ahova el szeretne menni. – És, ha még belefér az időnkbe, akkor megnézhetnénk a Királyi Botanikus Kertet és a Buckingham-palotát – egészítette ki a képzeletbeli listát.

-          Én még a London Eye-ra is fel akarok ülni – mondta Brian, közben pedig kiskutya szemeket meresztett barátnőnkre.

Az említett csak makacsul megrázta a fejét. Barátom azonban nem hagyta magát ilyen könnyen legyőzni. A szája megremegett, már a sírás határán volt, de végül Kathy beadta a derekát.

-          Jól van, oda is elmegyünk – egyezett bele barátnőnk. –  Saoirse, te hova szeretnél elmenni? – fordult most felém a visszapillantó tükörből.

Ezen a kérdésen elgondolkoztam. Hiszen a legtöbb hely már rajta volt Kathy képzeletbeli listáján.

Végül aztán eszembe jutott a tökéletes hely.

-          A horniman Múzeumba – egészítettem ki a listát.

Édesanyám a régészeti tárgyak felkutatásával foglalkozott. Főleg az afrikai kultúra nyűgözte le őt. Mindenképpen el szeretett volna menni oda. Ezért is ide akartam elmenni, mert így legalább közelebb érezhetem magamhoz a szüleimet. Egy kis rész az édesanyámból.

-          Rendben van – egyeztek bele. – Úgy látszik hosszú napunk lesz – sóhajtott fel Kathy.

-          De előbb oda is kell érnünk. – hívta fel a figyelmét Brian.

Barátnőm nem habozott sokáig. Beletaposott a gázba, hogy minél előbb odaérjünk Londonba.

****

-          Akkor melyik legyen az első? Mit nézzünk meg először? – nézett ránk tanácstalanul Kathy egy barna színű fotelről.

Egész pontosan hat óra tíz perckor értünk ide. Amikor ideértünk irtó nagy meglepetés fogadott minket.  Vagyis csak engem és barátnőmet. Ugyanis kiderült, hogy a nyaralóház igazából egy luxus villa. Barátnőmmel elég nagyot néztünk, míg Brian csak megrántotta a vállát.

Összesen 12 szoba van benne, három hálószoba a földszinten és három az emeleten, kettő fürdőszoba, egy dolgozószoba, egy vendégszoba, egy konyha illetve egy nappali. A kertről pedig még nem is beszéltem.

De amilyen szép ez a villa kívülről, olyan ronda belülről. Legalábbis nekem belülről nem tetszik. A falak világoskékek, a bútorok világosbarnák. Nem viccelek. Világosbarnák. Nem az a szép, hanem az a ronda homokszín. A függönyök pedig fehérek.

Úgy látszik, egyedül csak nekem nem jön be, mert mikor megkérdeztem tőlük, tetszik-e a lakás, Brian azt mondta, hogy neki elmegy. Kathynek tetszik a lakás, vagyis villa. Szerinte szép az elrendezés, a színek pedig harmonizálnak egymással, csak hiányol egy kis zöldet az összhangból. Mert úgy aztán nagyon szépen nézne ki. Most már kezdek kételkedni abban, hogy az én ízlésem a furcsa.

-          De most komolyan, hova menjünk. – rángatott ki a gondolataimból legjobb barátnőm.

-          Szerintem előbb kezdjük a múzeumokkal és utána a látványosságokkal – ajánlotta az ötletét kissé hóbortos barátunk.

-          Igen, csak ezzel van egy kis gond, Brian. A múzeumok is látványosságoknak számítanak. – ábrándította ki barátnőm Briant.

-          Én azt hittem, hogy a múzeum és a látványosság két külön dolog.

-          Rosszul hitted.

-          Ha te mondod, baby – kacsintott barátnőmre Brian.

Kathy egy ideig elgondolkozott azon, hogyan vágjon vissza. Végül letett erről az ötletről, és csak a nyelvét nyújtotta ki.

-          Skacok! – térítettem őket észhez. – Mi lenne, ha először a hozzánk közelebb lévő látványosságokat néznénk meg, majd utána jöhetnek a távolabbiak. – adtam nekik egy ötletet.

-          Ez egy jó ötlet, Saoirse. – adott nekem igazat barátnőm.

Ezek után megbeszéltük, hogy melyik legyen az első és melyik az utolsó.

****

Másnap reggel csak ételt pakoltunk magunkat, utána pedig azonnal elindultunk az első célállomás felé, ami a Globe színház volt.

Az út során mindegyikünknek volt egy feladata. Nekem a fotózás, Briannek az ételhordás, Kathy a jegyek megvételével fog foglalkozni. Nekem van a legkönnyebb feladatom, hiszen csak fotóztam, amit aztán meg kellett mutatnom Kathynek. Ha tetszik neki, akkor megtarthatom. Ha pedig nem, akkor mind tudjuk mi lesz. Nem kell elmondanom.

A Globe színház után jött a Londoni Tower. Ide Brian nem nagyon akart eljönni, de aztán Kathyvel sikerült rábeszélnünk a dologra. Viszont még az elején leszögezte, hogy csak a mi kedvünkért teszi be oda a lábát. Na, meg a hollók miatt. Igen, a Towerben igazi hollók vannak. 

Ezután a Big Ben jött, amit csak kívülről néztünk meg, ugyanis nem tudtunk bemenni. Úgy döntöttünk, majd később bepótoljuk.

A London Eye következett, amire én nem ültem fel, hanem csak fotóztam. Brian persze mint mindig most is vicces képeket vágott, sőt. Kathyvel még azt is eljátszották, hogy véletlenül kiesnek, és lezuhannak. Vicces jelenet volt.

London Eye után az állatkert következett. Metróval mentünk, hiszen mire odasétálnánk, lemenne a nap. Taxival is mehettünk volna, de ez olcsóbb volt. Így időt és pénzt spóroltunk. Duplán jól jártunk.

Éppen hogy megvettük a jegyeket, Kathy és Brian azonban heves vitába keveredtek. Hogy min? Az útiterven. Kathy ugyanis az állatkert után vásárolni menne, Brian viszont meg inkább menne a British Múzeumba, minthogy vásárolni. És ezen folyik a vita percek óta.

-          Brian, még az indulás előtt elmondtam, hogy szeretnék elmenni, vásárolni. Te akkor és ott beleegyeztél. – állt ki az igazáért barátnőm.

-          Zenét hallgattam, vagyis nem voltam tudatában annak, hogy mit kértél – mondta el már tizedjére ugyanazt a mondatot.

Kathy pedig most azt fogja mondani, hogy nem látta azt a bigyót a fülében.

-          Nem láttam azt a bigyót a füledben – kiáltotta el magát.

Én megmondtam. Lassan kívülről fújom a párbeszédüket, hiszen percek óta szóról szóra ugyanezeket a mondatokat hajtogatják. Csak ismételni tudnak.

-          Elég volt – szóltam rájuk erélyesen. – Miután megnéztük az állatkertet visszamegyünk a villába, utána Brian azt csinál, amit akar, amíg én és Kathy elmegyünk vásárolni. Rendben? – néztem rájuk, akik tátott szájjal egyetértően bólintottak.

Még sosem hallottak így kiborulni. Ez volt az első alkalom. A nevelőanyám és az ikrek már sokszor látott, de ők még nem.

Amíg vártunk a metróra valami különös dolog történt. Valami megcsípett. Először nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Másodjára is megtörtént, aminek hatására ijedten pattantam fel padról. Barátaim furcsán néztek rám.

-          Valami baj van? – kérdezte meg tőlem Brian, amire én csak megráztam a fejemet.

-          Nem, semmi. – próbáltam megnyugtatni őket.

Alighogy ezt kimondtam, szél támadt abban a kis alagútban. 

Körül néztem csakhogy mindenkit, akit láttam teljesen nyugodt volt. Még a barátaim is. Teljesen nyugodtan beszélgettek egymással.

A szél egyre erősödött. Hordta magával a port, a szemetet és legnagyobb meglepetésemre a csempét is.

Körülöttem volt a legerősebb. Annyira, hogy tölcsér alakot formált. Mintha egy hurrikán szemében lettem volna. A hajamat pedig össze-vissza tépkedte.

Letérdeltem, fejemet pedig a karomba temetve vártam, hogy vége legyen ennek.

Hosszú percekig csak hallgattam a szél suhogását, majd egyszer csak abbamaradt. Nem tépkedte a hajamat sem, nem hallottam a szél suhogását sem.

Lassan felemeltem a fejemet karjaim védelmezéséből. Körülnéztem, de semmit nem láttam. Vaksötét volt. Valószínűleg egy barlangban lehettem.

Felálltam, majd megpróbáltam eligazodni a sötétben, ami sikerült is. A barlang falához közel meneteltem. Néha azonban megbotlottam egy kőben, de hamar sikerült visszanyernem az egyensúlyomat. Nem kellett sokáig a vaksötétben bolyonganom, ugyanis fényt láttam az alagút végében. A lábaimat kapkodva szedtem egymás után. Fellélegeztem, amikor kijutottam a barlangból.

Hol vagyok, kérdeztem meg saját magamtól, miután megláttam magam körül egy idegen tájat. Eltávolodtam a barlangtól és jobban körbe jártam a helyet. Az ösvényen haladtam.

Még véletlenül sem akartam eltévedni. De egy idegen helyen nem mintha ez számított volna. Azért jobb félni, mint megijedni.

A táj gyönyörű, ugyanakkor mesébe illő látvány volt. A fák nagyok voltak. Kb. olyan nagyok, mint az esőerdőben lévő fák. A virágaik fehérek és barackszínűek voltak, amik lehullottak, de a szél lágyan ringatta őket a levegőben. Olyan fát is láttam, ami úgy nézett ki, mint egy fűzfa csak a hajtásai azonnal lehullottak róla a földre.

Sokféle növényt figyeltem meg, miközben sétáltam. Láttam olyat, aminek a szirmai vízcseppekből álltak. A vízcseppekhez félve nyúltam oda, hogy megtudjam igaziak e. Amikor hozzáértem, a virág egyből összecsukódott. Láttam olyat, aminek a szirmai egy rendes virághoz hasonlítottak, azonban koránt sem volt az. Ugyanis amikor fény érte akkor a virágszirom összecsukódott, de amikor újra sötétben volt kinyílt. Láttam olyat is, aminek a virága bolyhos volt. Gyapothoz tudnám hasonlítani. Az öregebb hajtásai a növénynek felemelkedtek a levegőbe, a bolyhos része pedig szétnyílt.

A gombák akkorák voltak, amekkora egy ember. Ettől függetlenül teljesen normális volt.

Állatokból is sokféle. Volt teljesen normális, ami nálunk a földön is megtalálható, csak a mérete volt nagyobb. Láttam azonban olyat is, amilyet még életemben nem láttam.

Így fedeztem fel ezt a helyet. Csodálkozva néztem az újabb állatokat és növényeket. A békés hangulatomnak egy apró nesz vetett véget, amit a hátam mögül hallottam. Hátra fordultam, ahol egy ijesztő állat állt. Úgy nézett ki, mint egy kardfogú tigris, csak a bundája csíkos volt, a szemei pedig vörösek.

Amint megláttam hátráltam tőle pár lépést. Az állat azonban közeledett felém. Mintha tudta volna mire készülők. A mozgása hangtalan volt.

Én hátráltam, ahogy csak tudtam, de aztán feladtam, és furásnak eredtem. Futottam vigyázva arra, nehogy megbotoljak valamiben. Néha hátranéztem, csakhogy egy pillantást vessek az állatra. Közeledett. Méghozzá gyorsan.

Teljes erőmből futottam. Ez viszont kevés volt, mert a következő pillanatban a földön találtam magam. Arra még emlékszem, hogy az állat a hatalmas pofáját felém tartotta, aztán egy lándzsa fúródik az állat hátába. Utána a látásomra teljes sötétség telepedett.