Bajok sokasága:
/Charlotte/
Reggel arra ébredtem, hogy szerelmem kedvesen cirógatja a hátamat. Kinyitottam a szemeimet. A fejem a mellkasán pihent. Felnéztem rá, aki csak mosolyogva köszöntött. Szeretem őt, és nem érdekel, hogy vámpír. Szeretem, és nekem csak ez számít. Tegnap este elcsattant közöttünk az első csók. Itt maradt és aludt velem. Most viszont el kell válnunk egymástól, mert ő Rose önuralmát teszteli. Tény, hogy egy jó darabig a házat nem hagyhatja el, mert az emberek úgy tudják, hogy ő öngyilkos lett. Így inkább úgy tettünk mintha gyászolnánk őt. Mi viszont tudtuk az igazságot, és ez erőt adott nekem. Egy csókot leheltem kedvesem ajkaira, majd lassan felkeltem az ágyból, és bementem a fürdőszobámba. Levettem a ruháimat, és beraktam őket a szennyes kosárba. Engedni kezdtem a vizet, majd hajamat felcsatoltam, és beszálltam a kádba. Gyorsan megmosakodtam, kiszálltam a kádból, és magamra tekertem egy törölközőt. Hajamból kivettem a csatot, és a hálószobám felé vettem az irányt. A szekrényemhez léptem, és kivettem belőle pár ruhát, amit felvettem. Egy lila póló, egy farmernadrág és egy farmerkabát mellett döntöttem, amit gyorsan felvettem. Belebújtam a cipőmbe, majd lementem a lépcsőn, és a konyha felé vettem az irányt. Még mindig nagyon korán volt, de így legalább megtudtam csinálni a vasfű teát. Elég hamar elkészültem a teával. Csináltam magamnak néhány szendvicset, majd felvettem a válltáskámat, amit még tegnap is elvittem. Csak már nem volt benne a kép Kate-ről és a könyv a vérfarkasokról. Talán egyszer még jól jöhetnek. Egy cetlire ráírtam, hogy hol vagyok, és körülbelül mikor jövök haza. Bár egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy pont akkor fogok haza jönni. A cetlit kiraktam a hűtőre. Ma még sok dolgom van. Kimentem a házból, majd gyalog elindultam a munkahelyem felé. Még szerencse, hogy tegnap nem kellett bejönnöm, különben vettek volna le a fizetésemből. Amint ott voltam megkerestem Heathert, aki épp kicsomagolta a párducmintás szoknyákat. Ezeket a ruházatokat mostanában elég sokan megveszik. Odamentem hozzá, és segítettem neki a kicsomagolásban. A narancssárga ruhákat pakoltam ki, és raktam a rácsokra, amiket Anna vitt ki a kirakatba. Miután a rácsokkal végeztünk a cipőket egy dobozba raktuk, és odavittük, ahol a cipők vannak. A bolt elég jól beindult, de azért nem a legnépszerűbb boltok egyike. Nemsokára az étterem is megfog nyílni, amit Melissa Parkernek köszönhetünk. Mikor az órámra néztem elmentem a táskámért, majd kimentem az üzletből. A műszakom elég hamar lejárt így már mehettem is tovább. Munkahely kipipálva. A következő állomás az a könyvtár volt. Nevelőanyám ott rejtett el egy könyvet, amit most meg akarok keresni. A könyvtárat is hamar elértem, ezért gyorsan megkerestem azt a könyvet. Amikor megtaláltam elkezdtem olvasgatni azt. Rólunk szólt, és belement egy kicsit az összes iker hasonmás életébe. Csak az enyémbe még nem. Mivel nem a könyvtáré a kötet, ezért a könyvet szabadon elvihettem. Könyvtár kipipálva. A következő hely, ahová elmegyek az John háza volt. Megnézem hogy milyen jó Rose-nak az önuralma, és viszek neki pár ruhát is, amit most fogok elhozni a házukból. Az anyja megengedte, hogy én elvigyek pár ruhát, ami az unokahúgomnak fog kelleni. Ennél jobbat nem tudtam kitalálni. Nekem valahogy nem megy nagyon az improvizálás. Nem tudom, hogy hogyan tudnak a vámpírok hihetően hazudni. Valahogy ezt a rejtélyt még nem fejtettem meg. Mikor odaértem a házukhoz az ajtó tárva nyitva volt rajta egy cetlivel, hogy nyugodtan jöjjek be. Bementem a házba, majd felmentem Rose szobájába. Először beleraktam a táskámba néhány olyan dolgot, ami barátnőmnek biztosan kelleni fog. Utána az egyik kartondobozba kezdtem el rakosgatni a ruháit. Pár cipőt is elraktam a biztonság kedvéért.
- Biztosan örülni fog az unokahúgod, hogy így segítesz neki, amikor senki más nem segít - dicsért meg Mrs. Wilkinson. - Kár, hogy Rosette lányom öngyilkos lett pedig semmi oka nem volt rá, hogy ezt tegye. De ha tudtuk volna valami baja van akkor még tudtunk volna rajta segíteni. - ostorozta saját magát.
Épp abban a pillanatban hajtottam össze a kartondoboz tetejét így felvettem, majd elindultam kifelé a házból. Ez is kipipálva. Először haza mentem, ahol felhívtam Johnt, hogy jöjjön el értem, mert én nem fogok odáig gyalogolni. Elég volt egyszer elfutni oda. Nagynénémnek is azt mondtam, hogy itt van az unokahúgom, és csak anyagi támogatásra van szüksége, amit meg is kap tőlem, és ezt követően elmegy innen. Ha a mesét elhiszik akkor győzelem, és nyugodtan elvihetem Rose-nak a holmijait. Mikor megláttam kedvesemet az autóban kimentem a ház elé, majd beszálltam a kocsijába. Pár perc alatt odaértünk a házához. Kiszálltam a kocsiból, majd szerelmem kivette a dobozt a hátsóülésről. Együtt bementünk a házba, és a nappali felé vettük az irányt. Az egyik kanapén ült Rose barátnőm míg a másikon Ian. Tehát beengedte ebbe a házba az öccsét. Én viszont nem bízom benne annyira, hogy a saját házamba behívjam. Még szerencse, hogy Johnt nem kell behívni semmilyen házba.
- Végre lecserélhetem ezt a ruhát - mondta megkönnyebbülten barátnőm.
Azért akarta minél hamarabb lecserélni, mert az a ruha, ami rajta volt vérfoltok éktelenkedtek. Kivett a dobozból egy csizmát, egy farmernadrágot, egy párducmintás pólót és egy hozzáillő farmerkabátot. A kiválasztott ruhákkal elrohant valahova. Én addig kivettem a táskámból azokat a holmikat, ami Rose-nak még biztosan kelleni fog.
- A kis csajjal jól lehet csevegni és díjazza a humoromat - mondta elégedetten Ian.
- Neve is van - jelentettem ki bosszúsan. - Sorba állhatnál kedvességért - tettem még hozzá.
- Majd ha lecsökken a sor, addig nem. - vágott vissza.
Rose gyorsan elkészült, mert a következő pillanatban ő jött be a nappaliba abban a szettben, amit kiválasztott. Elvette a dobozt az asztalról, és a holmikat, amiket kipakoltam a táskámból, majd újra eltűnt. Hirtelen megcsörrent a telefonom, amit gyorsan kikaptam a táskámból. Julia néni volt az. Vajon mit akarhat?
- Szia és bocs, hogy zavarlak, de nem tudod hol van Hannah? - kérdezte aggódva nagynéném.
Hirtelen én is aggódva néztem ki az ablakon.
- Nem - válaszoltam idegesen. - Miért? - kérdeztem meg félve, de valahogy nem nagyon akartam hallani a választ.
- Mert eltűnt. Az előbb még a szobájában volt, de most már nincs ott. - válaszolta a kérdésemre a választ.
Amint ezt meghallottam még az ereimben is megfagyott a vér. Tudtam, hogy nem akartam hallani a választ. Úrrá lett rajtam a pánik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése