Áldozat:
/Charlotte/
Szeptember 22.
Kedves naplóm!
Ma jött egy új diák a suliba. Nagyon helyes. Az ebédlőben láttam meg őt először. Barna haja, sápadt bőre volt neki. De a szemét napszemüveg takarta. Nem tudom miért. Történelem órán újra láttam őt. Még nem láttam senki olyat, aki szembe szállt volna a történelem tanárral. Nem tudom miért, de úgy érzem titkol valamit. Csak nem akarja, hogy megtudják.
Épp a szüleim temetőjében vagyok. Még sose mondtam el neked, de ők csak a nevelőszüleim. Úgy kerültem hozzájuk, hogy anyám miután világra hozott meghalt, apámról nem tudok semmit. Talán azt se tudja, hogy élek. Én akkor tudtam ezt meg, amikor a nevelőszüleim meghaltak 12 éves koromban. Akkor Julia néni mondta el nekem az igazságot. Csak a húgom volt a vér szerinti gyerekük. Hannah már 7 éves. Úgy tudja, hogy anyu és apu elutaztak. Ha nagyobb lesz elmondjuk neki az igazságot, de addig jobb, ha azt hiszi, hogy visszajönnek. Már rég fel tudtam dolgozni a szüleim halálát, de jó néha kijárni ide. Olyan megnyugtató.
Hagytam abba az írást, majd a naplót eltettem a táskámba. Utána letettem egy szál jázmint mindkettejük sírjára. Még néztem a két sírt, amire rá lett vésve a szüleim neve. Épp elindultam kifelé a temetőből, amikor észreveszek egy alakot az egyik szobor mögött. Nem láttam ki az, mert csak egy ismeretlen sötét alak álldogált ott. Ijesztő volt így gyorsabb iramot vettem fel, közben folyton a hátam mögé nézve. Már a kapunál voltam, amikor hirtelen mindenhol köd termett. A sötét alak már nem a szobornál volt, hanem már közelebb volt hozzám. Gyorsan kinyitottam a kaput, majd futva rohantam vissza a hídhoz. Olyan érzésem volt, ha átmegyek a híd túloldalára akkor biztonságban leszek. Mikor a hídon voltam gyorsan átsétáltam rajta. Visszanéztem mielőtt beszálltam volna barátnőm kocsijába. Az alak ott állt a híd túloldalán, és nem közelített felém egy lépést sem. Beszálltam barátnőm kocsijába, majd elhajtott. Nem álltunk meg csak a házunk előtt. Ott kitett, és elindult haza felé. Bementem a házba, ahol Julia néni készített valami ebédre valót. Nekem csomagolt egy szendvicset, és adott némi pénzt, ha megéheznék. Letettem az iskola táskámat a kanapéra. Feltettem a vállamra egy másik táskát, amit a munkába szoktam vinni. Egy áruházban szoktam dolgozni. Egy kis plusz pénzért. Van nekem a szobámban egy félre tett zsebpénz, de azt csak vészhelyzet esetén veszem elő. Betettem a táskába a szendvicset és a pénzt, majd elindultam az áruház felé. Ma estig kell dolgoznom. Abban az áruházban ruhákat, cipőket, kiegészítőket vesznek. Csak két saroknyira van innen, ami nem sok, és hamar megjárom. A táskámat a szokásos helyre raktam. Kimentem a pénztárhoz. Általában Barbara szokott itt lenni, de ő beteg. Körülbelül már egy hete fekszik az ágyban magas lázzal. A főnök egyelőre nem talál senkit a helyére. Addig a többiek - engem is beleértve - felváltva vannak itt. A műszakom első felét a kasszánál töltöm. Utána Heathernek segítek kirakodni a csomagokat. A műszakom első fele hamar lejárt, és egyetlen egyszer sem találkoztam Hope-pal. A legutóbbi találkozásunk a munkahelyemen nagyon rosszul végződött. Hope elkezdett vitatkozni velem, - aki szerintem direkt csinálta - és a kezem az arcán landolt. Nem rúgtak ki csak le lett csökkentve a fizetésem. Hát jó sok szerencsére volt szükségem. A lényeg, hogy a munkahelyem még meg van. Átadtam a helyemet Florence-nek, aki összefogta a haját, odaállt a pénztárgép elé, miközben a vásárló ruháinak az összegét gépelte be. Odasiettem a raktárhoz, ahol Heather szenvedett. Amikor meglátott megkönnyebbülve felsóhajtott. Felnyitottam a dobozokat, kivettem belőle a ruhákat, és feltettem egy fogasra. A fogasokat feltettük a rácsokra. A rácsokat Ellie gurította ki az üzletbe. A ruhák után jöttek a cipők. A cipők után jönnek a kiegészítők. A műszakom nagyon hamar eltelt. Táskámat feltettem az vállamra, majd kisétáltam az épületből. Az utcák nagy része sötét volt, és én igyekeztem a világosabb felén maradni. Voltak egy páran a sötét felén, akikkel nagyon nem akarok találkozni. Csakhogy az egyik mégis berántott, és a kezemnél fogva vitt a barátaihoz. Mindegyik totál részeg volt. A csuklómat nagyon erősen szorította.
- Ne érj hozzám!- mondtam határozottan amikor az egyik részeg barátja felém közeledett.
- Ugyan cica. Nem akarunk bántani csak szórakozni - mondta mosollyal az arcán.
Miért nem vettem le a kesztyűt munka után, szidtam magamat. Közeledett felém. Megrúgtam ott, ahol a legjobban fájt neki a rúgásom. A másik engedett a szorításán, ami épp elég volt ahhoz, hogy én kihúzzam a kezemet, és elszaladjak. Ők is utánam jöttek. Remek. Hirtelen belebotlottam egy srácba, aki ugyanaz az új fiú volt. Csak most láttam a szemét is. Kék szeme volt, ami most csillogott. Hátra nézett, ahol azok a veszélyes alakok akartak utolérni. A fiú megfogta a kezemet, majd kivitt onnan a világosabb területre.
- Nem lenne szabad ilyenkor mászkálnod az utcán.- mondta dühösen, szinte köpte a szavakat.
Kivettem kezemet a szorításából. Elindultam haza felé őt magam mögött hagyva, de ő követett. Láttam, hogy utánam jön. Megálltam, hogy megvárjam. Haza kísért. De, ha már itt van kihasználom az alkalmat. Észrevétlenül használtam a képességemet, hogy kutakodjak egy kicsit a fejében. Menekül. Csak ennyit tudtam kivenni, hogy menekül valaki elől. Már csak egy sarkot kell megjárni, és már otthon is vagyok. Csakhogy útközben megláttam valakit a földön heverve. Megnéztem, de amikor megláttam bárcsak ne néztem volna meg. Több seb éktelenkedett rajta. A sebből folyt ki a vére. Egy lány volt, akit nem ismertem. A kezében egy papír volt, amire az én nevem volt ráírva.
Ő volt az első áldozat. A következőt a parkolóban fogom megölni.
Ennyi volt ráírva a papírra. Míg a fiú a testtel foglalkozott addig én haza futottam. Túl sok volt nekem ez mára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése