Sorsdöntő 23-24.fejezet

A csata:

/Ronnie/

Az apámat fogva tartotta egy újabb boszorkány segítségével. Biancát egy farakás közepére volt kötözve, ami csak arra várt, hogy lángra kapjon, és legjobb barátnőm lelke is abba a gömbbe szálljon, mint az anyámé. A baleset se lehet puszta véletlen. Ebben az egyben biztos voltam. Amint ránéztem Balthazarra a baleset jelenetei újra felidéződtek előttem. Minden egyes pici részletét ismertem. Mintha újra átéltem volna az egész tragédiát. A kocsink neki ment egy másik autónak, és ezt követően a kocsink felborult, majd anya a kezembe nyomott egy nyakláncot. Én szerencsésen kijutottam, de anya már nem élte túl. Amint én kiértem a kocsi felrobbant, amit lángok borítottak el. Az utca túloldalon megláttam egy árnyat, de sajnos túl messze volt ahhoz, hogy lássam igazi alakját. De most már tudom, hogy ki végzett anyámmal.
- Nagyon erős és kitartó boszorkány vagy, de túl sok megrázkódtatás ér, ami sebezhetővé tesz.Elég legyen a fecsegésből!Búcsúzz el a barátnődtől!-ajánlotta, majd a pálcáját a farakás felé tartotta.
A pálca vége világítani kezdett, majd hirtelen a farakás égni kezdett. A kezemet a tűz felé tartottam, majd erősen koncentrálva a tüzet eloltottam. Amint a tűz utolsó lángja is elaludt, Balthazar újra megkísérelte, hogy felégeti a máglyát, de csak ugyanannyit ért el vele, mint az előbb. A pálcája újra világítani kezdett, de teljesen más volt a színe, mint az előző. A előbb sárgás, vöröses volt, de a mostani zöld és barna színű volt. A pálca színe mindig olyan, ami a megfelelő képességhez illik. Sárgás, vöröses a tűznek a színe, de a barna és a zöld a földé. Amint erre rájöttem gyorsan lefeküdtem a földre, majd ellöktem magamat abba az irányba ahonnan egy óriás méretű szikla jött elő. Balthazar lehajolva tért ki a szikla elöl, ami az erdőbe gurult. Ezután vízzé vált, és úgy jött felém, de én hunyorítani kezdtem, amitől a víz megfagyott. Csakhogy a jég olvadni kezdett, ami arra késztetett, hogy futásnak eredjek. Nem tudtam merre megyek, csak azt, hogy el a legnagyobb ellenségem közeléből mielőtt ő végezne velem. Tudtam ez gyávaság a részemről, de ez tűnt a legésszerűbb megoldásnak. Addig futottam amíg el nem értem egy vízesést. Valami nagyon gyanús van ebben a vízesésben. Ez nem lehet egy egyszerű vízesés, ezért képességemmel megfagyasztottam a vizet, de semmi sem történt. Erősen koncentráltam egy fadarabra, ami elzárja a víznek folyását. Most több sikerrel jártam, mint az előbb hiszen megjelent előttem egy barlang. Közelebb akartam menni a barlanghoz, de teljesen váratlanul a part másik végén Silice-t pillantottam meg.
- Nagyon buta vagy, hogy a közelembe mertél merészkedni.-nevette el magát.
- Máskor is legyőztelek.Most is sikerülni fog.-mondtam olyan biztosan, mint még soha.
Silice arcáról lefagyott a mosoly, és a vízből egy óriási kígyót csinált. A szemeimmel hunyorítani kezdtem, de nem történt semmi. Erősebben koncentráltam azonban rá kellett jönnöm puszta idő pocsékolás, amit csinálok. A kígyó nagyon emlékeztetett engemet egy kobrára. Emlékszem milyen volt találkozni egy kobrával, ami az állatkertben éldegélt. Futásnak eredtem vissza az erdőbe, de még oda is követett. Fogalmam nem volt róla, hogy most mit csináljak. Hirtelen az eszembe jutott egy ötlet ennek ellenére ez tűnt az eddigi legostobbáb cselekedetemnek, amit eddig tenni készültem. Megálltam, és szembefordultam a kígyóval, aki azonnal bekapott. Gyorsan kellett cselekednem mielőtt még megfulladok a vízikígyó belsejében. A fejemben egyetlen varázsige visszhangzott.
A víz mindenható ereje,
Pusztítsa el ezt a szörnyeteget.
Egyszerű, de mégis hatékony. Anyu mielőtt meghalt arra tanított, hogyha varázsigét mondok akkor az legyen egyszerű és hatékony. De csak akkor, ha vészhelyzet alakulna ki. És ez most mindenképpen vészhelyzet volt. Az ujjaimból arany porszemek jöttek elő, majd másodpercek múltán az egész testemből, amik a kígyó testét betöltötték. Percek múltán a kígyót megtartó víz kezdett széthullani, majd visszafolytak az előbbi folyóba. Mikor ez megtörtént én a földre estem. A térdem fel lett horzsolva és a kézfejemen apró vágások voltak, amikből a vérem folyt ki. Nem volt annyira vészes. Minden erőmet bevetve megkíséreltem felállni, ami sikerült is. Előttem megláttam Balthazart, aki mosollyal az arcán nézett vissza rám.A tekintete semmi jót nem ígért. Már előre féltem.
- Nem vagy erősebb nálam.Én tudok olyat, amit te nem.De még mindig áll az az ajánlatom, hogy nem ölek meg csak, ha átadod az erődet.Normális életet élhetnél.Ha viszont nem érdekel az ajánlatom megölöm az összes olyan személyt, aki fontos neked!-fenyegetőzőtt, majd eszembe jutott mindenki, aki fontos nekem az életemből.
A nevelőapám, a vérszerinti apám, Christine, Adam, Bianca, Anna, Lina, Bella, Will és Amy, aki lehet, hogy már nem tart a barátjának, de ezt leszámítva ugyanúgy fontos ember volt, mint a többi ember.
- Neeee.-kiáltottam el magamat, majd a földben megjelent az öt jelkép.
A jelképek erejét egyesítettem, aminek hatására Balthazar égni kezdett míg végül a testéből nem maradt más csak hamu. Szörnyű bűntudatot éreztem. Lehet, hogy szörnyeteg vagyok.Egy lelketlen szörnyeteg, aki nem ismer kegyelmet. A lábaim összecsuklottak, és térdelve néztem az egyik legnagyobb ellenségem hamuját. Hirtelen egy hideg kéz ért a halántékomhoz, aminek következtében a szememet sötétség borította el. Ez volt az utolsó, amire emlékeztem utána semmi csak az üres sötétség volt előttem.

Ábrándok:

/Ronnie/

Nem tudom mi lehet velem. A sötétség egyre jobban kerített a hatalmába. Hiába próbáltam küzdeni ellene, mert a sötétség még nálam is erősebb volt. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi ideig lehettem eszméletlen, de egyszer csak a szemeim magától kinyitódtak, és megláttam egy nagyon erős lila színt virágokkal díszítve. Nem tudom miért, de nagyon ismerős volt nekem ez a fajta árnyalat csak nem tudom, hogy honnan. Bizonyára emlékezett kiesésben szenvedhettem. A fejem nagyon sajgott, a lábamat amint megmozdítottam erős fájdalom nyílalt belé. Olyan érzés volt mintha az egyik csontom eltört volna. Amint újra megpróbáltam ugyanaz a fájdalom tört elő bennem. A legrosszabb viszont az emlékezetem volt. Az egyetlen amire emlékeztem az a nevem volt. Veronica Stevensnek hívtak. Semmi másra nem emlékeztem. Egy kósza emlékfoszlányt sem találtam.Hirtelen kinyílt az ajtó, amin egy fiatal ember jött be. Fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet ő, de a fehér köpenyét látva ráeszméltem, hogy orvos.
- Jól vagy?-kérdezte, majd lehúzta a lábamról a lila takarót.
Amint megláttam a fehér kötést tudtam, hogy a jobb lábam eltört.
- Igen, de fáj a fejem és a lábam.-válaszoltam utóbbi kérdésére, majd elkezdte mozgatni rajtam a kötést, ami miatt ösztönösen felugrottam az ágyon, és a lábamhoz kaptam.
A kezeimmel megtámasztottam magamat nehogy visszadőljek az ágyra, mert akkor beütném a fejemet a falba annyira közel volt. Levette a lábamról a kötést, majd az asztalról elvett egy inekciós tűt, amit beleszúrt a térdembe. Olyan volt mintha egy szúnyog csípett volna meg. Észre se vettem, de már a lábamat vizsgálgatta, majd rátett egy újabb kötést. Azt már nem tudtam végig követni, hogy hogyan kötötte be a lábamat, majd odajött hozzám, és lehúzta rólam a takarót. A derekamat fogva megpróbált felállítani, ami sikerült is, de csak az egyik lábamra tudtam támaszkodni. A kezemet a vállára tette, és ezután lesegített a lépcsőn.
- Mi történt?-kérdeztem amikor már a lépcső felénél jártunk.
Hirtelen megállt, majd leültetett a lépcső tővébe.A lábamban már nem éreztem az előbbi fájdalmat, de még mindig sajgott.Leült mellém, majd sajnálkozó tekintettel nézett vissza rám.
- Épp elakartál menni valami miatt, de én még időben megállítottalak.Nem akartam, hogy elmenj, majd veszekedni kezdtünk.Én nem akartalak visszatartani mivel látszik, hogy valami bajod van velem.Amikor elindultál lefelé a lépcsőn valahogy megbotlottál, és leestél.Én gyorsan lefutottam, hogy megnéztem mennyire súlyosak a sérüléseid.A lábad eltört, és a fejedet beütötted.Azt nem tudom, hogy mennyire, de emlékezetkiesésben szenvedtél.-magyarázta, és azonnal beugrott minden.
Az autóbaleset, az árvaház, az új otthonom, a tengepart, a szobám és a lépcső. Tehát, ahol nem olyan rég voltam az az én szobám volt. Nem tudom miért, de hirtelen déja vu érzés támadt fel bennem. Mintha átéltem volna mindezt vagy mintha átéltem volna egyszer, hogy elakarok menni innen. A nevelőapám szakított ki az előbbi gondolataimból.

1 hónap múlva:

Minden megváltozott, amióta balesetben eltört a lábam. Azóta már jobban vagyok, és már rendesen tudtam járni. Néha megnézi az apám, hogy nem történt e valami marandandó károsodás. De a jelek szerint nem. Máig nem jöttem rá, hogy mi miatt akartam elmenni. Most is azt szeretném kideríteni. A tengerparton sétálgattam Adammel, akit a telefon üzenetemmel próbáltam távol tartani magamtól. Hülyeség volt. Én bocsánatot kértem tőle, amit kézséggel el is fogadott. Az egyetlen, aki távol tartja magát tőlem az Christine volt. Akartam vele barátkozni, és úgy ezerszer próbáltam, de ő mindig elutasít. Vajon mit tehettem, ami miatt nem hajlandó megbízni bennem. A kocsinkhoz sétáltunk, amivel a városba kocsikáltunk. Teljesen váratlanul több ember is a sikátor felé futott. Gyorsan kiszálltam az autóból, és odaszaladtam, hogy megnézzem mi a baj. Csakhogy amint odaértem a vér is megállt az ereimben. Christine-t láttam meg, akinek a testén égési nyomok éktelenkedtek.
- Gyere ezt nem kellene látnod.-mondta Adam, majd húzni kezdett vissza az autóhoz.Nem is próbáltam ellenkezni csak hagytam, hogy megtörténjen, és beinduljanak az események.
Mi történik velem? Mindenkit, akit szeretek meg fog halni. Rá kellett ébrednem, hogy ez a valóság. A válaszok a fejemben vannak csak az amnéziám miatt semmire sem emlékszem, ami fontos lenne. Csak az adoptálás vésődött bele igazán a fejembe. Az iskolából kimaradt egy vagy több olyan részlet, ami szintén nagyon fontos lenne a számomra.
- Nem csak ez az egy rejtélyes haláleset.-mondta Adam, amire odakaptam a fejemet, és a kezembe nyomott egy újságot.

Rejtélyes halálesetek sorozata indult el.
A Lambeth-i tűz:

Tegnap éjfélkor tűz tört ki az egyik vidéki házban. A hajnali munkások érezték a füstöt, és követni kezdték. A házból már csak egy szenes háztető és égett falak maradtak hátra. A munkások körülnéztek, és egy lány holttestét találták égési nyomokkal. Valószínűleg a tűz okozta korai halálát. Azt még senki sem tudja hogyan alakulhatott ki tűz, amit a rendőrők megkísérelnek kideríteni.

London halálesete a Temze partján:

A Temze partján a Collins házaspár talált egy csónakot.Mr. Colins bejelentette a legközelebbi kikötőnek, hogy egy csónakot találtak a parton. Ezalatt az idő alatt Mrs. Collins körülnézett a ladikban, és egy pokróccal leterített gyermeket talált. Az orvos megállapította, hogy nem fulladásban hallt meg. A feje volt az egyetlen, ami vérzett. A halálét egy ütés okozhatta. Azt még senki sem tudja ki az elkövető, de már dolgoznak az ügyben.

- Ronnie!-szólt hozzám miután elolvastam az újságot.- Mi vagyunk az utolsók, akik még élnek.Mi mások vagyunk.-mondta, majd a nagy tömeg felé nézett, ahonnan egy férfi jött elő kezében egy bottal, és felénk közelített.
Adam hirtelen beindította a kocsit, majd rálépett a gázra, és száguldozni kezdett az erdő felé.