Sorsdöntő 20.fejezet

Találkozás:

/Ronnie/

A mai nap is úgy kezdődött, mint a többi. Egy kis faházikóban aludtunk nem messze a várostól. Amióta megtámadt engemet Silice azóta nem mertünk kockáztatni.Még azt sem tudjuk merre induljunk el. A dombon ülve néztem ahogy a nap a felszínre tör. Az égbolt a vilkágos és a sötét színben játszott, a felhők sárga színben tündököltek, a nap még vörös árnyalatú volt, de percről percre váltott át az aranysárga színbe, ahogy az ég is a sárga színt lecserélte a kék árnyalatra. Lassan felálltam, majd visszasétáltam a többiekhez, akik még csak most keltek fel álmukból. Az angyalszobroktól már nem kellett tartanunk, mivel az utolsó összecsapásunkkor felemelték a fehér zászlót. Épp egy könyvet olvastam amikor hirtelen barátnőm látomása a fejembe kúszott.

Egy réten találtam magamat, de hirtelen futásnak eredtem. Egy sötét árny követett engemet, akit sehogy se tudtam lerázni. Fogalmam sem volt róla, hogy mi volt az, de hirtelen előttem termett. Egy angyalszobor állt előttem, majd hirtelen erős fájdalom ütötte meg a fejemet. Annyira erős volt, hogy ellenkezni se tudtam. Silice előbújt a szobor mögül, majd előhúzta Balthazar gömbjét, ami erősen magába szívta a lelkemet. Amikor már a lelkem a gömbben volt akkor Silice elégette a testemet.

Amilyen hirtelen előtört ez a látomás olyan hamar tűnt el. Letettem a könyvet, majd odamentem az asztalhoz, ahol már Christine mesélte Biancának a látomását.
- Mikor fog ez bekövetkezni?-kérdezte Bianca hirtelen ötlettől vezérelve.
- Nem mindig tudom előre megmondani.-válaszolta Christine, majd leültem a mellettük lévő székre.
- Többé nem engedünk el egyedül sehova!-parancsolt rám második legjobb barátnőm, amire én csak bólintva válaszoltam.
De miért akarna megtámadni engemet egy angyalszobor? Hiszen a legutolsó találkozásunkkor nem kíméltem őket, és ettől berezeltek. Ennek semmi értelme. Valami van még a háttérben, de én kifogom deríteni, hogy mi az a nagy titok. Felmentem az ideiglenes szobámba, ahol gyorsan elővettem a város térképét. A legjobb megoldás, hogy megtaláljak valamit az az ingázás volt. Előkerestem az egyik nyakláncomat, amibe az egyik jelkép bele volt vésve. Kinyitottam a térképet, majd rátekertem az egyik ujjamra a nyakláncot, és elkezdtem a térkép fölött lengetni a nyakláncot. Erősen kellett koncentrálnom, hogy pontosan megtudjam találni. Egy ideig még lengettem a térkép fölött, majd hirtelen megállt egy pontnál. Egy másik könyvtárra mutatott, ami Lambeth városának a másik végén volt. Felvettem egy fekete dzsekit, majd egy kis táskámba bepakoltam a térképet, a nyakláncot, és még pár holmit. Kinyitottam az ablakot, majd a kezemet úgy tartottam mintha megálljt parancsolnék valakinek, majd egy faág nyúlt be az ablakba. Gyorsan ráléptem az ágra, majd egyensúlyozva próbáltam rajta lépkedni, ami nem volt egyszerű. A fán ügyetlenül mozogva próbáltam lejutni a földre több kevesebb sikerrel. Amire lejutottam addigra futásnak eredtem, majd egy ismeretlen útvonalon próbáltam a városba jutni. Tudtam, hogy akárki, akármikor megtámadhat, ezért gyorsabbra vettem a tempómat, majd megálltam amikor megláttam a város egyik ismeretlen részét. Sietve bejutottam a városba, majd a tömegbe vetettem magamat. Az egyik padon elővettem a térképet, és a megfelelő útvonalon keresztül eljutottam a könyvtárba.  A város úgynevezett atlaszát a táskámba süllyesztettem, utána a képességem segítségével kinyitottam az ajtót. Bátorságot szerezve átléptem a küszöböt. A tekintetemmel keresni kezdtem a szobrot, de sehol sem találtam.
- Hahó!-próbáltam ezzel ráhatni, hogy jöjjön elő, de nem történt semmi.
Az asztalon találtam egy kis térképet a könyvtár zugairól, és ezt követően előhalásztam a nyakláncomat. A vázlatos térkép fölött elkezdtem lengetni az nyakláncomat, majd erősen koncentráltam. Nem kellett túl sokáig lengetnem, mert egy ponton megállt. Az a pont pedig a pince volt. A negyedik könyvespolcot megkerestem, majd a két könyvespolc között találtam meg az ajtót, ami levezet engemet a pincébe. Elfordítottam a zárat az ajtóban, majd kinyitottam azt. Kicsit félve, de lemerészkedtem a pincébe. Amikor a lépcső utolsó fokára léptem elővettem egy zseblámpát. Körülnéztem, ahol csak lehetett. Amikor már mindenhol megnéztem kezdtem volna visszafelé indulni amikor egy angyal termett előttem. Próbáltam megőrizni a hideg véremet mivel nem akartam, hogy megérezze féltem ettől a találkozástól.
„ Mit akarsz tőlem?"-kérdezte tőlem, de a kezét mindvégig rám mutatva tartotta.
- Ha jól gondolom Balthazar küldőtt titeket, de nem ő a legfőbb ellenség.Van valami, amitől még ő is fél.-próbáltam célozgatni, hogy elmondja nekem mi lapul a háttérben.
„ Jól gondolod.Valóban van valami a háttérben.Őt úgy nevezzük, hogy a látó."-amikor kimondta a látó szót akkor egy könyv jelent meg a másik kezében.
Elvettem tőle a könyvet, majd kinyitottam valahol. Pont ott nyitottam ki, ahol a látó név szerepelt.
„ Tőle mindenki fél.Senki nem mer ellent mondani neki.Kivéve egy valakit, Silice-t."-magyarázta, majd rá kellett döbbennem, hogy mindvégig ő vele harcoltam.
Talán, ha le is győztem volna Balthazart akkor is az üldőzésnek soha nem lenne vége.
„ Őt senki sem tudja legyőzni.Még akkor sem, ha te veled harcolna hiszen az ő eszét senki sem múlhatja fel."-mondta, majd amikor felfogtam miről is beszél rá kellett ébrednem, hogy itt az ideje a futásnak.
Gyorsan kikerültem az angyalt, majd felszaladtam a lépcsőn, de már elkéstem. Mindent lángok borítottak.Sehol sem találtam menekülő utat. A legnagyobb baj az volt, hogy belélegeztem a lángok mérgező füstjét. Megkíséreltem kikerülni a lángokat, de csak hiába való időpazarlás volt. Oxigén hiányba szenvedtem. Már kezdtem feladni, és a szememet lecsukni készültem amikor egészen váratlanul egy hang kúszott a fejembe.
- Ne félj!Nem lesz semmi baj!-ezt a két mondatot elismételte párszor.
Azt már nem tudom, hogy ezután mi történt, mert a fejem váratlanul kikapcsolt. Végül álomba szenderültem.