Árnyék és fény 13. fejezet

Kutatás:

/Charlotte/

Amint haza értem gyorsan megkerestem a szobámban azt a könyvet, amiből megtudtam, hogy John vámpír. Nyilván több minden is van benne. Megkérdeztem a nagynénémet, hogy milyen volt a nevelőanyám. Paranormális jelenségeket kutatott az egyik közeli egyetemen, Parkersburgben. Levittem a könyvet a nappaliba, ahol egy kanapén ült John, Rosette és Sam. Az ajtóban Ian állt, akit nem hívtam be, és nem most fogom megtenni. Sam felállt, amikor meglátott, majd elmondta, hogy tud a vámpírokról. Én pedig megosztottam vele az én titkomat. Szerencsére egész jól reagált a dologra. Rose-ra felügyel John, aki segít neki az önuralom kifejlesztésében. Megkerestem benne azt, hogy iker hasonmás. Fogalmam sem volt róla, hogy mi az. Ráadásul azt sem tudtam, hogy a különleges képességűeknek - mint nekem - humanoid a nevük. Pár perc alatt megtaláltam azt a szót, hogy iker hasonmás. Egy oldal volt róla. Elolvastam azt az egy oldalt. 500 évente jelennek meg az egyik átok miatt. A Sötétség átkának nevezik. Ezzel az átokkal súlytották a boszorkányok a legelső vámpírokat egy humanoid segítségével. Utána megkerestem azt a szót humanoid. Azt már kicsit nehezebb volt megtalálnom, de az is megvan. Erről csak egy féloldal volt, de több, mint a semmi. Azt tudtam, hogy különleges képességű emberek a humanoidok. Azt viszont nem tudtam, hogy a véremmel egy vámpír erősebb lehet. Remek. Ennél többet viszont nem tudtunk meg. Aztán hirtelen eszembe jutott valami, ezért felmentem a szobámba. Julia néni megadott minden szükséges információt az egyetemről. Bizonyára nem csak ezt tudta meg a nevelőanyám, ami abban a könyvben van. Lementem a nappaliba, ahol a többiek érdeklődve figyeltek rám.
- Talán elmehetnénk a nevelőanyám egyetemére, ott talán többet megtudhatunk - mondtam, miközben leültem és letettem a jegyzetet az asztalra.
- Elkísérlek, mert John valaki mással van elfoglalva, és nem fogja megengedni, hogy egyedül menj - mondta Ian egy mosollyal az arcán, majd neki dőlt az ajtófélfának.
Nem bízom benne, amivel nem vagyok egyedül. Szinte egyikünk se bízik benne.
- Nem engedlek el egyedül vele, nem bízom benne - mondta jelentőségteljesen John mintha bármikor képes lenne egy golyó elé ugrani, hogy megvédjen.
Ez jó dolog volt, de eddig csak randikra jártunk. Még csak meg se csókoltuk egymást. Abban sem vagyok biztos, hogy többet érzek iránta egy puszta barátságnál.
- Majd én vele megyek. - zárta le ezzel a vitát legjobb barátnőm.
John haza vitte legjobb barátnőmet, és elvitte saját magához Rose-t. Végül is miattam lett vámpír, ezért tartozom neki annyival, hogy megtanulja használni a vámpírok képességeit és sajátítsa el John önuralmát. Ian elment a saját kocsijáért, és félúton hozzám beugrik Samért. Én felmentem a szobámba, és egy táskába bepakoltam néhány holmit. Nem tudom meddig leszünk ott, ezért mindenre felkészültem. Feltettem a vállamra a táskát, majd hagytam egy cetlit a konyhában, hogy elmentem. Nagynénémnek mindig beszámolok, ha valahova elmegyek. Legalább tudjon róla, és ne aggódjon miattam. Kimentem a házunk elé, ahol Ian kocsija állt. Gyors volt. Beszálltam hátulra, mivel Sam az anyósülésen ült a kocsiban. Miután beszálltam rögtön elindultunk Parkersburgbe, ahol az egyetem van. Julia néni leírta, hogy hol van, és a ha ott vagyok hol keressem. Az út során sokszor volt olyan pillanat, amikor Ian nem bírt magával, de aztán barátnőm hamar helyrebillentette. Bár nem tudom hogyan, de remekül csinálta. Hamar odaértünk a városba. Megálltunk egy étteremnél, ahol ehettünk valamit. Gyorsan megebédeltünk, majd újra elindultunk. Én mondtam mit kell keresni, míg ők megkeresték. Pár perc alatt megtaláltuk, amit kerestünk. Leparkoltunk az egyetem előtt. Kiszálltunk a kocsiból, és bementünk az épületbe. Egy lány vezetett minket nevelőanyám irodájába, ahol dolgozni szokott. Bementünk az irodába, és a lány ott hagyott minket. Azt mondta ő itt lesz addig, amíg mi el nem megyünk. Amint a lány kiment kutatásba kezdtünk. Az átokról semmit, az iker hasonmásról semmit, a legelső vámpírokról szintén semmit sem találtunk.
- Találtam valamit - szólalt meg teljesen váratlanul Sam, majd meglengetett egy papírt a levegőben. - A legelső vámpírok tudtak a napon járni, nem hatott rájuk se a tűz, se a vasfű. Semmivel sem lehetett megállítani őket attól, hogy embereket öljenek. Egy boszorkány azonban elátkozta őket egy humanoid segítségével, akit Valentina Cerának hívtak. A legelső vámpírok hárman voltak: Eric, Alexander, Jessie - olvasta fel, ami a papíron volt.
Hát ez nem sok. Aztán hirtelen eszembe jutott, amit még az a szőke lány mondott.
- Eric akarja megtörni az átkot. - emlékeztem vissza a nevére.
Ezt követően tovább keresgéltünk a papírok, könyvek, jegyzetek között. A legelső vámpírokról legalább tudunk valamit. Épp a fiókokat néztem át, amikor megláttam egy képet Kate-ről. A kép sarkába a Cateline név volt írva. Odamentem Ianhez, de mivel pont háttal állt nekem, ezért megráztam a vállát. Kíváncsian fordult felém, de láttam, hogy egy mosoly bujkál a szája sarkában. Megmutattam neki a képet, aki kivette a kezemből, majd visszaadta.
- Kate ír származású volt. A teljes neve Cateline Cassidy volt, de aztán megújította a nevét - magyarázta meg a dolgot miután leírta a nevét így és úgy.
Visszamentem az íróasztalhoz, de a képet eltettem a táskámba. Egyszer még jól jöhet. Tovább kutattam az íróasztalt. Semmit sem találtam egészen addig, amíg meg nem láttam egy jegyzetet. Belelapoztam, és elkezdtem olvasni a jegyzetet. Az átokról szólt. Teljesen váratlanul odajött hozzám Sam, aki kivette a kezemből a jegyzetet. Már nem olvasta fel hangosan, de ő is elolvasta azt, amit én. Ezután semmit sem találtunk. A könyvespolcon keresgéltem, amikor megtaláltam egy kis könyvet, aminek az oldalán a vérfarkas szó állt. Kivettem a könyvet, majd amikor senki nem figyelt elraktam a táskámba. Egy ideig még kutattunk, de többet nem tudtunk meg, ezért elhagytuk az egyetemet, és visszamentünk a kocsihoz. Ian visszavitt minket a faluba, és kitett minket a házunk előtt. Julia néni már otthon volt, aki épp a tévét bámulta. Felmentem a szobámba, majd letettem a táskát az ágyamra. Az ablakom párkányán most nem az állt, aki mindig szokott, hanem John. Kinyitottam az ablakot, és halkan bejött a szobámba.
- Mit tudtatok meg? - kérdezte miután becsuktam a szobám ajtaját nehogy valaki meglássa Johnt.
Elmeséltem neki azt a kevés információt, amit megtudtunk. Ő megsimogatta a kézfejemet. John sokat jelent a számomra, még egy barátnál is többet. Szeretem. Hirtelen ötlettől vezérelve megcsókoltam Johnt, aki viszonozta azt. A csókunk után kicsit meglepődve nézett rám, de aztán átkarolta a vállamat, és magához húzott.