Árnyék és fény 1.fejezet

Találkozás:

/Charlotte/

Tombolt kint a vihar. A felhők esőt zúdítottak miközben villámokat szórtak az égen. Az esőcseppek ráhullottak az ablakokra, ahonnan legördültek. A szél hevesen fújt, és néha kitépett a földből egy facsemetét. Csak az ajtó választott el attól, hogy átlépjem a küszöböt, és kimenjek a tomboló viharba. Szememmel egy gyertya után kutattam a sötétben. Amint megtaláltam, a szememet használva a kanóc, ami a gyertyában volt, lángra kapott egy kis fényt juttatva ezzel a szobámba. Leültem az ágyamra, majd lábaimat törökülésbe helyeztem. Kezeimet a térdemre helyeztem, és azonnal lehunytam a szememet. Nem éreztem a külvilágot csak azt, hogy egy idegen elmében vagyok. Én egy olyanéban voltam, aki a házunkat figyeli az egyik fáról. Hirtelen borzongás futott végig a hátamon. Nem sokáig lehettem az idegen elme fejében, mert amilyen gyorsan jött olyan gyorsan távozott. Kinyitottam a szemeimet. Teljesen váratlanul ért amikor megláttam a kishúgomat az ajtóban álldogálva egy kis gyertyát szorongatva a kezében. Odamentem hozzá, megfogtam az apró kis kezét, majd leültettem őt az ágyamra. A gyertyát letettem a másik mellé, ami az íróasztalomon volt. Lefeküdtem az ágyra, felemeltem a takarót, és mindkettőnket betakartam vele. A kishúgom még csak hét éves volt, ezért teljesen normális az, ha valaki fél a viharban. Lehunytam a szemeimet, és mély álomba szenderültem. Álmomban ugyanazt az idegen alakot láttam, aki a házunkat figyelte. Most nem tombolt a vihar, hanem köd lepett el mindent. Olyan volt mintha ez az ismeretlen alak idézte volna elő. Messziről éreztem a veszélyt, ami rám leselkedik. Pislantottam egyet, és az alak már közelebb volt. Csak pár lépés választott el minket egymástól. Az arcát igaz még nem láttam, de elég közel volt. Nem tudom mi, de valami futásra késztetett. Futásnak eredtem. Nem tudtam mi ez a valami, de veszélyes. Egy ideig futottam, majd hirtelen valaki átkarolta a derekamat, és egy szúrást éreztem a nyakamba. Riadtan ébredtem fel az álmomból. Kishúgom már nem volt mellettem. Vihar sem volt, hanem helyette sütött a nap. Lehúztam magamról a takarót, a szekrényemhez mentem, majd a ruhákat, amit ma fogok viselni, az ágyra dobáltam. Levettem az eddigi ruhámat, amiket a szennyes kosárba dobtam. Felvettem az új, tiszta öltözékemet. Hajamat megfésültem a tükör előtt. Kihúztam az egyik fiókot, és kivettem a belőle két kesztyűt. Az egyik olyan volt, mint a bőröm színe. A másik meg fekete színű, de csak félujjas volt. Erre, azért volt szükség, mert képes vagyok átmenni falakon vagy más tárgyakon. Én viszont nem akarom, hogy tömeg előtt használjam a képességemet. Táskámat feltettem a vállamra miközben lementem a lépcsőn. A konyha felé vettem az irányt, ahol Julia néni csinálta a reggelit. Gyorsan megettem a reggelimet, majd kimenetem a ház elé, ahol barátnőm, Sam várt rám. Még a nyári táborban találkoztunk három évvel ezelőtt. Még most is emlékszem arra a napra, amikor ő vidáman sétál az erdőben addig én futok. Akkor ismertük meg egymást. Azelőtt soha észre se vettük egymást. Talán azért, mert én a népszerű Hope-pal barátkoztam, aki olyan volt, hogy egyszer barátkozott velem egyszer nem. Azóta nagyon meguntam a játékait, és inkább olyanokkal lógok, akiket nagyon utál. Mostanra ez lett az új elfoglaltságom. Hogyan bosszantsam az iskola legnépszerűbb diákját? Már egy listám is van. Gondolataimból barátnőm szakított ki. Épp az új felfedezéséről mesélt.
- Pár napja meséltem neked, hogy a nagynéném azt mondta médium.Igaza volt - mosolygott vidáman.- Apa tegnap nagyon furcsán viselkedett. Nem értettük, hogy miért. Aztán láttam valamit. Apát kirúgták a munkahelyéről, amit elmondtam anyának.- magyarázta miközben belenézett a visszapillantó tükörbe.
Ez volt Sam. Majdnem mindent elmondunk egymásnak. Azt viszont nem mondtam el neki, hogy vannak képességeim.
- Látsz valamit a jövőmmel kapcsolatban?- kérdeztem kíváncsian, ha már ennyire boldog.
A fejével nemet intett, de majd szól, ha igen. Hamarosan megállt az iskola parkolójában. Kiszálltam a kocsijából, megvártam míg ő is kiszáll, és együtt indultunk el a folyosón a termünk felé. Az első órám kémia lesz, Samnek történelem. Sajnáltam őt mivel a történelem tanár senkit sem kímélt. Van olyan pillanat amikor azt hiszem téved, de eddig nem mertem megmondani neki. Féltem, hogy kiakad. Na jó, nem csak emiatt, hanem azért is, mert akkor meg kell indokolnom, hogy miért. Én attól féltem, hogy elkezdem mondani, de aztán nem tudom folytatni. Ezt megaláztatásnak hívják, aminek Hope nagyon örülne. Én viszont nem adom meg neki ezt az örömöt. Kémia órán a részecskéket vettük. Ez azért volt fontos, mert egy olyan részhez értünk, amikor fontosak lesznek a részecskék. Én már kívülről tudtam az egészet így csukott szemmel is képes voltam elmondani. Na jó, az talán túlzás lenne. Az óra nagy részét végig untam, és az időjárás bámulásával töltöttem az időmet. Mikor kicsengettek megkönnyebbülten pakoltam össze a holmijaimat. Kimentem a teremből. A szekrényemhez mentem, ahová betettem a kémiához szükséges holmikat. Egy jó ideig nem lesz kémiánk, ezért nyugodtan raktam be a szekrénybe. Bezártam a szekrényem ajtaját, majd az ebédlőbe mentem, ahol barátnőm várt rám a megszokott asztalnál. Leültem Sam mellé. Enni kezdtem a sültkrumplit, ami a tálcán volt. A nagy tömegben csak most vettem észre az iskola új diákját. Barna haja, sápadt bőre volt. A szemeit nem láttam, mert napszemüveg takarta el őket. Tálcájával leült egy teljesen üres asztalhoz. Elkaptam róla a tekintetemet, újra az étel felé fordultam. A második órám történelem lesz. Féltem attól a tanártól, de nem annyira, mint a többiek. Leültem a legutolsó padba. Meglepetésként ért az, hogy az új diák ült le elém. Az mai óra elején az indiánokat ismételtük, majd folytatni fogjuk a majákkal. Mr. Campbell kérdéseket tett fel. Igazából a legtöbben nem tudták rá a választ.
- Miss. McDonough - fordult Hope felé.- Mi volt az indiánok más neveik?- kérdezte tőle kíváncsian.
Épp írt valamit. Talán levelet. Fejével nemet intett, majd visszafordult a papírhoz. Már harmadszorra teszi fel a kérdést, és senki nem tudja rá a választ. Most hozzám fordult.
- Miss. Monroe talán tudja rá a választ - mutatott rám.
Eddig úgy tudtam a válaszokat, hogy a gondolataiban olvastam, de ez minden. Újra belenéztem a fejébe, de ő nem gondolt semmire.
- Amerikai indiánok, amerindek, vörös indiánok. - válaszoltam ezzel lezárva a témát.
Csakhogy Mr. Campbell megcsóválta a fejét. Pedig jót mondtam. Nem értem miért csóválja a fejét. Ha csóválja a fejét azt jelenti, hogy valamit rosszul mondtam. Ez a világ legszigorúbb tanára. Nem is értem, hogy tudtak egy ilyet felvenni amikor mindig ő téved. A méhkirálynő Hope McDonough fejét rám emelte, és egy mosolyt varázsolt az arcára.
- Amerindeknek nem hívják őket, de a többi jó volt. - javította ki a hibát.
- Téved - mondta az előttem álló srác.- Még a tankönyvben is benne van. Én a maga helyében újra elolvasnám a tankönyvet. - mondta meg az igazat az előttem ülő diák.
Ránéztem a méhkirálynőre, aki most bosszúsan fújtatott maga előtt. Úgy látszik szerette volna megszerezni magának a fiút. Az óra többi részében Mr. Campbell nem igazán mert több kérdést feltenni hátha újra pofára esik. Nem tudom miért, de úgy érzem az új fiú valamit titkol. Valamit, amiről senki nem tud.