/Charlotte/
Október 20.
Kedves naplóm!
Az elmúlt két napban elég furcsa dolgok történtek. Heather megpróbálta megölni Hope-t. Sikerült is volna neki, ha Nate nincs ott, hogy megállítsa. Ezután elmondta nekem az igazat a családjáról, de nem akarta, hogy rajtam kívül más is megtudja. Ezért úgy döntöttünk Johnnal, hogy elfelejtetjük Hope-pal az egészet, mintha meg se történt volna.
Másnap Ian úgy gondolta, hogy a Wilson testvérek valami titkot őriznek, ami szerintem teljes képtelenség. Megkért minket rá, hogy kövessük Angelát, és figyeljünk, mit csinál egész nap. Semmi olyasmit nem csinált, ami gyanakvásra késztetett minket. Ian túl paranoiás. Utána felhívott engem Rose, hogy valami baj van Sammel…
Letettem a tollat, és lapozni kezdtem a naplómat. Addig lapoztam, míg meg nem találtam azt, amit kerestem. Elolvastam azt a bejegyzésemet, amikor először találkoztam barátnőmmel, aki most egy vámpír. Utána elővettem a fotóalbumomat, és nézni kezdtem őket. Miközben néztem az albumot, eszembe jutottak az emlékeim, amit lejátszottam magamban. Miután megnéztem az albumot és a naplót visszatettem a helyükre. A szekrényhez mentem, és ki akartam nyitni, de nem tudtam. Amikor meg akartam fogni a fogantyúját, hogy kinyissam, a kezem mindig átment rajta. Abban a pillanatban a fejem iszonyúan fájt. Azt kívántam, hogy legyen vége ennek a fájdalom. A kívánságom azonban nem vált valóra, hanem még jobban kezdett fájni a fejem. De az érzés, ami kitört belőlem jó volt. Amikor abbamaradt a fejfájás, megkönnyebbültem. Úgy éreztem magam, mintha felszabadultam volna. Az előbb még gondterhelt voltam, most meg szabad vagyok. Megpróbálkoztam újra kinyitni a szekrény ajtaját, ami sikerült is. Néhány ruhát az ágyamra dobtam, majd bementem a fürdőbe, és megmostam az arcomat. A hajamat kifésültem, és ezt követően vettem fel a ruháimat. Lementem a konyhába, ahol Julia nagynéném szorgoskodott. Az asztalon már voltak tányérok, amiken szendvicsek voltak. Leültem az egyik székre, és enni kezdtem a reggelimet. Nagyon éhes lehettem, mert hihetetlen gyorsasággal ettem meg a szendvicsemet. Körülbelül három szendvicset ehettem meg, amire úgy éreztem jól laktam. Valaki kopogott az ajtón, és mivel én voltam a legközelebb az ajtóhoz, ezért kinyitottam. John volt az. Az arca valamiről árulkodott, csak nem tudtam leolvasni, hogy mi az. Talán reménykedhetett valamiben.
- Beszélnünk kell – mondta ugyanazzal az arcával.
Szélesre tártam az ajtót, hogy jöjjön be, aki ezt meg is tette. Felmentünk a szobámba, majd becsuktam az ajtót. Miután ezt megtettem kíváncsian fordultam felé.
- Segítened kellene Samnek – tért nyomban a lényegre, de az arckifejezésemet látva folytatta. – A gyűrűm, aminek a segítségével járhatok a napon azon egy varázsige van. Azt kellene megkeresnetek Sammel. – mondta, amire válaszul bólintottam.
Lementünk a nappaliba, majd kimentünk a házból, ahol az autója állt. Beszálltam a kocsiba, majd elfordította a kulcsot, és száguldani kezdett barátnőm háza felé. Kiszálltam az autóból, majd megfogtam a kilincset, de azonnal vissza is húztam Féltem. Túlságosan is féltem. Végül erőt vettem magamon, és kinyitottam. Beléptem az ajtón, majd keresni kezdtem őt. Meg is találtam barátnőmet a nappaliban, aki épp egy könyvet olvasott. Amint meghallotta, hogy jövök a könyvből felpillantott, és rám emelte tekintetét. Szemei még mindig azt a boldogságot sugallta, amikor meglátott engem. Közelebb akart jönni hozzám, hogy megöleljen, de a fejemmel nemet intettem. Nem jött közelebb, hanem az asztal mellett maradt.
- John azt mondta, hogy segítenem kellene megkeresni egy varázsigét – tértem a lényegre, amire barátnőm ellépett az asztal mellől, és a könyvespolchoz lépett.
- Igen, ezekben a könyvekben vannak varázsigék. – mutatott az első két polcra.
A könyvespolchoz mentem, majd le akartam venni egy könyvet, de nem tudtam, mert valami furcsát éreztem. Vonzást éreztem. Mintha vonzott volna valami magához. Lehajoltam, majd erősen koncentráltam valamire. Képességemet használva benyúltam a padló alá. A kezemmel kerestem valamit, amit meg is találtam. Egy vastag, keménykötésű könyvet. Megfogtam a könyvet, és kiemeltem onnan. A könyvben találtam egy könyvjelzőt, amit azonnal ki is nyitottam ott. A könyvet odavittem barátnőmnek, aki szemét gyorsan végig futatta az oldalon. Utána gyorsan elment valahova, majd pár másodperc elteltével vissza is jött. Egy gyűrűt rakott az asztal sarkára, majd rám nézett.
- Húzd el a függönyt. – kért meg rá, amire odasétáltam az ablakhoz.
A függönyt elhúztam, de úgy, hogy a nap csak a gyűrűt érintse, Samet ne. A gyűrű felemelkedett a levegőbe, majd Sam elkezdett valamit mondani. A gyűrű hirtelen lángra lobbant, de az ékszer sértetlen maradt. A lángok elaludtak, majd az ékszer leesett az asztalra. A függönyt visszahúztam, hogy barátnőm hozzá tudjon nyúlni. Elvette a gyűrűt az asztalról, majd az egyik kezét a napra tette. Nem történt semmi. A függönyt elhúztam, amire barátnőm ijedten az árnyékos részre menekült. Végül összeszedte minden erejét, és kijött a napra, de semmi se történt. Sam boldog mosollyal az arcán húzta el a többi függönyt. A zsebemben megcsörrent a telefonom. Elővettem, majd megnéztem mi áll benne. Heather küldte az üzenetet. Amint elolvastam ijedten raktam vissza a telefont. A kezem remegett. Féltem.
- Mennem kell. – suttogtam halkan, de Sam még így is meghallotta, amit mondtam neki.
Az ajtó felé vettem az irányt, majd gyors léptekkel elindultam a kórház felé. Amikor odaértem tekintetemmel megkerestem őt, aki gondterhelt arccal nézte a padlót. Megérintettem a vállát, de amint megérezte a kezemet ijedten ugrott fel a székből.
- Miért? – tette fel nekem a kérdést, amire értetlen arckifejezéssel bámultam rá.
A szemei sötétek voltak, és izzóttak a dühtől.
- Mit tettem? – kérdeztem meg tőle remegő hangon, amire keserűen felnevetett.
- Ne játszd az ártatlant. Te miattad van most anya kórházban, és te miattad veszítette el a gyermekét. – mondta olyan hangosan, hogy szerintem mindenki hallotta, aki a közelünkben volt. - Tűnj el innen, nem akarlak többé látni. – mondta valamivel halkabban, majd a kezembe nyomott egy levelet.
Remegő kézzel, és ijedt arccal indultam el a kijárat felé. Lépteim viszont olyan lassúak voltak, hogy azt hittem sose jutok ki az épületből. Az épület előtt kinyitottam a levelet, és olvasni kezdtem, ami benne állt.
Többé nem találkozhatsz Johnnal. Ha nem iktatod ki őt az életedből, akkor a szeretteidet megölöm a szemed láttára, majd átváltoztatlak vámpírrá, hogy egy örökkévalóságig emészd magad. Örömmel fogom nézni a jelenetet.
Amint elolvastam a papírt több millió darabra téptem, majd elindultam John háza felé. Több óráig tartott, mire odaértem. Átléptem a küszöböt, majd szerelmemet kezdtem keresni, akit a szobájában találtam. Amikor meglátott odajött hozzám, hogy megöleljen, de én ellöktem őt magamtól. Nem értette miért löktem el őt, ezért szólásra nyitottam a számat.
- Az a valaki, aki azt akarja, hogy szenvedjek, küldött egy levelet. Ha engedelmeskedem neki, akkor senkit nem fog bántani. Én nem akarom, hogy még több olyan dolog történjen, ami a szeretteim halálát okozza. Sajnálom, de nincs más megoldás. A kapcsolatunknak vége. – magyaráztam, amire ő hátra lépett, és a szemei megteltek boldogtalan érzésekkel, de tudom, hogy valahol a lelke mélyén megértett engem.
Kimentem a szobájából, és elhagytam a ház területét. Hazafelé indultam el, de útközben betértem egy ismeretlen házba, ahol az emberek buliztak vagy inkább ünnepeltek. Nem gondolkodtam, hanem csak bementem a házba a többi emberhez. De amire rájöttem, hogy hiba volt bejönnöm, már késő volt. Minden helyiség tele volt vámpírokkal, és mindenki, aki a házban volt vámpír. Próbáltam leplezni a félelmemet, de nem sikerült, mert a vámpírok többsége közelített felém, de egyik sem bántott. Nem értettem miért.
- Megérkezett a vendégünk. – hallottam meg a saját hangomat.
Ijedten fordultam hátra, amire az illető arcán gúnyos mosoly jelent meg. Olyan volt, mintha egy tükör lett volna előttem. Úgy nézett ki, mint én, csak a szemei barnák voltak. Aztán minden eszembe jutott, amit John mondott. Majdnem ugyanúgy nézett ki, mint te, csak a szemei barnák voltak, idéztem fel John szavait. Egyre biztosabb lettem benne, hogy életem egyik legnagyobb butaságát követtem el.
- Kate – suttogtam ijedten, amire a fejemben minden egyes építőkocka a helyére került.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése