Sorsdöntő 9.fejezet

Támadás:

/Ronnie/

1 hét telt mióta megtudtam a családfámat. Azóta nagyon nem használom az erőmet csak, ha szükséges. Annát se látom már, talán már soha többé. A rémálmoktól teljesen kikészültem, és nagyon megijedtem, hogy miattam halnak meg a körülöttem lévők. Nagyon megijedtem. Apunak nem beszélek, róla nem akarom, hogy feleslegesen idegesítse magát. Jobb, ha nem tud a titkomról. Most már azt se tudom, mit tegyek. Félek. Talán, azért mert nem akarom, hogy mindenki miattam haljon meg, de azt én nem akarom. Kutatni se kutattam a többiek után. Adamet lerázni se tudom, Amanda meg tovább idegesít, Bella meg mostanában Willel van Elfoglalva. Most a tengerparton sétálgatok. Csak azért, hogy megnyugodjak. Általában megnyugszom, ha a víz közelében vagyok. Letettem a papucsomat a földre, majd belefúrtam a lábamat a homokba. A víz a homokot iszappá varázsolta, a szellő az arcomba fújt és a napsugarai melegítette fel az iszapot. Az élvezett nem sokáig tartott, mert egyszer csak egy szökőár közeledett a part felé. Az emberek elmenekültek, míg én ott maradtam. Hunyorítani kezdtem, és a víz süllyedni kezdett a fagytól. Valaki annyira felmelegítette a vize, hogy az szökő árt, csinált vagy nem tudom. Hirtelen egy szőke hajú lány termett ott mellettem.
- Te vagy Veronica ugye?-kérdezte sejtelmesen mire csak bólintottam.
Valami nagyon rossz érzés fogott el, ami be is igazolódott. Valami furcsa spirál alak volt, ami körülölelte a lányt. Annyira sötét volt, hogy megrémültem. A lány kinyújtotta a kezét, majd nőni kezdett a homokban lévő növény. Mielőtt még körém tekeredett volna gyorsan elfutottam, de sajnos a növény követett, majd valami megragadta a lábamat, és húzni kezdett. A körülöttem lévők fejjel lefelé álltak, ami nem jelent valami jót. Hirtelen a víz dagályszerűen a part felé folyt, majd vissza az óceánba. Újból hunyorítani kezdtem, amire a növény megfagyott gyökerestül, majd a szárát kettétörtem. A romok felé vettem az irányt, ahol elméletileg elbújhatok. Amint odaértem a romok mögé bújtam, majd próbáltam leskelődni, de úgy, hogy ne lásson meg.
- Tudom, hogy itt vagy!-jelentette ki.- Nem menekülhetsz örökké. Annak nem lenne semmi értelme. Én csak megkönnyítem az életedet.-mondta, de ennek a dumának már biztos bedőlt volna egy olyan 7 éves kislány.
A növények a romok felé indultak egyre gyorsabban és gyorsabban.
- Tudod, mit szólna a nevelőapád, ha megtudná mi vagy te. Eldobna magától, majd máglyára küldene.-ahogy ezt ki mondta a növények megálltak.
Helyette vérfelhők vették körül, ami ember vér lehetett. A vérfelhők elindultak felém. A szavai ostorcsapásként hatottak rám. Féltem attól a naptól, ami talán meg fog történni egy nap. Nem! Anyám értem halt meg. Minden okkal történik. Annának a legnehezebb, hiszen született egy lánya, és emiatt el kellett hagynia az apját, hogy védje a családját. Nagy bátorságot véve magamon kijöttem a romok mögül, majd a vérfelhő egyre csak közeledett. A képességemet használva a vér megfagyott, és a növényre esett, ami időközben elindult. Hirtelen transzba estem, mert fogalmam nem volt, hogy mit csinálok, majd a tűz meggyúladt. A lány épp használni akarta a képességét, de én előbb cselekedtem, mert a tüzet a lányra irányítottam, majd kinyújtottam a kezem úgy mintha kérnék valamit, és lejjebb vettem a tűzből. Csak hamvak maradtak a lány után. Futni kezdtem a papucsom felé, majd belebújtam, és visszamentem az otthonomhoz. Amint ház elé értem újra láttam Annát.
" Itt az idő!-mondta Anna boldogan, majd mellém szegődött."
Kinyitottam az ajtót, majd bementem a házba, ahol Linát pillantottam meg. Csak megráztam a vállamat, és a szobám felé vettem az irányt. Tudnom kell mindent. Azt hiszem, kész vagyok rá, hogy megküzdjek velük.