Túloldal - 3. fejezet

Álom vagy valóság

/Saoirse/

Szinte biztos voltam abban, hogy álmodtam. Álmodtam azokat a hihetetlenül csodás dolgokat. Álmodtam a képzeletet felülmúló világot. Egy olyan világot, amely eddig nem is létezett. Amit eddig nem fedeztek fel.

Régebben is voltak ilyen álmaim, még kisgyermek koromban. Emlékszem, minden reggelem úgy kezdődött, hogy lerajzoltam azokat a dolgokat, amiket az álmaimban láttam. Legyen az akár egy fa, vagy egy virág, vagy egy különleges lény, amely a valóságban nem létezik. De ezeket az álmokat egy valami kötötte össze. Én. Akárhol jártam, mindig én voltam a főszereplő. Néha még meg is rémítettek egy kicsit. Egészen mostanáig még sosem volt ilyen valósághű. Mintha ez az álom megtörtént volna. Ez még számomra is nagyon ijesztő.

Bárcsak anya itt lenne velem. Ő tudja, ilyenkor mit kellene tenni. Vagy megnyugtatna, hogy ez csak egy rossz álom volt, semmi más.  

Még most is látom őt a szemeim előtt. Hihetetlenül jó anya volt. Mindig tudta, mikor kell szigorúnak illetve engedékenynek lennie. Mindig nagyon komolyan vett, nem úgy, mint az édesapám.

Apám nem volt olyan jó apa. Nem volt munkája, vagy ha volt pár napra rá kirúgták. Sosem vett semmit komolyan, de amikor szükségem volt rá, ott volt. Számíthattam rá.

A jó emlékező képességemnek hála fel tudtam eleveníteni az álmomban történteket. Érdekes fákat, virágokat, gombákat és állatokat láttam. Elbűvölt minden, amit láttam. Aztán egy fura lény megtámadott engem, majd lándzsa fúródott a hátába. Utána már csak foszlányokra emlékszem. Erősen vérezni kezdtem. Próbáltam ébren maradni, de nem tudtam. Valaki jött. Beszélt hozzám. Emlékszem a hangjára. Azt mondogatta, maradjak életben. Küzdjek, mert erős vagyok. A hangja olyan lágy, olyan gyengéd volt. Senki nem beszélt hozzám ilyen gyengéden, mint ő. De csak egy csodálatos álomkép marad, semmi más. Ahogy az a fura lény is.

Ébredeztem. A szemeimre nehezedő ólomsúly lassan pehelytollsúlyúvá vált. Egyre több mindenre lettem figyelmes. Kattogásra, zümmögésre, zörgésre. A testhelyzetemet pedig folyamatosan változtattam. Ez nálam az ébredés jele.

A szemeimet kinyitottam. Eleinte homályosan láttam, attól a vakító lámpától, majd szép lassan hozzászokott a szemem az új környezethez. Körülnéztem. A falak fehérek voltak, mindenhol láttam valami furcsa gépezetet és valamiféle fémasztal szerűséget. Ez nem az én szobám volt. Határozottan nem. Még csak szobának sem lehetett nevezni, olyan nagy volt. Inkább egy kórteremhez tudnám hasonlítani. Fogalmam sem volt róla, hol vagyok. Az viszont szinte teljesen biztos volt, hogy nem itt kéne lennem.

Felültem a fémasztal szerűségen, azonban a fehér vászonlepedő, ami eddig a testemet fedte, egy kis része lehullott rólam. Az pedig épp elég volt ahhoz, hogy meglássam a lényeget, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Meztelen voltam. Anyaszült meztelen.

Az arcom azonnal lángra kapott, engem pedig elöntött a harag. A kezem ökölbe szorult. Volt már egy két fura helyzetem – az ikreknek hála -, elismerem, de az, hogy meztelenül feküdjek valahol az már több mint dühítő. Bárki is volt az, aki ezt tette velem, nem fogja zsebre vágni a dolgot az biztos. Meztelenül egy fémasztal szerűségen.

A vászon lepedőért kaptam, amit gyorsan a testem köré fontam. A fémasztalról leszállva elindultam az ajtó felé. Az ajtónál viszont megtorpantam. Ugyanis léptek zaját hallottam a másik oldalról. Gyorsan elhátráltam az ajtótól. Hirtelen ötlettől vezérelve elvettem egy szikét a legközelebbi asztalról.

Nem tudtam hol vagyok vagy, hogy miféle hely ez. Ráadásul oltári pipa vagyok, amiért meztelenül állok egy vászonlepedővel a testemen. Legalább egy ruhát hagyhatott volna itt.

Az ajtó túloldaláról kotorászás illetve a zár kattanása hallatszott. Kinyílt, amin egy barna hajú, kék szemű férfi jött be egy orvosi köpenyt viselve. Ez váratlanul ért. Nem erre számítottam. Azt hittem, hogy egy egyenruhás fazon fog bejönni. Hatalmasat tévedtem.

A férfi viszont elég furán viselkedett. Először közeledni próbált, aztán meggondolta magát, és ott maradt, ahol van. Meg akart szólalni, de aztán mégse tette. Csak állt ott az ajtóban.

-          Ki maga? – kérdeztem meg tőle.

-          Barát – válaszolta kissé bizonytalanul.

Néha lopva rápillantott a kezemben lévő szikére. Nem értem minek, hiszen elég egyértelmű a helyzet, akárhogy nézem is.

-          Hol vagyok? – tettem fel neki a következő kérdésemet. – És hagyja a mellébeszélést! Dühös vagyok és nagyon veszélyes. Ráadásul még meztelen is vagyok. Kijöttem a béketűrésemből. Válaszokat akarok, méghoz…

-          Nos, elmondanám, ha nem vágnál állandóan a szavamba. – nézett rám, mintha egy jelre várt volna, hogy elkezdhesse. – Adonai-nak hívják a várost, amelyben vagy. Azon belül pedig egy ispotályban. Ami pedig a meztelenségedet illeti, igazán sajnálom. Mentségemre szóljon, hogy megsebesültél, és meg kellett vizsgálni, hogy nem e sérültek meg a belső szerveid. – adott választ a kérdésemre.

-          Ispotály? – értetlenkedtem.

-          Az egy olyan hely, ahol a sebesült embereket látjuk el. Mint amilyen te voltál.

-          Mi az, hogy voltam? És miért kellett volna megsérülnie a belső szerveimnek?

Most már semmit sem értettem az egészből. Az is elég fura, hogy Adonai-nak hívnak egy várost. Főleg Angliában.

-          Nem emlékszel? Az egyik állat megtámadott. Én voltam az, aki megmentett. – miközben mondta, a fejemben újra átéltem a történteket.

Hát mégsem álom volt. Azok a csodálatos dolgok nem egy álom részei. Az örvény. Az örvényen keresztül jutottam ide. De, hogy? És miért én? Vissza kell jutnom. Most azonnal. Nem érdekelnek a hogyanok s a miértek. Nekem nem itt van az életem. Haza kell jutnom.

Időközben a szikét is elejtettem. Legalábbis szerintem.

-          Felöltözhetnék? Eléggé feszélyez a helyzet, hogy én itt állok pucéran egy lepedőbe csavarva. – néztem rá kérlelően.

-          Persze, mindjárt hozom őket. – mondta egy bocsánatkérő pillantással kísérve.

Már indult volna kifelé, amikor én újra megállítottam.

-          És éhes vagyok, szóval hálás lennék érte, ha hoznál nekem valamit enni.

Ő viszont csak mosolyogva rám nézett, majd kisomfordált a szobából. Akarom mondani kórteremből.

Míg én rá vártam körülnéztem. Néhány orvosi ketyerét azonban felismertem, ugyanis azok nálunk is megtalálhatóak. Voltak azonban olyanok, amiket egyáltalán nem ismertem fel. Ezek közé tartoznak a vitrines szekrényben található kis dobozok, sprayhez hasonlítható valamik, és kenőcshöz hasonlítható valamik.

Még arra is volt időm, hogy megnézzem az Adonai nevű várost. A város egyszerűen hihetetlen volt. Az épületek kőből épültek, illetve nagyon magasak voltak. Egy épületben legalább 20 emelet volt vagy több. Nem számoltam meg őket. A többségüket pedig egy híd kötötte össze. Még virágok is voltak mások ablakaiban. A járművek viszont érdekesek voltak. Repülő autók, repülő motorok stb. Minden repült. Bár azt egyelőre nem értem, hogyan lehetséges ez. De nem is mindennap lát az ember repülő autókat. Csak a Harry Potterben.

-          Szép, ugye? – szólalt meg teljesen váratlanul a barna hajú férfi.

Halkan felsikkantottam.

-          Ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni – esdekelt.

-          Semmi baj.

-          A ruhád a tiszttárolóban van, úgyhogy kölcsönvettem néhányat a számodra. – rakta a kezembe a ruhákat.

-          Mi az a tiszttároló? – kérdeztem értetlenül.

-          Az egy olyan szerkezet, amiben a ruhákat lehet mosni – magyarázta. – Én elfordulok, míg felveszed a ruhákat, rendben?

Bólintottam. Amint elfordult, a lepedő letekertem magamról, amit végül arra a fémasztal szerűségre raktam. Felvettem a fehérneműhez hasonló darabokat, majd felvettem a hosszú bokáig érő szoknyát. Ez a ruha nagyon hasonlít a törökök – főleg a nők – egykori viseletéhez. Még egy balerina cipő is volt hozzá. Azokat a cipőket viszont szerettem. Otthon is azt szoktam hordani. Már amikor jó idő van.

-          Kész vagyok. – mondtam engedélyt adva a megfordulásra.

-          Jól áll. És mielőtt nekiállnál az evésnek, elvégeznék még egy tesztet – kérte, de ez inkább kijelentés volt, mint kérés.

Engedelmesen felültem a fémasztal szerűségre, majd vártam.

-          Ez micsoda? – mutattam az alattam lévő asztal szerűségre.

Mégsem nevezhetem azt a micsodát fémasztal szerűségnek.

-          Egy nikkelből készült ágy – mondta, mintha csak egy dedósnak magyarázna.

Teljesen váratlanul a könyökhajlatomba beleszúrt egy injekciót. Meglepő módon nagyon gyengéd volt velem. Még az orvosaim sem szúrtak belém ilyen gyengéden és fájdalommentesen egy tűt. Pedig nem éppen a legvékonyabb. A fecskendő pedig megtelt egy fehéres, sárgás színű anyaggal. Szerintem nem akarom tudni, hogy mi az.

Miután megtelt a fecskendő kihúzta belőlem a tűt, az anyagot pedig három kis dobozba tette, amikre három különböző színű folyadékot öntött.

Utána mit csinált vele, nem nagyon érdekelt, mert szememmel az ételt kerestem. Meg is találtam a nikkelágy végénél. Sosem voltam jó kémiából. Bár, ha jobban belegondolok, akkor annyira nem tévedtem nagyot. Hiszen tudtam, hogy fém, csak azt nem tudtam melyik.

Az edényben lévő dolgok közül volt néhány ismerős is, úgyhogy teljesen nyugodtan kezdtem bele az evésbe. Nem is kellett félnem, minden finom volt. Kivéve az a zöld valami. Abból csak egy falatot ettem, de elég is volt. Úgyhogy azt inkább félretettem.

-          Kérdezhetek még valamit? – pillantottam rá ártatlanul, miután befejeztem az evést. – Miféle hely ez?

-          Megmutathatom, ha akarod – nézett rám, amire én csak bólintottam. – Előtte elárulnád a neved!

-          A nevem Saoirse. – mutatkoztam be. – És a tiéd?

-           Alecto.