/Charlotte/
Sötét volt. Mindent sötétség vett körül. Nem tudtam azt, hol vagyok. Nem láttam semmit sem. Olyan volt, mintha egy pincében lennék, de nem ott voltam. Vakon tapogattam valamit, hátha tudok valami fényt csinálni, de nem tudtam. Nem találtam sehol se egy kapcsolót. Elterülve néztem a feketeséget, ami körül vett. Hirtelen apró fények próbáltak utat törni a sötétség védőfalán. Ébredezem, gondoltam. Mire észbe kaptam szemeimet azonnal kinyitottam, majd körül néztem. Egy szobában voltam, de nem tudtam, hol. Kinéztem az ablakon. Még este volt. Kerestem valahol egy órát, ami tíz órát mutatott. Kezemet rátettem a nyakamra, pontosan ugyanoda, ahol Kate megharapott. A harapás nyoma már nem volt ott. Nyakamat is tudtam mozgatni. Nem éreztem magamon a vámpírrá válás következményeit. Ezek szerint mégsem változtam azzá. Felkeltem az ágyból, majd lassan indultam el az ajtó felé. Az ajtónál a kilincset lenyomtam, majd elkezdtem sétálni a folyosón. Ez John háza, gondoltam. Azonnal gyorsabban szedtem a lépteimet, hátha van valaki a házban. Egészen addig mentem, amíg bele nem ütköztem valakibe. Nem láttam, hogy ki az, csak miután felnéztem rá. John volt az. Kíváncsi tekintettel néztem rá. Volt egy megválaszolatlan kérdésem. Vámpírrá váltam-e vagy sem?
- Vámpír vagyok? – kérdeztem meg tőle, de előre féltem a választól.
- Nem – válaszolta gyengéden.
A kezemre néztem, ahol még mindig ott volt a gyűrű. Hirtelen eszembe jutott, miért éltem túl a halált vámpírrá válás nélkül. A gyűrű védett meg engem.
- Mi van Kate-tel és Rose-zal? – tettem fel neki a kérdést.
Féltem a választól, hogy ilyen hamar elveszíthetem barátnőmet. Attól viszont rettegtem, hogy Kate esetleg szabadon járkál a környéken, azt tervezve, hogyan tegye tönkre az életemet.
- Kate senkit nem fog bántani. Sam bezárta egy varázslattal a faházba. Nem jöhet ki onnan – állította, de Rose-ról nem mondott semmit.
Ez olyan volt, mintha egy sötét szobában kutakodnék, hogy valamilyen módon fényt juttassak a szobába.
- Mi van Rose-zal? – kérdeztem meg teljesen kétségbeesve, de kérdésemre nem válaszolt.
A kérdést megismételtem, de nem válaszolt. Reméltem, hogy nem az történt, amire gondolok.
- Jól van – válaszolt a kérdésemre, amire megnyugtatott.
Időközben Sam is odajött hozzám, majd megölelt. Álmosan visszasétáltam John szobájába, majd ott lefeküdtem az ágyra, és azonnal álomba szenderültem. Álmomban a saját házamban voltam. A szobámban voltam Johnnal, aki csókokkal borította be a nyakamat. Teljesen váratlanul beállított Kate, és még valaki. A Kate mellett álló lány ugyanúgy nézett ki, mint én, csak a szeme kékeszöld színű volt. Az első iker hasonmás, Valentina Cera.
- Veszélyben vagy. – suttogták szinte egyszerre, kihangsúlyozva a szavakat.
Kántálva mondták egyre hangosabban. Nem értettem, mit akarnak. Abban a pillanatban a küszöböt átlépte még valaki. Egy sötét árny alak állt az ajtóban, majd egy szempillantás alatt előttem termet. A nyakamhoz hajolt, és fogait belemélyesztette az ütőerembe. Riadtan ébredtem fel a saját szobámban. Gondolom, John haza hozott. Már reggel volt. A nap fényes korongként világította be a szobámat. Felkeltem az ágyamból, majd a szekrényem felé vettem az irányt. Kivettem a szekrényemből pár ruhát, amiket gyorsan magamra kaptam. Lementem a lépcsőn, majd a konyhába mentem. A konyhában nem volt a nagynéném, de hagyott egy üzenetet a hűtő ajtaján.
Elmentem vásárolni Hannah-val. Majd jövünk.
Kinyitottam a hűtő ajtaját. Kivettem a belőle azokat a fontos dolgokat, amik kellettek a szendvicsemhez. Elkészítettem magamnak a szendvicset. A szendvicset megettem, majd kimentem a ház elé. A postaládát megnéztem, de nem volt benne semmi. Igazából kérdőre akartam vonni Kitty-t, hogy elmondja az igazságot. John ugyan nem mondott róla semmit, de úgy érzem, ő nem egy normális ember. Ezt csak úgy deríthetem ki, ha elé állok, és kifaggatom. Bementem a házba, majd elkezdtem olvasni az elődeim életét. A szöveget nem igazán figyeltem, hanem azt, hogy mikor fog egy kocsi leparkolni a szomszéd ház előtt. Az első könyvet elolvastam, jöhet a második, gondoltam. Egy másik könyvért nyúltam, amit szintén elkezdtem olvasni. Már a felénél jártam, amikor megláttam egy autót leparkolni a szomszéd ház előtt. Letettem a könyvet, és gyorsan lefutottam a lépcsőn, majd elhagytam a biztonságot nyújtó otthonomat. Odamentem Kitty-hez, és kérdő pillantással néztem rá.
- Gyorsan mond el, hogy miért jöttél ide, más dolgom is van – állította, majd várakozó tekintettel nézett rám.
- Mondd el az igazat magadról! – kértem meg rá, amire ő a háza felé ment.
Elkaptam a karját, de amint megérintettem valami fura dolog történt. Az ujjaim bizseregni kezdtek, csak félig voltam magamnál, a másik felem átvándorolt Kitty testébe. Nem igazán tudtam figyelni a külvilágra, csak kettőnkre, mintha csak mi ketten lennénk életben. A másik felem Kitty agyába hatolt, és leadta neki a parancsot. Ezt követően visszahúzódott az ujjaimon keresztül a testembe. Újra érzékeltem a külvilágot, mintha az előbbi meg se történt volna. De én tudtam, hogy igenis megtörtént. Bár nem tudtam mit kezdeni a gondolattal, hogy hogyan csináltam. Kitty rám nézett, majd a fejével intett nekem, hogy kövessem. Követtem őt a házba, ahol bementünk a saját szobájába. A szoba falai narancssárgák voltak, a közepén egy ágy helyezkedett el és egy könyvesszekrény. A könyvek olyan jellegűek voltak, amiket legjobb barátnőmnél is láttam. Ezek a boszorkányok könyvei.
- Boszorkány vagyok – szólalt meg hirtelen, közben leült az ágy szélére. - Nem mondhatok el mindent, csak annyit, amennyit jónak látok – nézett rám, majd intettem, hogy folytassa. – Pár hete látogatott meg valaki. Arra kért, hogy október 18-án jöjjek ide. Nem értettem miért, csak miután elmagyarázta. Meg kell téged védenem. Ez a valaki nagyon jól ismeri a legelső vámpírokat. Nem akarja, hogy megtörjön az átok. – fejezte be a történetet.
Ennyit mondott, többet nem. Előttem még így is teljes volt a sötétség. Hiába mondta ezt el, nem találtam meg a villanykapcsolót.
- Miért nem? – kérdezte rá az előbbire, de nem adott választ a kérdésre.
Nagyot sóhajtva néztem rá, és csak akkor vettem észre valamit. A szemeivel úgy nézett rám, mintha nem lenne önmaga. Ezekkel a szemekkel úgy nézett ki, mint egy bábu. Mintha valaki a drótjait úgy rángatná, ahogy ő akarja. Megigézték. Tehát egy vámpír akarja, hogy ne törjön meg az átok.
- De te nem akartál idejönni. Valamilyen oknál fogva mégis itt vagy – mondtam ki a saját gondolatmenetemet.
- Tartozom neki. – zárta le ezzel a beszélgetést, majd az ajtajához sétált. - Arra kérlek, távozz. Nem engem kellene kifaggatnod, hanem Csipkerózsika miatt aggódni. – mondta ingerülten.
Kifelé vettem az irányt, majd visszamentem a saját házamba. Mi történt Rose-zal, tettem fel magamnak a kérdést, amire csak egy valaki adhat választ. Azonnal kerestem a házban egy telefont, majd tárcsáztam Sam számát. John úgyse mondaná el nekem, ha eddig se mondta el. Meg kell tudnom, mi történt.
- Charlotte, most nem érek rá – mondta, majd épp le akarta tenni, de én megállítottam.
- Mondd el, hogy mi történt Rose-zal! – kértem meg rá, amire nagyot sóhajtva válaszolt.
- Eltűnt. – válaszolta, majd lerakta a telefont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése