Sorsdöntő 15-16.fejezet

Meglepetésként kettő fejezetet hoztam.Nem sokára itt a szent este, amire egy külön meglepetést tartogatok a számotokra.

Fenyegető veszély:

/Ronnie/
Christine gyorsan vezetett, mint hittem volna. Először azt hittem, hogy egy szerény kislány, de tévedtem. Nagyon bátor tud lenni. Útközben egy párszor megálltunk, de csak akkor, amikor éhesek voltunk. A nap lenyugodni készült. Christine egy közeli dombon megállt, ahol a nap utolsó fényei csillantak meg. A nap vörös korongja elbújt a fa, a hegy, a síkság, a domb, a víz és a föld alá. Keleten a hold fényei világították meg a Föld bolygót, és felkelésével hozta magával a sötétséget is. Barátnőm újra elindította az autót, és egy közeli kis tisztáson megállt. Kiszálltunk az autóból, majd barátnőm kipakolta azokat a holmikat, amik az alváshoz kellenek. Pokrócok, takarók, párnák stb. Amint ezzel végeztünk hoztam, vagyis inkább képességemet használva iderepítettem a fatuskókat. A fákra locsoltam egy kis vizet, de csak annyit amennyi kell ahhoz, hogy meggyúladjon. A kezemet szép lassan ökölbe szorítottam, majd a farakás lángra kapott. Én nagyon korán lefeküdtem, a többiek még fent maradtak egy ideig. Amint magamra húztam a takarót akkor a szemhéjaim lecsukódtak majd mély álomba merültem.

Az álmomban egy házban voltam, és mindenhol tűz volt. Alig kaptam levegőt, és már készültem feladni az egészet, amikor hirtelen Adamet pillantottam meg magam előtt. A levegőt egyenletesen vettem ezzel oxigént jutatva a szervezetembe. Amint a tüdőm tele lett oxigénnel akkor gyorsan körbe pillantottam. Körülöttünk víz volt, ami gömb alakot vett fel. A lángok próbálták lyukat ejteni rajta, amivel bejuthatnának a gömbbe. De minden próbálkozás hiába való volt, mert ide lehetetlenség volt bejutni. A gömböt körül vevő lángok kialudtak, majd a képességemet használva a többi tüzet is eloltottam. A vízgömb hirtelen eltűnt mintha elpárolgott volna, majd Adam a karomnál fogva felhúzott a talajról.
- Mi volt ez? –kérdeztem kétségbe esve, majd próbáltam gondolatban értelmes magyarázatot találni rá, de nem tudtam.
- Megmentettelek. Ez nem elég indok? –kérdezte morcosan, majd megfordult, és az ajtó felé vette az irányt.
- Mi vagy te? –kérdeztem meg tőle, majd a fejét felém fordította.
- Azt hamarosan megtudod. –mondta rejtélyesen, majd hirtelen eltűnt.
Egy teljesen más helyszínen voltam. A fákról az esőcseppek potyogtam le a földre ezzel kis tócsát alakítva. Az lombok között apró neszt hallottam, amitől nagyon megijedtem. Hirtelen futásnak eredtem a fákat magam mögött hagyva, és amint kiértem az erdőből egy tisztásra értem, ami nagyon ismerős volt. Ez a tisztás az volt, ahol megálltunk. A rét közepén egy angyalszobor állt, ami az arcát kezeibe temette. Hirtelen újra meghallottam azt a neszt, amit az erdőben hallottam, majd fejemet a hátam mögé fordítottam. Nem láttam semmit sem, de egy nagyon furcsa érzésem volt. A szívem újult erővel dobogott, majd újra az angyalra helyeztem a tekintetemet. Az angyal már egy kicsit közelebb volt hozzám arcát szabadon láttam. Arca olyan hátborzongató volt, amitől még jobban megijedtem, és a kezei felém nyújtóztak. Hátráltam pár lépést, majd hirtelen megláttam egy újabb angyalt a fán. A keze rám mutatott, ami futásra késztetet. Előttem egy újabb angyal termet, ami rám mutatott, majd sikoltva becsuktam a szememet.

A szememet amilyen gyorsan lecsuktam olyan gyorsan nyitottam ki. Christine aludt, majd ő is felkelt. Annát nem láttam sehol. Barátnőm is gyorsan körbe pillantott, majd a tekintete a hátam mögé keveredett.
- Ronnie fordulj meg. – kért meg rá, majd engedelmesen a hátam mögé néztem.
Abban a pillanatban megdermedtem, amint megláttam az álombeli angyalt. Kezében egy gömböt tartott, amiben megláttam Annát a többi lélekkel együtt. Próbált kijönni onnan azzal, hogy ütögette az üveget. Felkeltem a pokrócról, majd körbe pillantottam. Az egyik fán guggolva megláttam egy újabb angyalt, ami eltakarta szemeit, és fejét az alatta lévő ágra szegélyezte. Gyorsan körbe fordultam a tengelyem körül. Mindenhol láttam valahol egy ilyen angyal alakú szobrot. Fogalmam nem volt róla, hogy hogyan menekülünk meg tőlük. Christine is felállt a helyéről, és az előtte lévő szobrokra emelte a tekintetét. Az egyik angyal gondolatát hallottam meg.

„ Mi nem fogunk bántani titeket. Csak egy parancsot teljesítünk. Ha nem bántjátok mesterünket, akkor megkímélünk titeket, és helyette emberré teszünk mindkettőtöket.”-gondolta az egyik, majd levetített egy képet a mesterükről.

Megráztam a fejemet, majd megfogtam barátom kezét, a táskámat feltettem a vállamra, és futásnak eredtem. Christine-t magam után húztam. Fogalmam sem volt arról merre tartunk, csak meneküljünk meg tőlük. Hirtelen előttem termett a szobrok mestere. Őt kikerülve futottunk tovább, majd előttem termett egy angyal szobor azzal a hátborzongató arcával nézett ránk. A kezei felénk nyújtóztak, majd barátnőm gondolatban azt üzente, hogy a hátunk mögött is van egy ilyen szobor. A semmiből alattunk termett egy kis víz, ami kitörni készült. Amint kitört a víz üveggé változott, amire rá estünk, és a két angyalszobor megdermedt.

A harcos lány:

/Ronnie/
A két angyalszobor nem mozdult. Mintha tényleg egy szobor lenne, majd párszor pislantottam is, de nem mozdultak. Lesegítve barátnőmet lejöttünk az üveggé vált vízről, majd elindultunk az autónk felé, de amikor odaértünk belenéztem a visszapillantó tükörbe. Amint belenéztem gyorsan hátra néztem, és megláttam egy újabb angyalt, akinek a keze rám mutatott. Christine megijedve üzenni kezdett gondolatban.
" Előttem is vannak."-gondolta, majd kiakarta nyitni az autó ajtaját, de az be volt ragadva.
Hirtelen a fejem sajogni kezdett, majd minden egyes végtagomat fájdalom öntötte el. Barátnőm sikoltva terült el a földön, majd a kocsiba kapaszkodva próbált felállni. Az eszembe jutott az előbbi jelenet amikor a két angyal megdermedve bámulta egymást. A kezük nem volt az arcukba temetve, hanem egymásra néztek ugyanazzal a hátborzongató arccal. Nagy erőfeszítések árán kinyújtottam a kezemet, majd nagyon erősen koncentrálni kezdtem az előttem lévő angyal kezeit. Próbált küzdeni ellene, de nem tudott. A kezei leváltak arcáról, majd megdermedve állt előttem, és az égő fájdalom abbamaradt. Christine-be ezzel bátorságot öntve használni kezdte képességét. Kezét kinyújtotta, majd ujjait összecsukta mintha valamit fogna a kezében. A kőszobor angyalok mintha bábuk lettek volna úgy kezdtek el mozogni, majd egy kört alakítva egymásra néztek. Barátnőm leengedte a kezét, és gyorsan beszállt az autóba ahogy én is. Alighogy beszálltunk az autóba újabb angyalok jelentek meg előttünk és mögöttünk ezzel elzárva a menekülési útvonalat. Hirtelen egy víz lett mindenütt, majd világítani kezdett, amitől be nem láttam semmit sem. Arra lettünk feleszmélve, hogy egy másik helyen vagyunk. Körülöttünk kopár puszta jelent meg, majd egy szőkésbarna hajú lány futott felénk.
- Gyertek, gyorsan! Ezeket nem ilyen egyszerű lerázni.-mondta a lány, mi pedig engedelmeskedtünk neki, és utána mentünk.
Egy kunyhóba vezetett minket, ahol minden olyan egyhangú volt. Fehér falak, barna székek, barna bútorok, egy szóval minden vagy fehér vagy barna színű volt. Leültünk a kanapéra, majd a lány kiment a konyhába valamit hozva nekünk. Amikor visszaért letett elénk egy pohár teát.
- Még be sem mutatkoztam.Én Bianca vagyok.Bianca Lawson.-mutatkozott be, ami először nagyon meglepett.
- Én Ronnie vagyok ő pedig a barátnőm, Christine.-mutattam be magunkat, mert barátomból nem jött ki egy hang se a torkán a meglepettségtől.
- Örülök, hogy megismerhetlek titeket.-mondta őszintén, majd hátradőlt a kanapén.- Szóval miért is támadtak meg titeket azok a szobrok?-kérdezte kíváncsian.
Nem igazán tudtam erre mit válaszolni hiszen nem támadhatom le azzal, hogy mi boszorkányok vagyunk, és téged kerestünk. Elővettem azt a papírt, amit még a történelem könyvben találtam. Széthajtogattam a kis papír darabot, majd Bianca felé nyújtottam, aki elvette a papírt. Ránézett, majd belenéztem a gondolataiba.
" Ez nem lehet."-gondolta, majd gondolatba felidézett egy jelenetet. Most jöttem rá igazán, hogy neki az emlékei nem vesznek el akármennyire régen történt is.

„A kertben játszottam Veronicával, aki annyira törékenynek tűnt, de rá kellett jönnöm, hogy nem az. Veronica páratlan tehetséggel rendelkezik. Csak egy év kor különbség van közöttünk. Veronicával olyan jó játszani, de a fantáziája viszont páratlan. Annyira jókat tud kitalálni. Például, ha beleesik egy gödörbe azt képzeli, hogy egy kútnak a belsejében van. Most is épp egy ilyen játékot játszunk.
- Veronica szerinted hol lehetünk?-kérdeztem kíváncsian, majd utána eredtem az alagútban.
- Ez egy folyosó, ami egy titkos helyre vezet bennünket.Lehet, hogy találunk valami különlegességet.Gyere!Menjünk tovább!-parancsolt rám kedvesen, majd tovább mentünk az alagútban.
Kiértünk az erdőbe, ahol elrejtettünk egy ládát pár hónappal ezelőtt. Gyorsan kiástuk a kis dobozt, amit kincses ládának hívtunk. Amint megtaláltuk a dobozt játszótársam a nyakában lévő kulcsot használta a láda tartalmának rejtő zár kinyitására. Persze barátnőm nem habozott sokáig, mert, amint kattant egyet a zár azonnal felnyitotta. A dobozban nem volt semmi kincs vagy valami. Mi egészen mást rejtetünk el a dobozban, ami igazi kincsnek számított. Semmi arany vagy ezüst hiszen nem az jelenti számunkra az értéket. A dobozban benne volt az én karkötőm, amit még aputól kaptam a születésnapomra. Veronicának egy Föld gömb alakú kulcstartó volt, amit még én adtam neki.
- Emlékszel.Azt kívántam bárcsak eljutnék egy világ körüli útra.Ha igazából nem is, de el tudom képzelni milyen lehet.Számomra ez nagy érték.-mondta barátnőm, majd kivette a dobozból a többi tárgyat is.
A kezembe nyomott egy rajzot, amint szétrúgom valakinek a hátsóját.
- Emlékszel amikor az a srác a szomszédból bántott, akkor is te védtél meg.Azt kívántam bárcsak lenne annyi bátorságom, hogy szétrúgjam a hátsóját.Talán ha nem is fog teljesülni legalább álmodozhatok róla.-magyaráztam.
- Egyszer azt kívántam, hogy bárcsak lennék az olyan megmagyarázhatatlan jelenségek között mint a képregényekben.- szorongatott a kezében egy képet az egyik képregényének a hőséről.- Tudom, hogy ez sem fog valóra válni.De szeretném, ha egyszer az életemben küzdenék az emberekért pont mint egy boszorkány.Annyira szeretnék különleges lenni, és nem csak az az unalmas hétköznapi lány, aki mindennap arról fantáziál, hogy milyen lehet egy világ körüli út.-sírta ki magát barátom, majd magamhoz öleltem.
- Te így is különleges vagy hiszen mások irigyelnek, azért mert te mindennap boldog tudsz lenni pedig nem is vagy gazdag.Ez egy nagyszerű tulajdonság.Büszke lehetnél rá.-nyugtatgattam, de egy percre sem engedtem el, és ebben a másodpercben azt akartam, hogy örökké tartson ez a kapcsolat."

- Veronica!-szólított meg Bianca miután visszatért a múltból a jelenbe, majd váratlanul magához ölelt.
Abban a pillanatban úgy éreztem mintha sohasem választottak volna el minket egymástól.