Sziasztok!Ismét 2 fejivel jövök.Most már csak 7 fejezet van hátra, ezért is hoztam dupla fejit, hogy ne keljen annyit várni az Üstökös című történetemre, amit szerintem már sokan várnak.
/Ronnie/
Nem emlékeztem semmire azon az angyali hangon kívűl, akinek a hangja nagyon ismerős volt. Ahogy felébredtem az álmomból szembe kellett néznem a rideg valósággal. A szemeimet kinyitottam, majd körülnéztem egy számomra teljesen ismeretlen szobában. Rajtam csak egy top volt, és egy rövidnadrág pillantottam meg magamon. A többi ruhám egy székre volt terítve, amit gyorsan felkapkodtam magamra. Kinyitottam a szobának az ajtaját, majd a lehető leghalkabb léptekkel elindultam a nappali felé. Egy ismeretlen srác ült a kanapén a televíziót nézve. A táskám, ami még rajtam volt, de a mellette lévő széken láttam meg. A könyv, amit még az angyaltól kaptam, a srác előtt lévő asztalon volt. Kezemet kinyújtottam, majd a képességemet használva a táskámat elrepítettem mellőle, amit a kezembe irányítottam. Felvettem a vállamra, majd amikor a srác kiment a nappaliból a konyhába akkor gyorsan elvettem a könyvet az asztalról. Futni kezdtem, és az ajtó felé vettem az irányt csakhogy az be volt zárva, amit a képességemmel megpróbáltam kinyitni, de hiábavaló próbálkozás volt. A srác meghallotta ahogy menekülni próbálom előle, majd a karomnál fogva elráncigált onnan, de ahogy megláttam az arcát azonnal összeestem, majd ájultan terültem el a padlón. Amint magamhoz tértem kinyitottam a szememet, de a fény, ami bejött az ablakon arra, késztetett, hogy visszacsukjam. Valami nedves rongyot éreztem a homlokomon, ami nagyon hideg volt. Újra megpróbálkoztam, hogy kinyissam a szemeimet. Több sikerrel jártam most, mint az előbb, hiszen sikerült kinyitnom a szemeimet. Amikor megláttam újra azt az arcot, amit az előbb azt hittem újra elájulok, de sikerült erőt vennem magamon. Nem akartam elhinni, hogy itt van előttem az az ember, akit a legkevésbbé akartam ebbe a dologba belekeverni. Adam volt az, akit pár héttel ezelőtt csak, azért kerültem el, hogy megvédjem ezektől a dolgoktól, de úgy látszik sikerült ebbe belekevernem.
- Nem te kevertél ebbe bele.-tagadta le az egészet, amin kissé meglepődtem.
Honnan tudta mire gondolok? Az eszem tudta rá a választ, de nem akartam elhinni, hogy ő is olyan mint én. Válaszul csak bólintott. A rongyot letette az asztal üveg lapjára, majd segített felülni a kanapéra. A kezembe nyomta a könyvet, utána pedig kinyitotta a könyvet az egyik oldalon.
Charlotte Sommers Garivaldi:
1967. augusztus 13-án született meg Lambeth városában.12 éves korában fogadták örökbe.Amikor 18 volt akkor született meg egyetlen fia Christoper volt.Ő volt az egyetlen boszorkány, aki békében akart élni.Egy csomó tervei voltak, amik már nem valósulhattak meg, mert 13 évvel később meghalt.Fiát az árvaházba vitték.A temetőben neki is csináltak egy sírt, amire az egy idézet volt belevésve, amit még ő mondott.
" Az élet rövid, de mindenkinek a saját sorsa szerint kell élnie és meghalnia."
Ezt a mondatot a nevelőszülei nagy örömmel vésték rá a sírtáblára.Fia pár évvel később eltűnt.
Meglepődve olvastam végig a sorokat, amit az anyukájáról írtak. Az igazi neve Christoper volt, amit átváltoztatott Adamre, hogy elrejtőzhessen az üldőzői elől. Válaszul újabb bólintást kaptam. Az anyja nagyon bölcs volt.Nekem is van egy sorsom, aminek az útján vagy elbukok vagy győzők. Ez a két lehetőség van kitűzve az én számomra. A könyvet becsuktam, majd eltettem a táskámba.
- Mennünk kellene.-mondtam ezzel célozva az üldőzőimre.
Csakhogy lehet, hogy túl későn szóltam, mert Silice-nek a gondolatai kúsztak a fejembe. Adam karjánál fogva felálltam a kanapéról. A lábamat egy pillanatig a földön éreztem, majd hirtelen a levegőben találtam magunkat.A fehér hajú boszorkány elválasztott Adamtől, akit az ablakon keresztül kihajított. Amint kihajította az ablakon bennem a kétségbeesés lett úrrá rajtam. Úgy éreztem akármit megtehet a szeretteimmel, hogy nekem ártson. Tehetetlennek éreztem magamat. Nem szabad ezt gondolnom hiszen egy boszorkány mindig talál valami megoldást a környezetében, amit meg is találtam. Az egyik vázát próbáltam a képességemmel mozgatni több, kevesebb sikerrel. Alig tudtam kinyújtani a kezemet. A vihar amilyen egyre jobban erősődőtt. Lecsuktam a szemeimet, majd a vázára gondoltam, és az elmémmel próbáltam irányítani, ami sikerült is. A vázát ráejtettem a fejére, amitől vizes lett, és a vihar abbamaradt. Nagy szerencsémre a kanapéra estem, de hogy került ide a kanapé. Felálltam a kanapéról, és Adam jelent meg előttem. Örömömben megöleltem őt. Visszanéztem Silice-re, aki dühtől izzó szemekkel nézett ránk .A szemeimmel hunyorítani kezdtem, amitől Silice megfagyott. Ezután Adam az ölébe vett, és futni kezdett velem. Amint egyet pislantottam Lambeth városának a másik felében voltunk. Csakhogy az ereimben féltem egy nagyon hosszú beszélgetéstől. Attól féltem, hogy nem lesznek képesek megbocsájtani nekem.
/Ronnie/
A ház előtt álltam, amibe költöztünk a barátnőimmel, hogy ne legyünk túl messze a várostól, ha valami baj érne minket. Most viszont csak mozdulatlanul álltam előtte. Mintha oda lettem volta ültetve, mint egy virágot. Csak álltam, és néztem a narancssárga árnyalatú házat. Túlságosan féltem a beszélgetéstől, hogy bemenjek a házba. Sehogy se tudtam rávenni magamat. Akaratlanul álltam ott pedig tudtam, hogy előbb vagy utóbb túl kell esnem rajta. Végül elhatározásomra kinyitottam az ajtót, majd átléptem a küszöböt. Adam a nyomomban lépdelt, majd becsukta az ajtót. A nappaliba már nem mertem belépni, de nem is kellett, mert barátnőim azonnal meghallották az ajtónak csapódását.Christine a nyakamba ugrott, majd üdvözölte legújabb tagunkat, Bianca viszont nem volt ennyire lelkes. Az ő eddig ragyogó tekintetéről dühtől izzott szemei néztek vissza rám. Végül elvonult az előtérből az egy szinttel feljebb lakozó erkélyre. Tudtam, hogy most nagyon haragszik rám amiért csak elmentem. Ahogy elhagytam a házat életveszélynek tettem ki magamat. Csakhogy nem bírtam megállni anélkül, hogy bele ne nézzek gondolataiba.
" Nem hiszem el, hogy megtette.Azt hittem, hogy ő ennél okosabb.Egy igazi bajkeverő.Buta voltam, hogy eljöttem velük."-gondolta minden egyes szót kihangsúlyozva, mert tudta, hogy olvasok a gondolataiban.
Minden egyes szava egy lyukat vágott a mellkasomba, ami arra késztetett, hogy lerohanjak a pincébe, de az a pince sokkal jobban emlékeztetett egy cellára. Az én cellámra. Néha ebbe a cellába zárkóztam be, ha magányra volt szükségem és akkor, ha a bátorságom fénye kialudt bennem, ezért zárkóztam be.Sokszor előfordult már velem ilyen, de egyszer sem gondoltam komolyan. Most viszont nagyon is komolyan gondoltam az egészet. Bezártam a cellámnak ajtaját, majd az árnyékban meglapulva támaszkodtam neki a falnak. A szemeimben könnyek gyűltek, majd folytak le az arcomon. Véget akartam vetni ennek az egésznek. Nem akartam többé boszorkány lenni akármilyen kalandos egyeseknek, de nekem sokkal inkább átoknak bizonyult. Néha azt kívántam bár sose lettem volna boszorkány. Még akkor is ezt kívántam volna, ha ez a sorsom, amit véghez kellene vinnem. Hirtelen elkattant a zár a cellámnak ajtaján, és még jobban lapultam a falhoz, mint korábban. A pincét áttörő rések beengedték a holdnak fényét. Úgy látszik teljesen elvesztettem az idő érzékemet, ha már a hold is felkelt. A holdfény megvilágította az én harcos barátnőmnek az arcát, akinek a tekintete már nem a dühtől izzott hanem bűntudat vette át a helyét. Nem akartam vele találkozni, ezért még jobban a falhoz lapultam, és beljebb léptem a sötétség leplébe. Eléggé szánalmasnak nézhettem ki, hogy az én barátnőm elől bújkálok. Ebben a pillanatban csak magányra volt szükségem.
- Tudom, hogy itt vagy.-mondta, majd arra várt, hogy előbújjak rejtekhelyemről.- Hát jó.Nem gondoltam komolyan, amit gondolatban hallottál.Tudod nagyon haragudtam rád amiért elmentél pedig tudtam, hogy veszélybe sodród magad.Én csak meg akartalak védeni.-magyarázta, majd könnyek jelentek meg a szemében.
Különleges képességével, azért nem világította be az egész helyiséget, mert megmondtam neki, hogy ne használja. Végül becsukta a cellámnak az ajtaját, és eltűnt a sötétségben.Tudtam, hogy igaza van, és épp rohantam volna utána, de meghallottam fájdalmas sikolyait. Utána eredtem, de nem láttam sehol senkit. Gyorsan kerestem valamit, de semmit se találtam, amit lángba boríthattam volna. Csak álltam ott, de nem csináltam semmit. Álltam és néztem Bianca hűlt helyét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése