/Charlotte/
Másnap reggel aggódva keltem fel az ágyból. A szekrényemhez léptem, majd kivettem belőle pár ruhát, amit gyorsan fel is vettem. Lementem a konyhába, ahol nagynéném készített valamit, de nem tudtam, hogy mit. Leültem az egyik székre, és olvasni kezdtem valamit.
Miközben olvastam, egyfolytában Rose-ra gondoltam. Aggódtam érte, de leginkább féltem. Féltem attól, hogy valami baja esik.
Olvasás közben Julia nagynéném elém rakott egy tányér palacsintát. Gyorsan megettem, majd tovább folytattam a könyvem olvasását.
Az elődömről olvastam, Sarah Tunney életéről. Hárman voltak testvérek, de a másik kettő azonban valamilyen betegségben meghalt még kiskorukban. Csak ő maradt életben. 1836-ban mutatkozott meg az ereje. Mások gondolatait manipulálta, elég hasznos képesség volt ez akkoriban. Mások azt hihették, hogy vámpír. Ezért is akarták megölni. A könyv szerint megölték őt, és a története itt véget is ér.
Nem hittem el, hiszen tudtam, hogy utódja is született neki, különben már nem élnék. Felmentem a szobámba, majd a dobozban, amit még az a lány küldött, keresni kezdtem valamit. A telefonban azt mondta, hogy mindent elküld, amit a nevelőanyámnak sikerült megtudnia az elődeimről. Addig keresgéltem, míg rá nem találtam egy naplóra. Kicsit megkopott, de még így is használható formában volt. Kinyitottam a naplót, majd elolvastam az első bejegyzést. Sarah naplója volt.
Olyan hat éves korában kezdhetett írni a naplójába. A lapjai már megsárgultak az idő múlásával.
Lapozni kezdtem benne. Addig lapoztam, amíg rá nem találtam arra a részre, amikor meg akarták ölni. Amint rátaláltam arra a bejegyzésre, azonnal olvasni kezdtem.
December 8.
Kedves naplóm!
Az emberek azt hiszik, hogy vámpír vagyok, pedig ez nem igaz. Csupán csak más vagyok. Tegnap kihallgattam őket, amikor tanácskoztak rólam. A szüleim egy ideig mellém álltak, de meggyőzték őket, hogy én gonosz vagyok. El kell szöknöm innen, de hogyan. Ki kell találnom valamit.
December 9.
Kedves naplóm!
Tegnap találkoztam egy boszorkánnyal. Azt mondta, ő tud segíteni. De előbb megbizonyosodtam róla, hogy van e utódja. Nem szeretném, ha a családfája vele szakadna meg. Azt nem bírnám elviselni. A lényeg az, hogy egy varázsige segítségével úgy fog kinézni, mint én. Őt fogják megölni helyettem. A megölésem időpontja holnap lesz. Eddig minden a terv szerint megy.
December 12.
Kedves naplóm!
A szökésem sikeres volt. El tudtam szökni. Cassandra meghalt helyettem. Minden úgy történt, ahogy elterveztük. Most éppen Westonban vagyok. Tökéletes hely a számomra.
Tegnap egy csodálatos dologra jöttem rá. Egy gyereknek adok életet. Még jó, hogy beleegyeztem a boszorkány tervébe, különben nem születne meg ő.
Ennyit írt. Utána már csak arról írt, hogy milyen csodálatos kislánya született. Becsuktam a naplóját, majd lementem a konyhába, ahol nagynéném főzött valamit. Amint meglátott engemet, érdeklődve fordult hozzám.
- Charlotte, nem baj, ha csatlakozik hozzánk ebédre valaki? Csak most jött a városba. – magyarázta a dolgot, majd a nappali felé intett.
A nappaliba mentem, ahol Hannah volt és még valaki. Az egyik kanapén ült, hullámos haja szőke volt. Valahonnan nagyon ismerős volt nekem. Amint megfordult azonnal tudtam, hogy ki ez a nő.
- Lisbeth – suttogtam elhűlten.
Ijedten néztem Hannah-ra, aki kíváncsian figyelte Lisbeth-et. Azonnal leültem Hannah mellé, és védekezően öleltem magamhoz. Nem szóltam hozzá, csak néztem és néztem hátha csinál valamit, amit nem kéne. A zsebemhez nyúltam, hogyha veszélyben lennénk, hívni tudjak segítséget. A telefonom a helyén volt. Megkönnyebbülve felsóhajtottam. A fejemben éreztem a veszélyt. Éreztem. Nem gyengülhetek el. Nem láthatja meg rajtam, hogy félek tőle.
- Kész az ebéd. – jelentette ki nagynéném, amire mindannyian felálltunk a kanapéról.
Hannah futva sietett a konyhába. Én előre engedtem Lisbeth-et. Nem engedhetem meg neki, hogy váratlanul lecsapjon valamelyikünkre. Így legalább látom, ha valamit tenni készül. Mindenki leült egy székre, majd neki látott az ebédjének. Elég gyorsan végeztünk az evéssel.
- Lisbeth, meddig maradsz a városban? – kezdte el faggatni nagynéném.
- Csak holnap reggelig. Akkor fog megjönni a felettesem – válaszolta nagynéném kérdésére.
Lisbeth válaszára nem értettem semmit sem. Hiszen Kate-nek segített, de ő a faházban van, ahonnan nem jöhet ki.
- Ki? – tettem fel hirtelen a kérdést.
Csak így tudhatom meg a választ.
- Nem tudom, még nem találkoztam vele. – válaszolt hirtelen feltett kérdésemre, de tudtam, hogy hazudik.
Nagynéném sok kérdést tett fel neki, amire készséggel válaszolt. Amikor Hannah úgy döntött felmegy a szobájába, követtem őt. Nem figyeltem azt, hogy mit csinál, de mindig résen voltam. Egyetlen egy percre sem hagytam egyedül. Amikor lement, én is lementem. Nagynéném a tévét nézte, amit Hannah is elkezdett nézni. Lisbeth-et sehol se láttam. A konyha felé vettem az irányt. Teljesen váratlanul előttem termet Lisbeth, amire majdnem felsikoltottam, de tudtam uralkodni magamon.
- Aki holnap ide fog jönni, az nem Kate, hanem a vezetőnk. Kate csak kölcsönkért minket, de a vezetőnk azt mondta, amint ő elbukik, mi menjünk vissza a hegyekbe. – magyarázta.
A kezembe adott egy cetlit, majd egy szempillantás alatt eltűnt. A cetlin egy cím volt. Tudtam hol van, de nem értem minek adta oda. Megmarkoltam a kocsim kulcsait, majd a konyhában lévő ajtón mentem ki a járművemhez. Beindítottam az autót, és elszáguldottam oda. A falu mellett néhány méterre volt egy kis ház, amit senki sem használt. Amint odaértem, azonnal bementem a házba. A lehető leghalkabban lépkedtem. A kijárathoz közel maradtam. Körülnéztem, amennyire láttam a sötétben. Villanykapcsoló pedig nem volt a közelben. A fejemben éreztem valamit, de nem a veszély volt. Olyan érzés volt, mintha valaki engem hívna. A lábamat felraktam az első lépcsőfokra. Senkit sem láttam. Bátran elindultam az emeletre, majd az első ajtóhoz sétáltam, amit megláttam. A kulcslyukon keresztül fény jött ki. Kinyitottam az ajtón, majd körülnéztem a szobában. Csak egy lámpa volt felkapcsolva, de annak is olyan halvány volt a fénye, hogy alig láttam valamit. Az ágyon megláttam egy női alakot. Kerestem egy kapcsolót, amit felkapcsoltam. Most már mindent láttam. Az ágyon Rose feküdt, kezében egy karóval. Odafutottam hozzá, aki amint meglátott felkelt az ágyról.
Megöleltem, de ő leszedett magáról, és a szemembe nézett.
- Charlotte, figyelj rám! – kért meg rá, mielőtt beszélni kezdett volna. – Holnap ide fog jönni valaki, aki segít majd megvédeni téged Erictől. Egyezz bele az alkuba, és akkor nem lesz semmi bajod. Azt üzeni, hogy senkinek nem lesz baja, ha megbízol benne. – mondta, majd az ablak felé ment.
Kinézett az ablakon, majd újra rám kapta a tekintetét. A karót a feje fölé emelte, majd a szívébe döfte. Ernyedten zuhant a földre, majd a bőre elszíneződött. Ijedten rohantam oda hozzá. Kihúztam belőle a karót, majd próbáltam újra éleszteni, de nem mozdult. Sírva öleltem magamhoz Rose élettelen testét. Miért, tettem fel magamnak kérdést. De úgy érzem, erre a kérdésre nem fogom megtudni a választ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése