Üstökös 2.fejezet

Érzések:

"Ott voltam, majdnem egy karnyújtásnyira, és mégis ezer mérföldre tőle."

/Bella/

A menzától messze futni kezdtem, majd amint kiértem parkolóba gyorsan leültem a fűre. A szél a hajamba kapott, majd dobálni kezdte a levegőben. Szerettem a hosszú hajamat, ezért soha nem vágtam le belőle néhány centiméterrel többet. Magamba szívtam a természet esős illatát, majd lehunytam a szememet, és magam elé képzeltem a régi otthonomat. A fenyőfákkal tarkított dombokat, a vadlovakat ahogy legelnek a réteken és a tiszta felhő nélküli eget. Kinyitottam a szememet, és újra az iskola területén találtam magamat. Mellettem néhány méterrel terült el az erdő, amit a tölgyfa birtokol. Az állatok az erdő mélyén bujkálnak az emberek elől. Fáradtan terültem el a füves gyepen, és felnéztem a szürke felhőkkel borított égboltra. Nagyon gyorsan gyülekeztek a felhők, majd újra esni kezdett az eső. Csak azt hallottam mindenhol ahogy a vízcseppek a földön koppannak. Percekkel később kaptam észbe, majd felkeltem a gyepről, és az iskola felé vettem az irányt. Igaz most senki sem volt kint, ezért a lábaimat sebesen kapkodtam egymás után, majd feleszméltem már az iskola bejárata előtt álltam. Kinyitottam az ajtót, majd a következő órám terme felé vettem az irányt, ami a kémia volt. Amint odaértem a terem legvégén lévő iskolapadhoz azonnal elfoglaltam a helyemet. A diákok nagy része rohanva jött be a terembe, és csengetéskor mindenki elfoglalta az őt megillető törzshelyét. Csak Isabel Hurst volt az, aki később jött be, mint a többiek. Ez volt az egyetlen tantárgy, amire utáltam bejönni, mert a csajországi méhkirálynő a tőlem jobbra lévő padban ült, ezért gyakran idegesített az órán. Isabel gyorsan elfoglalta a mellettem lévő helyet a méregdrága rózsaszín bőrdzsekijében, amit nem olyan rég vehetett fel. Kipakolta a táskájából a kémia tankönyvet, majd elővett egy tollat, és az ajtó felé nézett.Illata ugyanolyan ellenállhatatlan volt, de a vérétől felfordult a gyomrom. Hirtelen elfintorodtam, és az éhség utáni vágyam is csillapodott. A órát Miss.Cornwell tartotta, aki nagyon fiatal volt. Izgatottan kezdett bele a mai óra tananyagába, ami a legkevésbé érdekelt. Az óra háromnegyed részében kinéztem az ablakon, és hallgattam az esőt ahogy koppan az ablakon. Az utolsó néhány percben a méhkirálynő egy papírdarabot tett az asztalomra. A kézírása olyan volt amikor egy macska lekaparja az oszlop fa anyagát. Olvasni kezdtem a sort, amit alig lehetett elolvasni.
Annak a fiúnak megengedted, hogy odaüljön!Pedig az az én helyem volt.
Amint elolvastam a papírra kapartam azt, ami legelőször az eszembe jutott. Gyorsan az asztalára raktam a papírdarabkát, amit gyorsan olvasni kezdett, majd amint elolvasta a kezébe lévő ceruzát ketté törte. Egy röpke pillanatig mindenki felé nézett, aki csak bátran mosolygott, és elmotyogott néhány szót, amitől azonnal visszafordultak. Az óra nagyon hamar véget ért, és amikor meghallottam a csengő csengését azonnal felpattantam. Kimentem a teremből, majd a zárral védett szekrényem felé vettem az irányt. Elővettem a kulcsomat, majd beleillesztettem a zárba, és elfordítottam. Levettem a lakatot, majd kinyitottam a szekrényemet. Táskámból kivettem a tankönyveket, majd elővettem az angol könyvemet. A könyvemben volt Jane Austen Emma című regény elemzése, ami az egyik nagy kedvencem volt. Emlékszem, hogy órákig csak a szobámban voltam, hogy befejezem az elemzést, amit élvezettel csináltam. Szerettem a műveit olvasni vagy tanulni róluk. Igaz nem voltam ott amikor ezeket írta, de nekem nagyon tetszenek. Elraktam a könyvemet a regényemmel együtt, majd a terem felé vettem az irányt. Az ablak melletti padban foglaltam helyet, ami nagyon közel volt. Mindig hátul szoktam ülni, de most ezzel kell beérnem. Mindenki sietve kereste a helyét, majd olyas valaki jött be az ajtón, akire a legkevésbé számítottam. Arra a fiúra, akivel legutóbb a menzán találkoztam vele egy pillanatra. Újra elöntötte egész lényemet a vágy, amit ő váltott ki bennem. A vérének illata csalogatott hozzá, és késztetett arra, hogy megöljem őt. Felidéztem azt a pillanatot amikor Isabel Hurst vérének illatát éreztem, ezért újra elfintorodtam így sikerült legyőznöm a bennem lévő szörnyeteget. A légzéseimet visszafogtam nehogy valami olyasmit tegyek, amit később megbánok. A szék megmozdult mellettem, aminek következtében arra néztem. Leült a székre, majd elővette a könyvét, és a tekintetét előre szegezte. Az órán majdnem minden alkalommal csak őt néztem. A tekintete olyan elbüvőlö volt, amitől úgy éreztem, hogy láncok kapcsolnak össze minket. Úgy éreztem, hogy már nem a Föld gravitációja tart itt hanem ő. Igazat kellett adnom annak az idézetnek, hogy egy karnyújtásnyira vagyok tőle, de mégis ezer mérföldre. Képes lettem volna védelmezni őt bárhol és bármikor. Megráztam a fejemet, hogy észhez térjek ezekből a gondolatokból, és újra az órára koncentráljak.
- Mr.Amstong!-szólította meg Mr.Jones, majd a táblára néztem.- Befejezné az idézetet!-kérte meg rá.
Nem szólt semmit csak nézett a táblára, és újra elolvasta az a sort, ami a regényből származik. Eddig egyetlenegy órán se szólaltam meg, de most úgy éreztem ki kell mentenem őt ebből a helyzetből.
- Ez a nyughatatlanság, ez a fásultság és butaság, meg hogy semmi kedvem leülni, és elfoglalni magam, mert úgy érzem, minden unalmas és ostoba a ház körül! Bizonyára szerelmes vagyok; én lennék a legfurcsább teremtése a világnak, ha nem szerettem volna bele legalábbis néhány hétre.-fejeztem be helyette az idézetet, majd Mr.Jones újra a tábla felé nézett, és magyarázni kezdett.
- Köszönöm.-suttogta a lehető leghalkabban, majd biztatóul rámosolyogtam.
Úgy éreztem mintha a távolság egyre közelebb lenne kettőnk között. Az érzés, amit most éreztem leírhatatlan volt. Talán a szerelem az, ami fogva tart? A szerelem az, ami elhomályosítja az elmém, és nem hagyja, hogy normálisan gondolkozzak? A szerelem egy olyan érzés az emberi életben, amit nem lehet előre kiszámítani. Puszta kémia, ami megtörténik és kész. A szerelem egy darabig fantasztikus, de a végén mindig a fájdalomhoz vezet. Már kezdtem azt hinni, hogy ez nem is én vagyok hanem egy másik lényem, amit nem engedtem a hosszú évezredek alatt szabadjára, mert féltem, ha szabadjára engedem olyasmit teszek, amit megbánok.