Túloldal - 5. fejezet

Vizsgálatok

/Saoirse/

Nem hiszem el, hogy erre rávett, gondoltam kicsit haragosan. Bár a haragom nem Alec iránt irányult, hanem sokkal inkább magam ellen. Haragudtam magamra, amiért ilyen könnyen belementem.

Most épp az ispotály felé mentem egyedül. Alec előrement, hogy előkészítse a terepet a vizsgálatokra. Előtte megnyugtatott, hogy semmi olyasmit nem csinál, amit nem akarok. Illetve többször is biztosított róla, hogy nem leszek meztelen. Ettől egy kicsit megnyugodtam. Szerencsére a vizsgálatok csak egy-két napot vesznek igénybe. Még ő sem tudja pontosan mennyi ideig leszek a páciense.

Az ispotályról annyit kell tudni, hogy egy szimpla kórháznak felel meg, csak felturbózott változatban. Az orvosi műszerekről jó formán semmit nem tudtam. Na, majd akkor ma.

Próbáltam a pozitív oldalát nézni a dolognak, de nem nagyon ment.

A felvonóban voltam, ahol megnyomtam az ötös gombot. Amint ezt megtettem a felvonó azonnal elindult. Azt viszont nem mondanám, hogy lassan ment. Még feleszmélni sem volt időm, amire a felvonó megállt, jelezve ezzel, hogy megérkeztünk. Elhagytam a felvonót, a folyosón pedig jobbra vettem az irányt. Baloldalról a második ajtón bementem. Az ajtóra rá is volt rakva egy tábla, amin Alec neve állt, és a hivatása. Egy plakáton pedig ki volt írva azok a szolgáltatások, amiket el szokott végezni. Hát szinte minden rajta volt.

Csak egy kicsit lepődtem meg a dolgon. Na jó, nagyon meglepődtem a dolgon. Ilyet utoljára filmekben láttam. És meg kell, mondjam elég borzalmas filmek voltak azok. Többek közt itt az Alkonyat szériára gondolok.

A szobának nevezett terem közepén egy íróasztal mögött ült Alec. Valamit tanulmányozott. Gondolom, újra végignézte a leleteimet. Felültem a fémasztal szerűségre.

Igazából nikkelágy volt, de számomra fémasztal szerűség marad. A nikkelágy olyan túl hivatalos, míg a fémasztal szerűség lényegre törő.

-          Nos, mivel kezdjük? – kérdeztem kicsit sem magabiztosan. 
-          Ismerős számodra az, hogy ultrahang? – nézett rám kérdő tekintettel.

-          Igen, tudom mi az – mondtam nyugodtan.

-          És voltál már ilyen vizsgálaton? – tette fel az újabb kérdését.

-          Igen, voltam.

-          Remek. Ezt vedd fel, - nyomott a kezembe egy fehérneműhez hasonlító valamit. – ott pedig fel tudsz öltözni. – mutatott egy paravánra a sarokban.

Odabattyogtam, majd a paraván mögé bújva átöltöztem. De előtte még megbizonyosodtam arról, hogy minden szögből jól takar e. A ruháimat ráraktam egy székre. A fehérnemű felső része nagyon hasonlított egy sport melltartóhoz, csak pántja nem volt. Az alsó része pedig egy short volt.

Kijöttem a paraván mögül, és visszabattyogtam a fémasztal szerűséghez. Felfeküdtem a rá, majd várni kezdtem.

-          Ez most hideg…

-          Nem kell mondani. Tudom, hogy az lesz. – szakítottam félbe.

-          Rendben – közben pedig rákente a gélt a hasamra.

Rátette a gépet a hasfalamra, majd gyengéd mozdulatokkal húzkodni kezdte. A figyelmét pedig a tanulmányozásom jobban lekötötte, mint hittem volna. Alig nézett rám, csak rám pislantott egyszer-kétszer megkérdezni nem-e kényelmetlen az ágy.

Amikor viszont rám emelte a tekintetét észrevettem valamit, amit eddig nem. A szeme hasonlított az álombéli szemre. Arra a gyönyörű, szép, kék szemre. Meglepő módon az övé is kék volt.

-          Mi? – szakított ki gondolataimból váratlan felkiáltásával.

A monitorra emeltem a tekintetemet.

Nagyjából tudtam, mit kell keresni. Hiszen, amikor legutóbb nőgyógyász vizsgálgatott ezzel a ketyerével, unatkoztam, ezért nem volt jobb dolgom, mint a monitort bámulni. De nem tudtam, mit kell keresni, így hát megkérdeztem. A nőgyógyászom készséggel megmutatta a vizsgálat menetét.

Amikor viszont megnéztem, már mindent értettem. Fejemben számolni kezdtem. A monitor nem tévedett. A fejemhez csaptam a kezemet, gondolataimban pedig ostorozni kezdtem magamat, amiért elfelejtettem. Nem szoktam ostorozni magamat, csak ha valós okom van rá. Mint most.

-          Mi az? – nézett rám kérdőn, amikor meglátta az arckifejezésemet.

Gondolkoztam, hogyan magyarázhatnám el neki mi fog történni a testemben pár napon belül. Végül a legegyszerűbb megoldást választottam.

-          Szoktak nálatok a nők menstruálni? – tettem fel neki a kérdést, amire egy fejrázással válaszolt. – Értem. Nos, ez nálunk… havonta jelentkező vérzést jelent. Ez jelzi azt, hogy képesek vagyunk életet adni egy gyermeknek. Termékenyek vagyunk. – magyaráztam el a dolgot a lehető legegyszerűbben, közben néha ránéztem, hogy érti-e amiről beszélek.

-          Azt hiszem értem. És ez hogy megy végbe? Mármint a menstruálni. – nézett rám kíváncsian.

-          A méhnyálkahártya lelökődik, és vér kíséretében távozik a szervezetből – válaszoltam a feltett kérdésére. – Menstruációnak vagy menzesznek nevezik, nem menstruálninak – javítottam ki.

-          Érdekes – mondta elgondolkozva. – Nálunk is van egy ehhez hasonló dolog, ami a nők termékenységét jelzi – jegyezte meg érdekességképpen.

-          Mi? – kérdeztem kíváncsian.

-          A méhnyálkahártya leválik, ami sárgás váladékként elfolyik. Két-három napos folyamat. Ezt mi váladékozásnak hívjuk. – magyarázta. – Az mi? – mutatott egy pontra a monitoron.

-          A petefészek – mondtam határozottan, majd magyarázni kezdtem, hogy mi a szerepe a női testben.

 Olyan egy óráig ez ment. Ultrahanggal megnézte a testem egy pontját, én pedig megmagyaráztam azokat a szerveket, amiket nem ismer. Néha tudta mihez hasonlítani a dolgot, néha azonban teljesen ismeretlen volt számára az a szerv vagy egy része. És, ha ez volt, akkor annál jobban érdekelte a dolog. Ezt leszámítva elfogadta a tényt, hogy nekünk kicsit máshogy működik a szervezetünk.

Az ultrahang után pedig a tüdőszűrés következett. Vagy, ahogy ők nevezik tüdőultrahang. Itt feküdni kellett egy speciális ágyon, a mellkasom felett néhány centiméterrel egy négyzet alakú gépezet, amely hol kéken, hol vörösen, illetve zölden világított. Körülbelül két percig kellett így feküdni. A vizsgálat eredménye egy pár perces felvétel lett a tüdő működéséről. Vagyis egy videó készült a tüdőmről. Elég bizarr látvány volt.

Ezután a szívem működését vizsgálta. Felvételt készített róla, illetve meghallgatta a szívdobogásomat.

-          Elég fura, hogy csak egy szívdobogást hallok. Biztos, hogy nincs nálatok olyan személy, akinek két szíve van? – tette fel újra a kérdését.

Mielőtt elkezdte volna a szívem vizsgálgatását, feltette ugyanezt a kérdést. Én azt válaszoltam rá, hogy nem. Bár azt nem tettem hozzá, hogy mi – vagyis mi angolok - már ezen a feltevésen is gondolkodtunk, ami egy sci fi sorozat formájában jelent meg.

-          Nem – válaszoltam.

Válaszom után abbahagyta a szívem vizsgálgatását, és elővett az íróasztalából egy kórlapot, amire felírta az eredmények. Illetve a felvételeket a kórlappal együtt belerakta abba a mappába, ahol az első teszteredmények lapultak.

-          Voltál már túrán, kiránduláson? Bármin, ami több órát vett igénybe? – kérdezte kíváncsian.

-          Néha. Azok is csak egy és fél órások voltak. A szüleim sosem engedtek ki ennél több ideig az erdőbe, mivel asztmás vagyok – erre a kijelentésemre meglepődött.

Egy pillanatra még fel is nézett a jegyzeteiből, de hamar levette rólam a tekintetét. A kórlapomat azonnal elkezdte kitölteni.

Már 6 éves korom óta asztmás vagyok. Nem tudjuk, hogyan kezdődött. Az egyik pillanatban még teljesen jól voltam, a másikban már fulladásos, köhögős rohamok törtek rám éjjelente. Még az orvosaim sem tudják az okát. Csak találgatni tudtak. Fizikai terhelés vagy dohányfüst lehet a kiváltó oka. Szerencsére azonban az évek elmúltával egyszer sem súlyosbodott.

 -          Egyéb betegség?

 -          Szerencsére nincs.

 -          Allergia?

 -           Nincs.

 -          Jól látsz a szemeddel?

 -          Igen.

A kérdések után egy újabb vizsgálat jött. Vagyis csak a szemem összehúzódását figyelte. Ehhez persze egy kéken világító orvosi kislámpára volt szüksége. És elég vakító fényt bocsátott ki.

Miután ezzel végeztünk, a kórlapra újabb adatokat írt fel.

 -          Az egyetlen probléma az asztmád, amit lehet kezelni, úgyhogy nem látom akadályát a kirándulásnak.

 -          Remek.

A paravánhoz siettem, ahol gyorsan lekapkodtam magamról a pánt nélküli sport melltartót és a shortot. A ruháimat felvettem, majd előbújtam a paraván mögül. 
-          Te menj csak előre, nekem még van egy kis dolgom – mondta fel sem nézve a sok papír közül.

Engedelmesen elindultam Alec lakásába. Gondolataim azonban máshol jártak. Vajon mi az, amit nem mond el nekem?