Árnyék és fény II. - 5.fejezet

Elszabadult erő:

/Charlotte/

Másnap rémülve feküdtem az ágyamon. Féltem, hogy Kate mit fog csinálni a szeretteimmel. Nem akartam, hogy valami bajuk essen. De az, amit Kate mesélt nekem, nem tudtam eldönteni, hogy igaz vagy hazudott. Ezt kell kiderítenem. Ugyanis nem bízhatok meg benne. Remegő kézzel nyúltam a telefonomért, majd tárcsáztam egy számot. Felhívtam azt a lányt, aki nevelőanyám irodájára vigyázott. Sajnos nem vette fel, de hagytam neki üzenetet. A telefont visszatettem a szekrényre, majd felültem az ágyon. A párnámat elvettem az eddigi helyéről, és az egyik székre tettem. Ott őriztem a könyvet és Kate egyik régies fényképét. A fénykép hátoldalát is megnéztem, de nem találtam semmi olyasmit, ami használható lenne. Visszatettem a képet, és elvettem a könyvet. A vérfarkasokról szóló könyvet. Nem gyanakodtam Wilsonékra, de egy belső hang azt mondta, olvassam el a könyvet. Kinyitottam, és mindent elolvastam. Az információkat magamban elraktároztam. Egyszer még jól jöhetnek, gondoltam. A könyvet visszaraktam a helyére, ahogyan a párnámat is. Odasétáltam a szekrényemhez. Ki akartam nyitni, de a kezem átment rajta. Nem tudtam meg fogni a fogantyúját. Valahogy mindig átment rajta a kezem. Úgy éreztem, mintha nem tudnám uralni a képességemet. Pár percig próbáltam kinyitni a szekrény ajtaját, ami nagy nehezen, de sikerült. Kivettem belőle pár ruhát, és azonnal magamra kaptam őket. Utána a vállamra tettem a táskámat, és reggeli nélkül indultam el az iskolába. Az autómhoz mentem, majd beszálltam. Milyen régen használtam. A kocsi kulcsával elindítottam a járművet, majd a lehető leggyorsabban indultam el az iskola felé. Késésben voltam már így is, és az első óra történelem lesz. Szuper. Legnagyobb szerencsémre odaértem a suliba még időben. A táskámat rátettem a vállamra, majd a folyosóra mentem, ahol sietve kerestem meg a történelem termet. Leültem a szokásos helyemre, majd előpakoltam. John finoman megérintette a vállamat ezzel arra késztetve, hogy forduljak oda. Hátra néztem, majd John egy pontra mutatott. Nem tudtam, hogy mit akar mutatni, de arra fordultam, amerre mutatott. A legelső padban ült Kitty, a szomszédunk. Bejött Mr. Campbell, hogy órát tartson. Felírt valamit a táblára, amit elkezdtünk lemásolni, miközben ő folyamatosan magyarázott. Hamar végeztünk a lemásolással. A másolás után mindenki csak a tanárra figyelt. Amint a tanárra néztem valami nagyon fura dolog történt.

„Ideje egy picit visszaemlékezni a vikingekre.”- hallottam meg a tanár hangját a fejemben.

      -  Most olyan rész következik, ahol muszáj felidéznünk a vikingeket. Lapozzatok vissza a vikingekhez! – kért meg rá mindenkit, majd mindenki arra a részre lapozott.

Megfogtam a füzetem lapjait, de a kezem megint átment rajta. Tényleg úgy éreztem, hogy nem tudom irányítani a képességemet. Megpróbáltam még egyszer ellapozni, ami most sikerült is. A vikingekhez lapoztam, majd figyelni kezdtem a tanárra, de most sem sikerült. Valaki másnak a hangját hallottam meg a fejemben.

„Mikor hagyja már abba?”- kérdezte valamilyen női hang, de nem tudtam beazonosítani, hogy kié volt.

„Már csak tíz perc van az órából. Hurrá!”- hallottam meg Hope megkönnyebbült hangját a fejemben.

„Unalmas azt tettetni, hogy még tini vagyok.”- hallottam meg Kitty hangját a fejemben.

A következő percben meghallottam a csengő hangját. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, majd gyorsan összepakolva mentem ki a teremből. Minél előbb szabadulni szerettem volna a teremből. Befutottam a női mosdóba, majd magamra zártam az ajtót. Remegő kézzel fogtam meg a csapot, és engedtem belőle vizet. Megmostam az arcomat, majd próbáltam megnyugodni, amennyire tudtam. Ezt követően kimentem a mosdóból, és a menza felé vettem az irányt. Gyorsan megettem a reggelimet, majd rohantam a következő órámra. A következő órám matek volt. Hamar odaértem. Elfoglaltam a helyemet, majd elpakoltam. Időközben a többiek is elfoglalták a helyüket, majd a tanár is bejött a terembe. A tanár feladott nekünk egy feladatot, amit az óra végéig lehetett csinálni. Elkezdtem csinálni a feladatot. Egy ideig tudtam is csinálni, de utána valami megzavart. Valakinek a fejében voltam. Próbáltam kimászni onnan, de nem tudtam. A következő percekben mindent megtudtam erről a személyről. Nellie-nek hívták a lányt. Tekintetemmel megkerestem a lányt, akit már láttam valahol. A haja vörös volt, a tekintete sötétséggel volt tele. Őt láttam Kate házában, jutott eszembe a felismerés. Hirtelen minden egyes porcikám remegni kezdett a félelemtől. Amint meghallottam a csengő hangját gyorsan összepakoltam, és kimentem a teremből. Egy falnak dőlve próbáltam megnyugodni, de nem sikerült. Féltem. A fejem fájni kezdett, amit megpróbáltam enyhíteni. Ezt követően egy nagyon jó érzés tört a felszínre. Ezt az érzést már ismertem. Nagyon jó volt ez az érzés. A fejfájás hamar elmúlt. Felszabadult voltam. Minden félelmem és gondom csak úgy elpárolgott, mintha sose féltem volna. Tovább mentem a folyosón a következő órámra, de megint rám tört a fejfájás. Most viszont nem éreztem a jó érzést. Nem tört fel bennem semmi. Csak fájt. Lassan már ordítani fogok, gondoltam, miközben próbáltam megszabadulni a fájdalomtól. A falnak dőltem, és arra vártam, hogy a fájdalom abba maradjon, de ez nem történt meg. Teljesen váratlanul valaki megfogott, és elvitt valahova, de nem tudtam, hogy hova. A fájdalom egyre erősebb lett, majd hirtelen abbamaradt. Fáradtan hunytam le a szemeimet. Álmomban egy farkast láttam, aki valakit üldözött. Csak futott és futott. Nagy nehezen utolérte az üldözöttjét, aki John volt. Riadtan ébredtem fel álmomból.

      -  Hé, nyugalom. Nincs semmi baj. – kezdett el megnyugtatni legjobb barátnőm.

Megkönnyebbülve feküdten vissza az ágyra. Már nyugodt voltam. Könnyebben tudtam uralkodni az érzelmeim felett. Felidéztem mindent, amit ma reggel a vérfarkasokról megtudtam. Az ablak felé néztem. A sötétkék eget csillagok borították be és a telihold. Telihold van. Sietve kerestem egy telefont, és bepötyögtem John telefonjának a számát.

      -  Szia, Charlotte. Valami baj van? – kérdezte kicsit aggódva.

      -  Hol vagy most? – kérdeztem meg tőle.

      -  Az erdőben figyeljük az öcsémmel a Wilson testvéreket – mondta, aminek a hatására újra előtört belőlem a félelem.

Mély levegőt vettem, és próbáltam lenyugodni.

      -  Menjetek onnan! A közelben lehetnek vérfarkasok, de az is lehet, hogy a Wilson testvérek azok – kezdtem bele, majd eszembe jutott valami, amit abban a könyvben olvastam. - A vérfarkasok harapása halálos egy vámpírnak. – tettem még hozzá.

A válaszára vártam, de nem érkezett meg. Megnéztem a telefonomat. Letette. A félelem újra a hatalmába kerített. Nem akartam őt elveszíteni. Mély levegőt vettem, és megnyugtattam magamat azzal, hogy most már biztos nem lesz semmi baja.

      -  Haza viszlek. – jelentette ki barátnőm, majd együtt lementünk a kocsimig.

Beszálltunk a járműbe, majd a lehető leggyorsabban vitt vissza az otthonomig. Kiszálltunk az autóból, majd átléptem a házam küszöbét. Az ajtóban azonban megtorpantam. Már nem tudtam gyűlölni barátnőmet, ugyanis nem féltem tőle. Hiába változott vámpírrá tudtam, hogy maradt még valami a barátnőmből. Csak kevésbé védtelen.

      -  Nem akarsz bejönni? – kérdeztem kicsit bátortalanul.

Nem tudtam, hogy be akar e jönni. De muszáj megpróbálnom. Nem választhat szét minket a gonosz iker hasonmásom.

      -  De, szívesen. – mondta, majd beljebb lépett.

Kicsit bátortalan volt, de amint meggyőződött arról, hogy be tud jönni, magabiztos léptekkel indult el az emelet felé. Becsuktam az ajtót, majd én is utána eredtem. Lehet azt akartam, hogy legyen egy normális barátnőm, de rá kellett jönnöm, hogy az én életemben már semmi sem lehet normális.