/John/
Október 21.
Kedves naplóm!
Tegnap volt életem egyik legrosszabb napja. Charlotte szakított velem. Így akarja védeni a szeretteit. Megértettem őt, hiszen én is ezt tettem volna a helyében. Megkérdeztem Samet, mit csináltak. Azt mondta segített neki megtalálni azt a könyvet, majd kapott egy üzenetet, és elment. De azt nem tudta, hogy hova. Kiderítettem, hogy a kórházba, ahol Heather édesanyja balesetet szenvedett. Az anyja azt mondta, hogy véletlen baleset volt, de Heather rendíthetetlenül azt állította, Charlotte az oka mindennek.
Letettem a ceruzát, és visszatettem a naplómat a párnám alá. Az íróasztalomhoz mentem, ahonnan elővettem pár fényképet. Mi voltunk a képen Charlotte-tal. Még az alapítók napja előtt készültek. Néztem a képeket, közben felidéztem, azokat a napokat, amiket együtt töltöttünk. Elraktam a fényképeket, majd kimentem a házból. Elindultam az erdő felé, és az első állatot megöltem, akit megláttam. Az állat tetemét elégettem, majd visszamentem a házamhoz. Útközben egy rossz érzésem támadt. Hirtelen megálltam, majd körül néztem. Nem volt itt senki. Tovább mentem, majd a házam ajtaja előtt újra megálltam. Megfordultam. Azt hittem, hogy a szemem káprázik, de ez a valóság volt. Oda akartam menni hozzá, hogy megöleljem, de egy hang a fejemben azt súgta, hogy ő nem az, akinek látszik. Végül csak kérdő pillantást vetettem Charlotte-ra.
- Beszélni akartam valakivel a történtekről, de rá kellett jönnöm, hogy te vagy az egyetlen, akivel ezt meg tudom beszélni – magyarázta, de közben közelebb jött felém.
Csak pár centiméter választott el minket egymástól. A rossz érzésem egyre erősebben hatolt a tudatalattimba, hogy jelezzen ő veszélyes.
- Sajnálom, amit tegnap mondtam. Csak végső elkeseredettségemben mondtam – kezdett el magyarázkodni. - Szeretlek! – suttogta a fülembe, majd megölelt engemet.
Abban a pillanatban jöttem rá, hogy ő nem az én Charlotte-m. Az igazi Charlotte nem jött volna csak ide. Ha elhatároz valamit, azt véghez is viszi. Észrevétlenül elővettem egy karót, amit Kate hasába szúrtam. Eltávolodtam tőle, aki egy gyors rántással kihúzta a hasából a fadarabot.
- Kate, engem nem tudsz átverni – mondtam határozottan.
- Van, akit át tudtam – állapította meg gúnyosan. - Jobb lenne, ha elfelejtenéd a szívszerelmedet. Ugyanis hamarosan eljön a kaszás érte. – mondta gúnyos mosollyal az arcán, majd egy szempillantás alatt eltűnt.
Megpróbáltam megkeresni őt, de nem tudtam. Teljesen elvesztettem a szemem elől. De meg kellett találnom őt. Nem veszíthetem el Charlotte-t. Őt nem.
/Charlotte/
Ugyanabban a házban ébredtem fel, ahová betértem tegnap. Csak a többi vámpír már nem volt sehol. Felkeltem a kanapéról, majd elindultam az ajtó felé. Az ajtóig azonban nem jutottam el, mert egy vámpír állta el az utamat. Megfogta a karomat, majd a kanapéra ültetett. Fogoly voltam. Miért kellett bejönnöm ebbe a házba, szidtam magam gondolatban. A lány leült a kanapé melletti székre, majd hosszasan engem nézett. Elfordítottam a tekintetemet. Pár perccel később bejött egy másik lány is a szobába, kezében egy tálca étellel, amit letett a kanapéra. Csakhogy egy falat se ment le a torkomon. Mind a két lányt alaposan megnéztem. Nagyon hasonlítottak egymásra, csak az előttem ülő lánynak a haja szőke, míg a másiknak vörös. Ezt a különbséget leszámítva teljesen egyformák voltak. Ez emlékeztetett az én helyzetemre. Ugyanis Kate is úgy nézett ki, mint én egy különbséget leszámítva. Hirtelen a vörös hajú lány ránézett egy pontra, majd engedelmesen meghajolt előtte. Tudtam, hogy csak az én iker hasonmásom lehet itt, hiszen kinek hajolnának meg. Mindkét lány egy szempillantás alatt eltűnt, magamra hagyva Kate-tel. A tálcát közelebb tolta, majd a kandallóhoz sétált.
- Szükséged lesz az erődre – mondta kihangsúlyozva minden egyes szót, mintha törődne velem, de legbelül tudtam, hogy egy cseppet sem érdekli, mi lesz velem.
A tálcát közelebb húztam magamhoz, majd az iker hasonmásomra néztem.
- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem félve, amire a fejem fájni kezdett.
A halántékomra tettem a kezemet, hogy enyhítsem a fájdalmat. Olyan érzésem támadt, mintha egy veszélyesebb oldalam ki akart volna törni a fogságából.
- Érdekel, mi? – kérdezte tőlem, de szerintem tudta rá a választ. - Semmit. Csak azt akarom, hogy szabad legyek, és ezt te nem adhatod meg. – magyarázta a dolgot, majd jelentőségteljesen nézett rám.
Hirtelen minden eszembe, amit még Ian mondott. Azt mondta, hogy menekül valaki elől, és hogy azért változott át vámpírrá, mert nem volt más választása. A darabkák szinte maguktól vándoroltak a helyükre, megoldva ezzel Kate életének rejtélyét.
- Eric miatt menekülsz. Meg akarta törni az átkot, de te átváltoztattad magadat, és emiatt menekülsz. – állapítottam meg, majd ránéztem, aki csak némán bólintott.
- Régen nem voltam ilyen. De muszáj volt ilyenné válnom – vallotta be. – Írországban éltem a családommal, egészen addig, amíg meg nem jelent ő. Teljesen levett a lábamról. Azt kérte menjek vele, hogy együtt éljünk. Igent mondtam, de aztán rájöttem mi ő, és mit akar velem csinálni. Megszöktem, de az egyik vámpírja rám talált. Vissza akart vinni. Öngyilkossági kísérlettel próbálkoztam, ami sikerült. Amikor azonban felkeltem már nem önmagam voltam, hanem vámpír. Eric a vérét itatta velem, hogy még véletlenül se haljak meg, de arra nem számított, hogy a humanoidokat máshogy kell átváltoztatni. Ez előnyömre vált. Elmenekültem. Azóta menekülök. – fejezte be a történetet.
- A családod vérvonala nem szakadt meg – állapítottam meg, amire egy újabb mosoly terült szét az arcán.
- Okos vagy. Miután Eric megtudta, hogy nem vagyok Írországban, megölte a családomat, kivéve a testvéremet. Őt elrejtettem, hogy ne találja meg. Nem akartam őt is elveszíteni. – mondta őszintén, és a róla alkotott képem teljesen lebomlott.
Most láttam csak meg az igazi arcát. Én is ezt tettem volna a helyében, de mégsem bízhattam benne. Ott voltak azok, akiket bántott, amit soha nem fogok megbocsájtani neki. Kate újra elővette azt az arcát, akit ismertem. Azt a nőt, akit nem érdekel semmi és senki, csakhogy elérje a célját.
- Tudtad, hogy a képességeidet az elődeidtől örökölted? – kérdezte gonosz vigyorral az arcán. – 1228-ban Alexa az elméjével tüzet gyújtott, 1653-ban Laura átment a falakon, 1836-ban Sarah manipulálta mások gondolatait. – sorolta fel azokat az elődeimet, akiknek olyan képessége volt, mint nekem. – Az egyik képességeddel te is meg tudod ezt csinálni. – állította, majd az ablak felé fordult.
Hirtelen Kate a fejéhez nyúlt, majd letérdelt a földre, és az egyik sarokba húzódott. Ordított a fájdalomtól. Sam jelent meg előttem, aki felém nyújtotta a kezét.
- Bízz bennem. – mondta kissé bátortalanul.
Megfogtam a kezét, majd magához húzott. Lecsuktam a szememet, és vártam. Amikor kinyitottam már a kocsijában voltunk, amit elindított, és elszáguldott a házunkhoz. Kiszálltam az autóból, és az ajtóig sétáltam. Bátortalanul fogtam meg a kilincset. Remegő kézzel lenyomtam a kilincset, majd beljebb merészkedtem. Féltem. Mindenegyes porcikám remegett a félelemtől. Nem akartam többé elveszíteni senkit, aki fontos volt a számomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése