Sorsdöntő 19.fejezet

Apa csak egy van:

/Ronnie/

A városban sétáltunk, mivel Bianca azt mondta, hogy itt a legkönnyebb elrejtőzni az angyalszobrok elől. Mindenki külön utakon folytatta az útját. A hídon találkozunk újra, mert meg kell keresni Balthazárt. De van egy olyan érzésem, hogy nem ő lenne a legnagyobb ellenségünk. Az emberek mind nagyon kedvesek. Sajnos csak nézelődni tudtam, mert az álmom nem hagy nyugodni. Azóta nem igazán tudok dönteni. A város macskakövein sétálgatva próbáltam elfelejteni ezeket a gondolatokat. Legalább csak 5 percre. Egy kocsit láttam befordulni az egyik utcába. Követtem. A kocsi a város könyvtára előtt állt meg, amiből Mr.Saltzman szállt ki, majd csapta be maga után a kocsi ajtaját. Mit kereshet ő itt? Közelebb merészkedtem hozzá, majd amint bement a könytár ajtaján odafutottam a kocsijához. Képességemmel kinyitottam a kocsi egyik ajtaját, majd észrevétlenül beszálltam.Igaz nem tudtam vezetni, de nem, ezért akartam beszállni. Kinyitottam a kesztyűtartót, amiből kiszedtem az összes kis papírt, majd átnéztem őket. A papírok között találtam pár fotót is, amin ő, és a szerelme szerepelt rajta. Egy másik fotón viszont az anyám és én voltunk rajta, amin olyan 4 évesnek néztem ki. Mit kereshet nála ez kép? A képet elrejtettem a zsebembe, majd tovább néztem őket. Amint végig néztem az összeset visszaraktam mindent a helyére. Kiszálltam az autóból, majd a csomagtartó felé vettem az irányt. A képességemet használva kinyitottam a csomagtartót, amiben egy napló volt. Kivettem a naplót, majd valahol kinyitva olvasni kezdtem.

1986.Március 18.
Több mind két napja, hogy megtudtam apa leszek.Sajnos el kellett mondanom Rachelnek azt, hogy eljegyeztem Mirandát egy hónappal azelőtt, hogy találkoztunk volna.Ma van az esküvőnk napja.De nem tudom mit tegyek.Amióta találkoztam Rachellel megváltoztak a dolgok.Most döbbentem rá mennyire szeretem.Nem volt igaz, amit mondtam neki.Nagyon is szerettem őt.Talán ez a legnehezebb, amit életemben először tettem volna.Nem vehetem Mirandát feleségül.

Végig olvasva a sorokat becsuktam, és visszatettem a helyére. A naplóból kiesett egy kép is, amin anyu és ő szerepelt. Hirtelen valami nagyon rossz érzésem támadt, ezért a könyvtár ablakán keresztül bementem a könyvtárba, majd próbáltam hallgatózni. A rossz érzésem be is vált, amint megláttam Mr.Saltzmant, és egy másik boszorkányt. A gondolatai alapján Silice-nek hívják, és Balthazar küldte, hogy végezzen velem és a barátnőimmel. A boszorkány valamit elmormolt magában, majd hatalmas indák jelentek meg körülötte. A képességemmel egy könyvet dobtam a fejére, amitől meg szakadt a kapcsolat közte és az indák között. Futni kezdtem, amilyen gyorsan csak tudtam.Időközben hátra pillantottam, ami nem volt a legjobb ötlet mivel kicsit lelassított. Hirtelen egy angyal jelent meg előttem, majd a testemet a fájdalom kínozta .Összeestem, majd az egyik könyvespolcnak dőltem. A fejemet mintha tűvel szúrkodták volna. Nagyon legyengített. Akármennyire is fájt a fejem erőt vettem magamon, és egy tükröt próbáltam a szobor elé repíteni. Nagyon erősen koncentráltam, majd a tükröt a szobor elé repítettem. A fájdalom abbamaradt. Még nem végeztem. Felálltam, majd Silice meglepetten állt előttem.
- Még nem végeztünk.-mondta, majd elment.
Helyette Mr.Saltzman állt előttem, és meglepett arccal nézett rám.
- Ki vagy te?-kérdezte, de a fejében nagyon is tudta, hogy ki vagyok.
- Tudod te azt.-feleltem, majd elővettem a képet a zsebemből.
Feléje vettem az irányt, majd a kezébe nyomtam a képet.
- Ez a kislány én vagyok.
Amint a fejében is összeállt a kép megölelt, majd amint elengedett leültünk az egyik könyvespolcnak dőlve.
- Mit keresel te itt?-kérdezte meglepettem, amin én elmosolyodtam.
- Ez egy hosszú történet.Te honnan tudsz ilyen sokat a boszorkányokról?-kérdeztem, ami miatt értetlenül nézett vissza rám.- Gondolatolvasó vagyok.
- Az anyádtól.Én is belekeveredtem egy harcba.Ő elmondott nekem mindent.-válaszolt.
Hirtelen megcsörrent a telefonom. Kihúztam a zsebemből, és a kijelzőn Christine neve szerepelt. Gyorsan elrejtettem a telefonomat, majd felálltam.
- Mennem kell.-mondtam, majd ki akartam menni az ajtón, de hirtelen megállított az apám.
- Találkozunk még?-kérdezte, amire csak bólintottam.
Futni kezdtem a híd felé, majd mielőtt elhagytam volna a könyvtárat meglengettem a kezemet. Utána futni kezdtem a hídig.

Sorsdöntő 18.fejezet

A félelem boszorkánya:

Balthazar a színes palotájában a mindent látó szemen keresztül nézte, hogyan aratnak győzelmet a boszorkányok az angyalszobrok és a mesterük felett.  Hirtelen a szem világítani kezdett, majd a fény amilyen hamar jött olyan hamar tűnt el. A férfi felállt a trónjából, majd a tükrön keresztül kivette az angyal kőből készült kezeiből. Amint újra a kezében tartogatta a gömbböt azon gondolkodott vajon hogyan győzhetné végre le őket. A boszorkány, akit Veronica után küldőt, vereséget szenvedett, az angyalok se jók mert azokat is sikerült kijátszaniuk és a mesterük képessége sem hatott rajtuk. Nem tudta kihez forduljon. Azt viszont tudta, hogy semmiképpen sem találkozhatnak Adammal, mert akkor le is győzhetik őt, és mehet vissza az alvilágba, ahol az egyik teremtmény segítségével jutott ki. Megfogta a pálcáját, és elmormolt valamiféle varázsigét, majd a tükör egy barlangot mutatott. Balthazar átment a tükrön, majd az őrséget kicselezzve bement a barlangba, ahol még több boszorkány volt csak sokkal félelmetesebbek, mint az lányok. Egy fiatal lány fogadta az urat. A lány haja fekete, a szeme zöld, az ajkai rózsa színűek volt. A haja a derekáig ért, ami kontyba volt tűzve.
- Kit parancsol?-kérdezte a lány, majd pukedlizet a férfi előtt.
A lány még nem tudta, hogy kihez van szerencséje.Az életkora a lánynak alig lehetett 15 év.
- A látóhoz jöttem.Vezess hozzá Kathleen!-parancsolta a férfi, majd a lány engedelmesen mutatta az utat.
Ahhoz a teremhez ment, ahol a látó tartózkodott. A látó egy olyan lény volt, aki képes volt a jövőbe látni vagy jósolni a kártyáival. Mindenki tartott a látótól, mert senki sem tudta, hogy mit látott. Általában csak azok fordulnak hozzá, akik a jövőjükre kíváncsiak. De nem csak ezt tudta a látó. Képes volt mások gondolatait irányítania. Amint odaértek Kathleen engedelmesen és hűségesen meghajolt a látó előtt, aki a trónjában ült.
- Az úr Balthazar.-mutatta be a mellette álló férfit, majd az közelebb lépett a látóhoz.
- Miért fordultál hozzám?Talán elfelejtetted, hogy én száműztelek az alvilágba.Könnyen vissza tudlak jutatni.-magyarázta a látó mogorván.
- Tudok felséged nagy hatalmáról.Csak, azért jöttem, mert van néhány banya, akit ki kéne irtani.Gondolom felséged nem szeretne újra visszajutni a Sárkány toronyba.-próbált célozgatni, hogy ezek a boszorkák még bajt hozhatnak a fejére.
A látó megborzongott amint visszaemlékezett milyen volt a Sárkány toronyban lenni, ahol az embert korbácsokkal ütögetik, és vas székekre ültetik.
- Foglalj helyet!-mutatott az előtte lévő székre, majd Balthazar leült a székbe.- Kinek a jövőjét szeretnéd megtudni?-kérdezte valamivel barátságosabb hangnemben.
Elővett egy képet, amin Veronica szerepelt. Ezt a képet akkor készítette amikor még kicsi volt. A látó elvette a férfi kezéből a fényképet, majd amint meglátta azon nyomban képek jelentek meg előtte.

Azt látta, hogy a lány felnőttként, aki a Sárkány toronyban volt.A torony őrei amint meglátták mélyen meghajoltak előtte, majd beljebb merészkedett, de valószínűleg nem volt.Veronica a kezében tartott egy gömböt, amiben maga a látó volt.Az üveget ütögette, majd őrült sikoltozásba kezdett.Nagyon ki akarhatott szabadulni hiszen nem akart visszamenni a toronyba.A lány a gömböt toronynak középpontjára helyezte, majd az őrök körülvették azt a pontot.

A látó ismét csak megborzongott, majd a kép  látványától, de egy pillanatra sem gyengült el. A képet visszaadta Balthazarnak, aki nem láthatta, hogy ő mit látott, de sejtette.
- A jövője nagyon érdekes, de semmiképpen sem hagyhatod élve.Nagy bajt jelenthet ránk nézve.-mondta hangsúlyozva a szavakat.
- Tudom.Van egy tervem hogyan állíthatnánk félre az útból.Ehhez viszont a félelmetes Silice-hez kell fordulnunk.-próbálkozott mivel ő az egyetlen, akit nem lehet olyan könnyen kijátszani.
A látó intett az őrségnek, akik azonnal behozták Silice-t, a fehér hajú boszorkányt. Az úrnő, azért raboltatta el, mert veszélyt jelentett nekik. Silice ellenszenvét mutatta az úrnő iránt, de nem félt. Ő erősebb volt a látónál. Balthazar felállt a helyéről, majd a boszorkához lépett.
- Silice.-szólt hozzá.- Ha segítesz elkapni egy lány akkor cserébe örök ifjúságot adok neked.-ajánlotta Balthazar.
- Ki lenne az?-kérdezte mosolyt csalva az arcára.

Szilveszter

Mindenkinek Boldog Új Évet Kívánok!

Szilveszter

Egy év elmúltával,
beköszönt a szilveszter
a maga hangulatával.
Sürgés-forgás, készülődés,
étel-ital, pezsgő mámor,
a malacka a sütőben lángol!
De a szakácsnő még a nappaliban táncol!
Fergeteges hangulat,
bulizni hív ez a mai nap!
Éjfélt üt az óra mutatója,
koccintsunk egy nagy tapssal
2011-re! 

Sorsdöntő 17.fejezet

Támadás 2.

/Ronnie/

Ez a pillanat olyan volt mintha örökké tartott volna, és soha nem ért volna véget. Csak ez járt most a fejemben. Annyi minden valóra vált, amit szerettem volna még annak idején. Bianca örömében sírni kezdett, ami nagyon meglepő volt. Hiszen Bianca nem szokott ilyen hamar elérzékenyülni. Mindig is egy kitartó lány volt, és szerintem ez most sem változott meg. Először meg se ismertem mivel már nem volt már többé kisgyerek. Végül lefejtettem magamról kezeit, és magam elé ültettem. Christine csak kapkodta a fejét ide-oda, mert fogalma sem volt arról mi történik közöttünk. Megértem őt hiszen még soha életében nem találkozott vele. Régi barátnőmnek annyi kérdése volt, hogy fogalma sem volt arról, hogy melyikkel kezdje. Persze nekem is volt egy pár kérdésem, de azok még várhatnak.
- Hogyan?Minek jöttél ide?Örülök, hogy újra látni csak kicsit még szokatlan.-sorolta barátnőm egy szuszra a mondanivalóját.
- A hatodik születésnapomon jöttem rá, hogy mi is vagyok.Nem sokkal utána anyu meghalt autóbalesetben.És azért jöttünk, mert téged kerestünk.-válaszoltam kérdéseire.
- Balthazar miatt?-kérdezte, de szerintem tudta rá a választ.
Bólintottam. Ki más miatt mint miatta, aki megkeseríti mindannyiunk életét. Meg az ősöm miatt is meg kell tennem ezt a lépést, amit nagy nehézségek árán elért az most be kell fejeznem, és örökre eltűntetni Balthazárt a Föld színéről.
- Még mielőtt feltennél nekünk még több kérdést előbb én kérdezek.-mondta türelmetlenül másik barátnőm, aki igaz, hogy nem olyan régen ismertük meg egymást, de teljesen őszinte volt velem.- Mondanál valamit ezekről az angyal szobrokról!-kérte udvariasan.
- Mint láthatáttok úgy néznek ki mintha sírnának, de igazából nem.Csak, azért csinálják ezt, hogy ne nézzenek egymás szemébe.Még síró hangot is ki tudnak adni, amit mi nem hallunk csak érzünk.És........ránk találtak.-magyarázta, majd az ajtó felé pillantottunk.
Ugyanaz az angyal szobor áll a bejárati ajtó küszöbén, mint a réten. Kezében fogta a gömböt, amiben Anna lelke tekintett vissza ránk. Hirtelen a többi lélek között megláttam anyámat, amint próbál kiszabadulni a gömb fogságából. Bianca az ablakok felé pislantott, ahol mindig látott egy angyalt. Ez előttünk lévő angyal mögül előjött a teremtőjük, mesterük, megtestesítőjük. A haja szétszórt volt barna szempárral enyhe öltözettel, és tornacipővel a lábán. Felénk közeledett, majd megfogta Christine csuklóját, aki egy pillanatra ledermedt, ami miatt egy látomás kúszott a gondolataiba.

Egy dombon tért magához barátnőm, majd gyorsan körbe pislantott. Körülötte angyalok voltak, amitől először megijedt, de utána valamennyire megnyugodott. Egy angyal magától megmozdult, és vezetni kezdte Christine-t egy erdőbe, ami egy hídhoz vezetett. Az angyal a hídra mutatott, majd barátnőm odasétált, és, amit látott attól teljesen elborzadt. Minden lángolt. Égett házak, szenes háztetők, menekülő emberek és fuldokló emberek maradt a virágzó város után.

Bianca a vállamat rázogatva térített vissza a valóságba, majd barátnőmre pillantottam, akinek a lelke a gömb fogságába esik, és ahogy közeledik a szívverése egyre gyengül. Nem sok kellett hozzá, hogy rájöjjek ez csak hallucináció, ami meg is ölheti, ha nem tér magához. Ez a pasas a félelmet használja fel arra, hogy végezzen vele, amit nem engedek. Kezemet úgy helyeztem el mintha megállt parancsolnék, majd egy szár Christine köré csavarodott, amivel elhúztam a közeléből a pasast. Bianca a pasi köré vizet emelt, amit én megfagyasztottam. Leültettem barátnőmet, majd a földre, és próbáltam ébreszteni hallucinációiból. Hirtelen annyira megvonaglottam a fájdalomtól, hogy a földönt terültem el. Olyan érzés volt mintha egyszerre ezer meg ezer tű szórt volna belém. A halál küszöbét jártam, és már épp kezdtem volna feladni a reményt, de Bianca kiterjesztette ránk pajzsát, amitől megszűnt a fájdalom. Másik barátnőm is felébredt rémképeiből, aki hihetetlen gyorsan pattant fel a földről. Nagy nehezen feltápászkodtam ülő helyzetbe, majd barátaim felsegítettek.
- Kicsit meleg van.-állapította meg barátnőm, de nekünk fogalmunk sem volt róla miről beszél.- Nem gondoljátok?-kérdezte mire épp ellenkezni akartam, de az eszembe jutott, hogy szelet akar kavarni a levegőben.
- Szerintem nem.-vágta rá azonnal a szobrok mestere.
Christine koncentrálni kezdett, majd a szél feltámad, amit mi nem éreztünk a pajzs védelme alatt. Egyre gyorsabb és gyorsabb volt a szél járása, amikből egy hurrikán fejlődött ki. A hurrikán elnyelte az összes angyalszobrot, ami az előbb még ott állt. Bianca képességét használva egy víz tornyot emelt körénk, ami világítani kezdett, és hirtelen egy másik helyet pillantottunk meg.

Boldog Karácsonyt!

Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek és Kellemes ünnepeket!A héten még többször fogok jelentkezni.

Karácsonyi történet

1.rész Karácsonyi áldozat(1525)

A faluban nagy készülődés volt. A falusiak valamilyen nagy eseményre készültek. Fadarabokat gyűjtöttek össze, majd összerakták a fadarabokat egy kupacba, aminek a közepén egy vasrúd volt. A faluban lévő nagy fát az emberek szépen feldíszítették, de sajnos senki sem számított arra, hogy az emberek karácsony napján boszorkányokat égetnek el. A faluba egy lovaskocsi érkezett, amihez hozzá volt csatlakoztatva egy ketrec, amiben a boszorkányok voltak foglyul ejtve. Mindegyiküket rajtakapták valamin, ezért fogták el őket, és végeznek velük minél hamarabb. A lovaskocsi hirtelen megállt, és egy ismeretlen útra hajtott. A foglyok hallották ahogy az ostor csattan, ahogy a lovak fájdalmukban nyerítenek. Az út egy házhoz vezetett, majd a kocsi megállt. A házból kijött egy ember, aki egyenesen a lányok felé vette az irányt, majd sorba végignézett rajtuk. A férfi elégedetten rázott kezet a kocsissal, majd átnyújtott neki egy borítékot. A kocsis leszedte a ketrecet a lovaskocsiról, majd átadott egy kulcsot az ismeretlen férfinak, és tovább hajtott. Kinyitotta a ketrec ajtaját, és egyesével kiszálltak belőle. A legutolsó, aki kiszállt belőle az Alice Meyerstone volt. Mindegyik lányt egy cellába vezették, és amilyen gyorsan csak lehetett elégették őket. Voltak olyan kivételek is, akiket kínozva öltek meg, amit Alice szörnyülködve hallgatott. Az utolsó előtti lányt vitték el, majd az egyik ember egy kést szúrt a lány mellkasába. Sharon felsikoltott a fájdalomtól. Az ismeretlen ember a karjánál húzva vitte ki a teremből. Alice volt az utolsó, akit ki akartak végezni. Alice-t, azért kapták el, mert egy asszonyon segített, aki közel volt a halálhoz. Egy férfi kinyitotta a cella ajtaját, majd felkényszerítette álló helyzetbe.
- Hogyan hoztad vissza Mrs.Carols-t?-kérdezte az ismeretlen idegen, aki egy kést tartott a kezében arra az esetre, ha hazudni mer.
Alice nem szólt semmit. A többiek az életüket áldozták, hogy ne tudják meg az igazságot. Akkor legalább tisztelje meg őket azzal, hogy nem mond el nekik semmit sem.
- Hogyan hoztad vissza Mrs.Carols-t?-ismételte meg az előző kérdését az ismeretlen férfi, de a lány meg se szólalt.
A férfinek végül elege lett ebből, ezért a kést Alice hasába döfte, aki összeesett fájdalmában. A lány egy ideig harcolt az életéért, de végül örök álomra helyezte a szemeit. Ott a cellában égették el a lány testét.

2.rész Visszatérés a szülőföldemre(napjainkban)

John a kórházban segített a betegeken, a terhes anyukákon. Még csak nem is gondolt arra, hogy valakivel leélheti az életét. Az egyetlen tartós kapcsolata Katherine volt, akivel soha nem szakította meg a kapcsolatot. Katherine volt az, akinek bármit elmondhatott. Csakhogy egy héttel ezelőtt a lány meghalt egy autóbalesetben. A holttestét nem találták meg. John azóta is magányban él. Még a karácsony napját is otthon töltötte. Az ágyában olvasta a könyvét, amit még a barátnőjétől kapott. Hirtelen az ablak erős szélvihart fújt  bele a szobába, majd hópelyhek jelentek meg a szoba közepén, és a vihar kitépte John kezéből a könyvet. Ijedtében a szoba egyik sarkába futott, majd a hópelyhek egyre közeledtek egymáshoz míg végül egy emberi test képződött belőlük. Alice volt az, régi ruhában állva a szoba közepén. John rémülten lapult a falhoz, de meg is lepődött ugyanis teljesen úgy nézett ki, mint Katherine. Félve ugyan, de megkérdezte tőle, hogy ki ő. Alice ránézett, akinek bűntudata támadt, amiért így ráijesztett.
- Nyugi! Nem kell félned tőlem.-nyugtatta meg őt, majd belenézett a tükörbe, és egyet csettintett.- 1600, 1700, 1800, 1900, 2000, 2001, 2002, 2003, 2004.......-számolt Alice, majd, amire a megfelelő évhez ért úgy nézett ki, mint egy mai lány, de nem volt az.
John bátorságot vett magán futni kezdett le a földszintre. Amikor leért a nappaliba akkor leült a kanapéra, de ott meglátta a lány a falnak támaszkodva. Hátrálni kezdett, majd a konyha felé vette az irányt, de az rossz ötlet volt, mert ott is megjelent. Bárhová futhatott, de a lány akkor sem tűnt el. Végül feladta, és leült a kanapéra. A lány közelebb lépett, de egy percre sem ült le.
- Miért nézel ki úgy, mint Katherine?-kérdezte John, aki egy pillanatra sem vette le róla a szemeit.
- Külsőleg talán hasonlítok Katre, de belsőleg teljesen más egyéniség vagyunk.- válaszolta Alice, majd rápillantott a kanapén ülőre.- Nem is hasonlítunk külsőleg mindenben ugyanis a szemem színe kék.-tette hozzá.
John felállt, majd fel-alá kezdett járkálni. Hosszú perc sétálás után úgy csinált mintha Alice ott se lett volna, de a lány ezt a képességével meghallotta.
- Ne csinálj úgy mintha itt se lennék.Nem te vagy az egyetlen, akivel ezt csinálom.Már 485 éve halott vagyok.-húzta fel magát, majd durcásan átment a falon.
A doktor utána ment a nappaliba, aki már készült elhagyni a házat, de még időben megállította. Amikor a doktor kimondta azt, hogy várj akkor Alice felé fordult.
- Miért jöttél?-kérdezte értetlenül.
- Ezt nem ma fogjuk megvitatni.Addig is feküdj.Holnap korán kell kelned!Menj!Menj már!-utasította, amire a doktor eleget tett a kérésének, és bebújt az ágyába, majd mély álomba szenderült.
Alice nem akarta megzavarni őt, ezért minden lámpát lekapcsolt, majd gondolt egy helyre, ahol máris ott termett. Egy híd előtt állt, majd elkezdett sétálni rajta, majd a folyó és a híd kereszt metszettén megállt. A folyó kristály tiszta volt és soha nem fagyott be, a halak boldogan úszkáltak, majd fogtak el különféle rovarokat, a part fehér takarójában díszelgett. A híd fakorlátjára bele volt vésve a teljes neve és a születési évétől a halálának évéig. A lány szeméből kigördült egy könnycsepp, ami folyóba esett. A lány fejében képek játszódtak le, amikor még boldog volt, és senki sem tudta mi is ő valójában.
- Visszajöttem!-suttogta a végtelenbe.

3.rész Élet vagy halál

John, amire felébredt nem találta a lány, ezért azt gondolta, hogy csak álmodott. Felkelt az ágyából, majd elvégezte a reggeli teendőit. A teendők után gyorsan megreggelizett, majd a kórház felé sétált. A kórház nem volt túl messze a házától, ezért a park felé vette az irányt, aminek a közelében kisgyerekek gördeszkáztak az úton. Amikor odaért meglátta amint egy kisgyerek átgördeszkázik az úton, de egy iskola busz neki hajtott. Már csak centiméterek választották el őket egymástól. A busz hiába dúdált a fiú nem mozdult. John már készenlétben ált, hogy odaszaladjon, de megpillantotta Alice-t, aki az egyik lábát a deszkára helyezte míg a másikkal megmozdította a kerekeket. Alice még idejében elgurult a busz elöl, majd amint az út túlsó felére értek leszállt róla. A fiú ránézett, aki egy angyalnak tekintette, majd mielőtt a fiú egy szót is szólhatott volna a mutatóujját ráhelyezte az ajkaira.
- Erről nem beszélhetsz senkinek.Megértetted?-kérdezte mire a fiú aprót bólintott.
Alice arra gondolt, hogy John mellett lehessen, és ott termett, amire John megijedt.
" Azt hittem elment, de ezek szerint mégse."-gondolta, majd tovább haladt.
- El is mentem, de a város határát nem hagytam el.-magyarázta Alice, de egy percre sem hagyta el Johnt.
Időközben megérkeztek a kórházba, ahol John felvette fehér köpenyét, majd bement az irdojába a kartonokkal, és elkezdte tanulmányozni őket. Alice csak nézte mit csinál, majd ő is vele együtt olvasott. John tanumányozása után elment az első betegéhez. Percek óta csak ezt ment, amit már Alice nagyon kezdett unatkozni. Még a pult előtt álló nőhöz is odasétált. Egyszerűen semmi sem történt. Közben a doktor is megérkezett az előző betege után. Csakhogy Grace egy újabb kartont nyomott a kezébe. Grace hirtelen összesett, amit a doktor észrevett, és kezdte élesztgetni nem sok sikerrel. Több orvos is odament, ezért Alice nem tudott a közelébe férkőzni pedig a lány állapota percről percre romlott. Végül ráfektették egy kórházi ágyra, amitől Alice hozzáférkőzhetett, és a fejére tehette a kezét. Nagyon kellett koncetrálnia. Érezte az ereit, a szívének véráramlását, a tüdő levegőjét és az agyát. Az agya volt a központja a testének hiszen annak kell leállnia ahhoz, hogy meghaljon. Az agyába láthatatlan hullámokat lövelt, a szív véráramlását növelte, a tüdejét teljesen megtöltötte levegővel, az ereinek erőt adott. Grace nyitogatni kezdte a szemeit, majd amikor teljesen kinyitotta levette a fejéről a kezét. John csak ámuldozva nézte, amint a fiatal Grace percről percre javult. Amint már Grace teljesen jól volt John az irodája felé vette az irányt, majd bezárta, hogy ne mehessen be.
- Hogyan csináltad?-kérdezte döbbenten.
Ilyen esettel csak egyszer találkozott amikor az egyik ismerősének szív problémái voltak, ami halálos is lehet.
- Nagyon szívesen.Részben ez a képességem.-mondta, majd az ablakhoz lépett.- Sétáljunk egyet!-ajánlotta fel neki, de ő megrázta a fejét.
Valahonnan gondolta, hogy ez lesz a válasza, ezért csak gondolt egy helyre, és ő azonnal ott termett. A temető egyik halottjára gondolt, akit előző életében mentett meg a biztos haláltól, Mrs.Carolst. A sírjára rátett egy virágszálat, majd a zsebéből elővett egy öngyújtott, és meggyújtotta a gyertyákat.

4.rész Karácsonyi emlékezés

A falusiak egy ünnepre készülődtek, amit minden évben megtartottak. Igazából a karácsonyi áldozatokra emlékeznek, akiket az őseik megöltek. Ők nem hittek abban, hogy boszorkánykodás. A falu központjára egy fát helyeztek szépen feldíszítve, gyertyákat gyújtottak, majd az áldozatokról egy fényképet helyeztek el, amit messziről is jól láthattak. Szinte minden megvolt, ami kellett, és mindenki kivette a részét a készülődésben. Még John is, aki nem akart részt venni rajta hiszen őt nem érdekelte az ilyesmi. Grace fel is hívta, hogy nem jön e mégse az emlékezsére, de ő elutasította. Alice egy ideig Mrs.Carolst síratta, de végül elhagyta a sírját, és John-t figyelte. Igaz, hogy ő most nem láthatta, ami nagyon is jól esett neki. Kellett a kikapcsolódás. Alice eddig egyetlen egy emlékezésen sem volt. John, azért nem ünnepeli a karácsonyt, mert csak Katherine-re emlékeztetné. Lehet, hogy több volt köztük, mint barátság?  Mindenesetre Alice nagyon szívesen nézte végig ahogy John folyton elrontott valamit. Az este nagyon hamar eljött. Időközben a doktort is rábeszélték, hogy jöjjön el a múlt áldozatainak emlékezésére. Alice az egyik kis sarokból nézte végig az egész ceremóniát. A ceremónia kezdettét a zenészek indították, a gimi tehetséges diákjai. Utána elkezdődőtt az emlékezés. A szólnok elkezdte felsorolni a neveket.
- Barbara Sevalda, Kate Fanning, Gwen Huston, Stephanie Lander, Elizabeth Treyton, May Beckinsale, Laura Parlink, Mary Waterking, Sharon Caldena és Alice Meyerstone.-sorolta végig a neveket, majd mondott pár szót egy-kettőjükről.
- Barbara családja gazdag volt.Testvére nem született az évek során.Stephanie önzetlen, szeretetreméltó volt.Ő nagyon sokat segített ezen a városon.Laura még csak gimnazista lány volt.A szülei születése után néhány évvel meghaltak.-miközben mondta a szövegét megmutatták az áldozatok képét, majd mécseseket gyújtottak.- Alice itt született, de a szülei elköltöztek innen.21 évesen halt meg.Az ő emlékére most odagyalogolunk a hídhoz, amit a szülei építettek abból a kevéske kis pénzükből.- a szólnok a mécsest fogta míg a mellette lévő lány a képet tartotta.
John ledermedve nézte a képet hiszen ő tudta, hogy Alice igazából szellemileg él. A tömegtől távol, a parkban leülve megjelent előtte Alice.
- Ki vagy te?Miért jöttél egyáltalán vissza?Hogyan mentetted meg Grace-t?-tette fel a kérdéseit John.
- Alice Meyerstone-nak hívnak, de szerintem ezt tudod.Csak szellemként vagyok még életben.Azért jöttem vissza, mert egy feladatom van.Grace élete egy hajszálon múlott.Az évek során többször is csináltam már ilyet.Ezért is öltek meg.-válaszolt John kérdéseire, de egyben bogarat is ültetett a fejébe.
- Milyen feladatod?-kérdezte érdeklődve.
- Tisztázzunk valamit.Én nem mondhatok el minden egyes pici apró részletet, ami meg fog történni illetve, ami már megtörtént.Vannak dolgok, amit még te sem tudhatsz.-magyarázta Alice, aki kicsit ideges lett, de hamar rendezte az érzelmeit.
- Milyen hídról beszélt?-kérdezte érdeklődve, majd Alice megfogta a kezét.
Kicsit furcsa volt hiszen eddig senkihez sem érhetett úgy, mint Johnhoz. Ki lehet ő? Ilyen még nem volt egyetlen egy védencével sem. Alice gondolt egy helyre, és ő azonnal ott termett Johnnal. A tömeg már egy jó ideje elment onnan. A folyó semmit sem változott. A víz ugyanúgy folydogált, mint eddig, a híd faburkolata sértetlen maradt, a halak még mindig ugyanúgy úszkáltak, és falták fel a kicsi rovarokat, a békák kurutyoltva üdvözölték vendégeiket, az állatok nagy része még mindig odament inni a friss, tiszta, harmonikus vízből, a part már le akarta vetni a fehér takaróját.John boldogan figyelte ahogy az állatok ittak a vízből. A hold rásütött a vízre, ami ezüstös, fehéres színbe burkolózott. A híd eddig is megőrizte szépségét, de most még tündöklőbb volt, mint eddig.

5.rész A levél

Alice hosszasan mesélte a régi éveit. John szívesen hallgatta végig az egész történetét. Szinte mindent el mondott a múltjáról, de John néha a jelenről is kérdezett. Alice tartotta magát a szabályokhoz, és nem mondott semmit. Miután végett ért a mesélés Alice haza vitte Johnt a házába, ahol Grace már fel is hívta, hogy hazaért e. John épp a lefekvéshez készülődőtt, majd az ágyába bújt. Alice mellé feküdt, és az éjszaka egy részét átbeszélgették, egészen addig amíg John meg nem csókolta. Igaz eléggé furcsa volt hiszen szellem volt, és senki sem tudta megérinteni. Viszonzás képpen visszacsókolta. John persze nem akarta megszakítani, ezért arra nem is gondolt. Mivel Alice elárulta, hogy gondolatolvasó, ezért gondolatait alaposan rejtegette. A ruháik szanaszét hevertek a földön mintha valami ott járt volna. A doktor a szellem lány nyakait csókolta, majd a kezét végig simitotta a gerincén, amitől enyhe borzongás futott végig a lány testén. A doktor Alice felé emelkedett, és egyenletes ütemben mozgatni kezdte a csípőjét. A lánynak a hasát vette célba, majd ajkaival megérintette azt, és a mellkasa felé vette az irányt. Egyre érzékenyebb pontokat érintett meg ahogy ajkaival végig szántott a felső testén, amit a lány kifejezetten élvezett. Persze a kés döfte nyom nem látszott, de nem szerette, ha ott megérintették. John a nyak körüli csontokat csókolgatta, majd a lány ajkait szemelte ki, és hosszasan csókolta. Egy röpke pillanatig meg kellett szakítaniuk a csókukat, majd egyre hevesebben kezdték egymást csókolni. Alig egy-két napja ismerték egymást, de máris ilyen reakciót váltott ki belőlük. Alice viszont azt érezte, hogy ismeri Johnt. De vajon honnan ismeri őt? Minél előbb ki kell derítenie különben még valami olyasmit tesz, amit lehet, hogy később meg fog bánni. A lánynak fogalma sem volt arról hány óra volt, és, hogy mikor hagyták abba a szeretkezést. A lány észrevétlenül felkelt az ágyból, majd magára tekert egy törölközöt. Körülnézett a könyvespolcokon. Legtöbbet még Alice is szerette olvasni. Az íróasztalánál nézett körül, majd megtalált pár borítékot, amit még Katherine küldőtt neki. Az egyiket kinyitotta, és olvasni kezdte a sorokat.
Kedves John!
A tegnap este nagyon emlékezetes volt a számomra.Nagyon szeretem az állatokat.Ma nem érzem valami jól magam, ezért arra gondoltam elhalaszthatnánk a találkozónkat.Sajnálom.Úgy érzem magam mintha valami lenne a testemben.Felhívlak, ha jobban leszek.
Ezerszer csókol:Katherine Masterson!
Amint elolvasta mintha újra átélte volna azt a napot amikor egy lánynak a testébe véletlenül beszorult. Képkockákról képkockákra pontosan emlékezett arra a napra. Alice még arra a napra is emlékezett amikor lefeküdt Johnnal. Tudta, hogy a lány kiszorította a testéből, de helyette Kat beszélt. Mindvégig őt szerette. Egy halandó viszont csak akkor tudja őt megérinteni, ha egy emberi testben érinti meg legelőször. Mostmár mindent értett, de nem tudta mit kezdjen az információval. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy elmegy innen. Egy csettintéssel magán érezhette ruháit, majd gondolt egy helyre, és ő azonnal ott termett.

6.rész Katherine

„A bálon mindenki ott volt.Kat néha irigykedve figyelte ahogy szebbnél szebb lányok táncolnak bájos férfiakkal. Már épp kezdte volna feladni a reményt, és haza menni, de teljesen váratlanul egy kéz érintette meg a vállát. Döbbenten nézte az előtte álló férfit. John megfogta a lány jobb kezét, majd apró csókot lehelt rá.
- Felkérhettem a hölgyet egy táncra?-kérdezte udvariasan John, majd elengedte a lány kezét.
- Nyugodtan szólítson csak Katherine-nek.-kérte rá Kat udvariasan, majd elfogadva John jobbját a táncparkettre sétált vele.
- Engem Johnnak hívnak.-mutatkozott be John, majd egyik kezét a derekára téve táncolni kezdett a lánnyal."

Emlékezett vissza John, hogy milyen volt amikor még együtt járt Kattel, akit nagyon vonzónak talált. Talán, ezért is szerette annyira Katherine-t. Igaz sokáig tartották a kapcsolatot, de valamiért mégsem illettek össze. A műtő teremben sem tudott másra gondolni, ezért inkább kiment onnan, de semmi sem segített neki. Nem tudta miért, de Alice sokkal vonzóbb volt, mint barátnője. Csak annyiban különbőztek, hogy Alice-nak kék szeme volt, és az érzelmei sokkal mélyebbek voltak. Nagyon hasonlított Katherine-re, de valahogy mégsem ő volt az igazi. Ő csak Alice-ra vágyott, viszont úgy érezte mintha már ismerné valahonnan a lányt.
Alice a tóparton sétált, mert egyszerűen nem bírta kiverni a fejéből Katherine-t. Mintha minden egyes képkockát újra levetítettek volna a fejében.

„Minden olyan gyorsan történt.Alice véletlenül az egyik ember után eredt, csakhogy nem az ő testébe került, hanem egy másikéba, egy lányéba. Egy olyanba, aki nagyon hasonlított rá, de mégsem ő volt az. Érezte az érzelmeit, hallotta a gondolatait és látta az igazi énjét. Olyan volt mintha egy másik ember elméjébe zárták volna. Érezte ahogy a lány fájdalmak között szenved, de ezen kívül nagyon sokat áradozott Johnról. Nagyon szerette volna hogyha tudná John, hogy nem kell érte aggódnia. Alice végül rá tudta bírni a saját erejével, hogy az asztalhoz sétáljon, és, hogy megírja szerelmének ne aggódjon érte. Miután ezt elvégezte lefeküdt az ágyra, majd lehunyta a szemét, hogy az álmok birodalmába merüljön. Alice látta a lány álmait, viszont a fájdalom egyre erősödött. Alice megkereste mi lehet a baj a lánnyal, és rá is akadt a probléma forrására. A szíve nagyon gyenge volt, ami azt jelentette, hogy Kat nem húzza sokáig. Végül minden erejével arra összpontosított, hogy a lány túlélje. Még túl fiatal volt ahhoz, hogy meghaljon."

7.rész Szívbe hasító fájdalom

John nem bírta tovább nélküle, ezért cselekednie kellett. Ő boldog volt Alice-zal, de ha ő nincs vele akkor meg kell hoznia élete legrosszabb döntését. Alice említette neki, hogy valami olyasmi fog megtörténni a jövőben, amit neki kell megakadályoznia. Leginkább, ezért is jött vissza. Tudta, hogy nélküle nincs értelme az életének. Amint végzett a kórházból haza felé vette az utat. Útközben épp át akart menni az út egyik oldaláról a másikra csakhogy egy kocsi Johnba hajtott. John az úton hevert mozdulatlanul. Súlyos sebei voltak. Az autóból kilógótt egy csővezeték, ami a doktor hasába vésődőtt. Mindenki körülvette, és nagyon aggódtak miatta. Megmozdítami, azért nem akarták, mert féltek, hogy még súlyosabb lesz az állapota.
Alice a parton ült, majd teljesen váratlanul a lány szívébe fájdalom hasított. Elviselhetetlenül tombolt benne a fájdalom, a kétségbeesés, a félelem és a szenvedés érzése, ami az egész testét körüljárta. A szíve kibírhatatlanul fájdalmasan dobogott. A fejébe egyetlen ember képe kúszott, ami arra késztette, hogy visszamenjen hozzá. Rágondolt, és ő azonnal ott termett. Amint meglátta ahogy a földön hever, amint egy csővet akarnak kihúzni a hasából. Sírva odaszaladt hozzá, majd a fejére tette a kezét, és erősen koncentrálva próbált életet irányítani belé. Az agya erősen kattogott, ami azt jelentette, hogy kűzd az életéért, de valamiért azt gondolja nincs értelme. A csővezetéket kihúzta a hasából, majd a sebeit begyógyította. Újra megpróbált életet adni neki. Utána a fülébe suttogott egyetlen szót, ami a szeretlek volt. John egy percig kinyitotta szemét, akinek a szeme rögtön a többi ember számára teljesen láthatatlan Alice-ra tévedt. Alice könnyes szemmel nézett le rá, ezután pedig letörölte minden könnycseppet eltűntetett az arcáról, ami sugárzott a boldogságtól. A fájdalmat a boldgoság vette át. Mintha minden egyes fájdalmat elvágtak volna. Egyetlen pillanatra sem hagyta el a férfit, akiért mindent fel tudott volna adni. A kórteremben Alice a kórházi ágyra feküdt John mellé, aki éppen aludt. Fejét mellkasára tette, és hallgatta szívének dobogását.

8.fejezet A szerelem mindent legyőz

Két hét telt el mire Johnt haza engedték a kórházból. Ezalatt az idő alatt Alice mindvégig mellette volt, és elmesélte neki miért is tud John a lányhoz érni. Kissé meg is lepődőtt, de nagyon jól fogadta a hírt. Viszont Alice nem ettől félt a legjobban hanem attól, hogy nem lehetnek együtt. Ugyanis ő nem tud olyan magyarázatot találni rá hogyan élhetnének együtt. Végül úgy döntött elhagyja Johnt, de ezt meg akarta beszélni vele nehogy olyan butaságot csináljon, mint két héttel ezelőtt. Igaz, kissé megrázták a lányt az események, és azt hitte örökre elveszítí, de nem így lett. John az ágyában ülve várta szerelmét, hogy eljöjjön hozzá. Már éjfél is elmúlt mire Alice megjelent előtte. Leült az ágyának szélére, majd a doktor felé fordult.
- Gondolkodtam.-kezdte.- Mi nem lehetünk együtt.-mondta határozottan mire a doktor felvonta szemöldökét.- Figyelj én szellem vagyok te meg ember.Engem nem lát senki csak te és a gyerekek.-magyarázta a lány, de Johnt még ez sem érdekelte.
Tiszta szívéből szerette a lányt még akkor is, ha ő nem emberi lény hanem egy különleges lény, akit még soha nem kedvelt ennyire.
- Nem érdekel.Csak veled akarok lenni.-mondta határozottan John, de Alice sem adta be ilyen könnyen a derekát.
- Te is tudod, hogy ez így nem jó.A szerelem nem elég indok arra, hogy velem legyél.-mondta ellenvetést nem tűrve a lány annak ellenére, hogy a határozottsága egy pillanatra kibillent az egyensúlyából.
Alice szemeiben könnyek jelentek meg, és épp el akart volna búcsúzni, ennek ellenére nem tette.Talán, azért nem tudta megtenni, mert nem tud elszakadni a fiútól pedig ők nem lehetnek együtt.
- Egyszer azt olvastam, hogy a szerelem mindent legyőz.-törölte le a könnycseppeket a lány arcáról.-Szeretlek.-fejezte be a mondatát.
- Én is téged.-vallotta be ezzel beadva a derekát, majd John megcsókolta a lányt.
A csók után hirtelen Alice újra Katherine testében volt, de Kat szelleme egy fényes csillagként repült fel az égbe. Alice mostmár biztosan magáénak tudhatta a lány testét, majd hirtelen erős fájdalom lett rajta úrrá. John a lánynak otthonában találta magát, majd amint meghallotta szerelmének fájdalmas sikolyait azonnal felsietett hozzá. A lány az ágyon ülve fogta a kerek hasát. John amilyen gyorsan csak tudott odament hozzá, majd lefektette kedvesét az ágyra. A szülés túl korai volt még, ezért elővett egy inekcióstűt, majd a lány karjába szúrta. Utána elővett egy szikét, amivel kis lyukat vágott a lánynak testén. Alice sikolyai egyre fájdalmasabbak voltak, majd az események hirtelen beindultak. Az egyik pillanatban még a lány hasában volt, majd a másikban pedig már sírva omolt apjának karjaira. Grace a vágást összevarrta, majd elszakította a babát apjától egy rövid pillanatra. Utána anyja karjaiban tengette idejét, de az sem tartott sokáig. Alice-tól el kellett szakítani a lányát arra az időre míg a terhesség napja lejár. Utána a családjával töltheti az idejét. Alice-t is be kellett vinni a kórházba arra a rövid időre. A továbbiakban boldogan élték életüket akármilyen hosszú vagy rövid legyen is az.
Vége! 

Sorsdöntő 15-16.fejezet

Meglepetésként kettő fejezetet hoztam.Nem sokára itt a szent este, amire egy külön meglepetést tartogatok a számotokra.

Fenyegető veszély:

/Ronnie/
Christine gyorsan vezetett, mint hittem volna. Először azt hittem, hogy egy szerény kislány, de tévedtem. Nagyon bátor tud lenni. Útközben egy párszor megálltunk, de csak akkor, amikor éhesek voltunk. A nap lenyugodni készült. Christine egy közeli dombon megállt, ahol a nap utolsó fényei csillantak meg. A nap vörös korongja elbújt a fa, a hegy, a síkság, a domb, a víz és a föld alá. Keleten a hold fényei világították meg a Föld bolygót, és felkelésével hozta magával a sötétséget is. Barátnőm újra elindította az autót, és egy közeli kis tisztáson megállt. Kiszálltunk az autóból, majd barátnőm kipakolta azokat a holmikat, amik az alváshoz kellenek. Pokrócok, takarók, párnák stb. Amint ezzel végeztünk hoztam, vagyis inkább képességemet használva iderepítettem a fatuskókat. A fákra locsoltam egy kis vizet, de csak annyit amennyi kell ahhoz, hogy meggyúladjon. A kezemet szép lassan ökölbe szorítottam, majd a farakás lángra kapott. Én nagyon korán lefeküdtem, a többiek még fent maradtak egy ideig. Amint magamra húztam a takarót akkor a szemhéjaim lecsukódtak majd mély álomba merültem.

Az álmomban egy házban voltam, és mindenhol tűz volt. Alig kaptam levegőt, és már készültem feladni az egészet, amikor hirtelen Adamet pillantottam meg magam előtt. A levegőt egyenletesen vettem ezzel oxigént jutatva a szervezetembe. Amint a tüdőm tele lett oxigénnel akkor gyorsan körbe pillantottam. Körülöttünk víz volt, ami gömb alakot vett fel. A lángok próbálták lyukat ejteni rajta, amivel bejuthatnának a gömbbe. De minden próbálkozás hiába való volt, mert ide lehetetlenség volt bejutni. A gömböt körül vevő lángok kialudtak, majd a képességemet használva a többi tüzet is eloltottam. A vízgömb hirtelen eltűnt mintha elpárolgott volna, majd Adam a karomnál fogva felhúzott a talajról.
- Mi volt ez? –kérdeztem kétségbe esve, majd próbáltam gondolatban értelmes magyarázatot találni rá, de nem tudtam.
- Megmentettelek. Ez nem elég indok? –kérdezte morcosan, majd megfordult, és az ajtó felé vette az irányt.
- Mi vagy te? –kérdeztem meg tőle, majd a fejét felém fordította.
- Azt hamarosan megtudod. –mondta rejtélyesen, majd hirtelen eltűnt.
Egy teljesen más helyszínen voltam. A fákról az esőcseppek potyogtam le a földre ezzel kis tócsát alakítva. Az lombok között apró neszt hallottam, amitől nagyon megijedtem. Hirtelen futásnak eredtem a fákat magam mögött hagyva, és amint kiértem az erdőből egy tisztásra értem, ami nagyon ismerős volt. Ez a tisztás az volt, ahol megálltunk. A rét közepén egy angyalszobor állt, ami az arcát kezeibe temette. Hirtelen újra meghallottam azt a neszt, amit az erdőben hallottam, majd fejemet a hátam mögé fordítottam. Nem láttam semmit sem, de egy nagyon furcsa érzésem volt. A szívem újult erővel dobogott, majd újra az angyalra helyeztem a tekintetemet. Az angyal már egy kicsit közelebb volt hozzám arcát szabadon láttam. Arca olyan hátborzongató volt, amitől még jobban megijedtem, és a kezei felém nyújtóztak. Hátráltam pár lépést, majd hirtelen megláttam egy újabb angyalt a fán. A keze rám mutatott, ami futásra késztetet. Előttem egy újabb angyal termet, ami rám mutatott, majd sikoltva becsuktam a szememet.

A szememet amilyen gyorsan lecsuktam olyan gyorsan nyitottam ki. Christine aludt, majd ő is felkelt. Annát nem láttam sehol. Barátnőm is gyorsan körbe pillantott, majd a tekintete a hátam mögé keveredett.
- Ronnie fordulj meg. – kért meg rá, majd engedelmesen a hátam mögé néztem.
Abban a pillanatban megdermedtem, amint megláttam az álombeli angyalt. Kezében egy gömböt tartott, amiben megláttam Annát a többi lélekkel együtt. Próbált kijönni onnan azzal, hogy ütögette az üveget. Felkeltem a pokrócról, majd körbe pillantottam. Az egyik fán guggolva megláttam egy újabb angyalt, ami eltakarta szemeit, és fejét az alatta lévő ágra szegélyezte. Gyorsan körbe fordultam a tengelyem körül. Mindenhol láttam valahol egy ilyen angyal alakú szobrot. Fogalmam nem volt róla, hogy hogyan menekülünk meg tőlük. Christine is felállt a helyéről, és az előtte lévő szobrokra emelte a tekintetét. Az egyik angyal gondolatát hallottam meg.

„ Mi nem fogunk bántani titeket. Csak egy parancsot teljesítünk. Ha nem bántjátok mesterünket, akkor megkímélünk titeket, és helyette emberré teszünk mindkettőtöket.”-gondolta az egyik, majd levetített egy képet a mesterükről.

Megráztam a fejemet, majd megfogtam barátom kezét, a táskámat feltettem a vállamra, és futásnak eredtem. Christine-t magam után húztam. Fogalmam sem volt arról merre tartunk, csak meneküljünk meg tőlük. Hirtelen előttem termett a szobrok mestere. Őt kikerülve futottunk tovább, majd előttem termett egy angyal szobor azzal a hátborzongató arcával nézett ránk. A kezei felénk nyújtóztak, majd barátnőm gondolatban azt üzente, hogy a hátunk mögött is van egy ilyen szobor. A semmiből alattunk termett egy kis víz, ami kitörni készült. Amint kitört a víz üveggé változott, amire rá estünk, és a két angyalszobor megdermedt.

A harcos lány:

/Ronnie/
A két angyalszobor nem mozdult. Mintha tényleg egy szobor lenne, majd párszor pislantottam is, de nem mozdultak. Lesegítve barátnőmet lejöttünk az üveggé vált vízről, majd elindultunk az autónk felé, de amikor odaértünk belenéztem a visszapillantó tükörbe. Amint belenéztem gyorsan hátra néztem, és megláttam egy újabb angyalt, akinek a keze rám mutatott. Christine megijedve üzenni kezdett gondolatban.
" Előttem is vannak."-gondolta, majd kiakarta nyitni az autó ajtaját, de az be volt ragadva.
Hirtelen a fejem sajogni kezdett, majd minden egyes végtagomat fájdalom öntötte el. Barátnőm sikoltva terült el a földön, majd a kocsiba kapaszkodva próbált felállni. Az eszembe jutott az előbbi jelenet amikor a két angyal megdermedve bámulta egymást. A kezük nem volt az arcukba temetve, hanem egymásra néztek ugyanazzal a hátborzongató arccal. Nagy erőfeszítések árán kinyújtottam a kezemet, majd nagyon erősen koncentrálni kezdtem az előttem lévő angyal kezeit. Próbált küzdeni ellene, de nem tudott. A kezei leváltak arcáról, majd megdermedve állt előttem, és az égő fájdalom abbamaradt. Christine-be ezzel bátorságot öntve használni kezdte képességét. Kezét kinyújtotta, majd ujjait összecsukta mintha valamit fogna a kezében. A kőszobor angyalok mintha bábuk lettek volna úgy kezdtek el mozogni, majd egy kört alakítva egymásra néztek. Barátnőm leengedte a kezét, és gyorsan beszállt az autóba ahogy én is. Alighogy beszálltunk az autóba újabb angyalok jelentek meg előttünk és mögöttünk ezzel elzárva a menekülési útvonalat. Hirtelen egy víz lett mindenütt, majd világítani kezdett, amitől be nem láttam semmit sem. Arra lettünk feleszmélve, hogy egy másik helyen vagyunk. Körülöttünk kopár puszta jelent meg, majd egy szőkésbarna hajú lány futott felénk.
- Gyertek, gyorsan! Ezeket nem ilyen egyszerű lerázni.-mondta a lány, mi pedig engedelmeskedtünk neki, és utána mentünk.
Egy kunyhóba vezetett minket, ahol minden olyan egyhangú volt. Fehér falak, barna székek, barna bútorok, egy szóval minden vagy fehér vagy barna színű volt. Leültünk a kanapéra, majd a lány kiment a konyhába valamit hozva nekünk. Amikor visszaért letett elénk egy pohár teát.
- Még be sem mutatkoztam.Én Bianca vagyok.Bianca Lawson.-mutatkozott be, ami először nagyon meglepett.
- Én Ronnie vagyok ő pedig a barátnőm, Christine.-mutattam be magunkat, mert barátomból nem jött ki egy hang se a torkán a meglepettségtől.
- Örülök, hogy megismerhetlek titeket.-mondta őszintén, majd hátradőlt a kanapén.- Szóval miért is támadtak meg titeket azok a szobrok?-kérdezte kíváncsian.
Nem igazán tudtam erre mit válaszolni hiszen nem támadhatom le azzal, hogy mi boszorkányok vagyunk, és téged kerestünk. Elővettem azt a papírt, amit még a történelem könyvben találtam. Széthajtogattam a kis papír darabot, majd Bianca felé nyújtottam, aki elvette a papírt. Ránézett, majd belenéztem a gondolataiba.
" Ez nem lehet."-gondolta, majd gondolatba felidézett egy jelenetet. Most jöttem rá igazán, hogy neki az emlékei nem vesznek el akármennyire régen történt is.

„A kertben játszottam Veronicával, aki annyira törékenynek tűnt, de rá kellett jönnöm, hogy nem az. Veronica páratlan tehetséggel rendelkezik. Csak egy év kor különbség van közöttünk. Veronicával olyan jó játszani, de a fantáziája viszont páratlan. Annyira jókat tud kitalálni. Például, ha beleesik egy gödörbe azt képzeli, hogy egy kútnak a belsejében van. Most is épp egy ilyen játékot játszunk.
- Veronica szerinted hol lehetünk?-kérdeztem kíváncsian, majd utána eredtem az alagútban.
- Ez egy folyosó, ami egy titkos helyre vezet bennünket.Lehet, hogy találunk valami különlegességet.Gyere!Menjünk tovább!-parancsolt rám kedvesen, majd tovább mentünk az alagútban.
Kiértünk az erdőbe, ahol elrejtettünk egy ládát pár hónappal ezelőtt. Gyorsan kiástuk a kis dobozt, amit kincses ládának hívtunk. Amint megtaláltuk a dobozt játszótársam a nyakában lévő kulcsot használta a láda tartalmának rejtő zár kinyitására. Persze barátnőm nem habozott sokáig, mert, amint kattant egyet a zár azonnal felnyitotta. A dobozban nem volt semmi kincs vagy valami. Mi egészen mást rejtetünk el a dobozban, ami igazi kincsnek számított. Semmi arany vagy ezüst hiszen nem az jelenti számunkra az értéket. A dobozban benne volt az én karkötőm, amit még aputól kaptam a születésnapomra. Veronicának egy Föld gömb alakú kulcstartó volt, amit még én adtam neki.
- Emlékszel.Azt kívántam bárcsak eljutnék egy világ körüli útra.Ha igazából nem is, de el tudom képzelni milyen lehet.Számomra ez nagy érték.-mondta barátnőm, majd kivette a dobozból a többi tárgyat is.
A kezembe nyomott egy rajzot, amint szétrúgom valakinek a hátsóját.
- Emlékszel amikor az a srác a szomszédból bántott, akkor is te védtél meg.Azt kívántam bárcsak lenne annyi bátorságom, hogy szétrúgjam a hátsóját.Talán ha nem is fog teljesülni legalább álmodozhatok róla.-magyaráztam.
- Egyszer azt kívántam, hogy bárcsak lennék az olyan megmagyarázhatatlan jelenségek között mint a képregényekben.- szorongatott a kezében egy képet az egyik képregényének a hőséről.- Tudom, hogy ez sem fog valóra válni.De szeretném, ha egyszer az életemben küzdenék az emberekért pont mint egy boszorkány.Annyira szeretnék különleges lenni, és nem csak az az unalmas hétköznapi lány, aki mindennap arról fantáziál, hogy milyen lehet egy világ körüli út.-sírta ki magát barátom, majd magamhoz öleltem.
- Te így is különleges vagy hiszen mások irigyelnek, azért mert te mindennap boldog tudsz lenni pedig nem is vagy gazdag.Ez egy nagyszerű tulajdonság.Büszke lehetnél rá.-nyugtatgattam, de egy percre sem engedtem el, és ebben a másodpercben azt akartam, hogy örökké tartson ez a kapcsolat."

- Veronica!-szólított meg Bianca miután visszatért a múltból a jelenbe, majd váratlanul magához ölelt.
Abban a pillanatban úgy éreztem mintha sohasem választottak volna el minket egymástól.

Sorsdöntő 14.fejezet

Nyomok:

/Ronnie/
Miután mindent megbeszéltünk Christine-nel elmentünk hozzám, és kutatni kezdtünk a titokzatos Bianca után. Egyetlen egy nyomunk sem volt ahhoz, hogy megtaláljuk. Végül úgy döntöttünk, hogy Christine megkeresi őt a látnoki képességével. Az egyik, amiben megjelenik Bianca az anyu naplója volt. Barátnőm megérintette a naplót, majd szemei lecsukódtak, és gondolatban megjelent egy kép, ami Elizabeth-et ábrázolta és a lányát.

Elizabeth és a lánya egy bálról jöttek el, és sétáltak végig a sötét utcákon. A lámpa fénye alig nyújtott némi fényt az árnyékba burkolt utcákra. Eddig semmi probléma vagy komplikáció nem történt. Csak sétáltak és sétáltak. Hirtelen megindultak az események ugyanis Elizabeth megállt és rejtélyesen nézni kezdte a sikátorban lévő árnyékot, majd futásra invitálta lányát, aki minden szó nélkül futásnak eredt. Addig is, hogy Bianca anyja időt nyerjen lángokba borította az egész sikátort, amitől az árnyék alakja láthatóvá vált. Balthazar állt ott, aki nem volt valami jó kedvében. Lizt még ez sem térítette el őt a céltól. A lány Balthazar elé irányította a vörös lángtengereket, amitől egy kicsit megvonaglott, de a pálcáján lévő víznek a jelével eloltotta a tüzet. Liz egy falat állított maga elé, amit egyenesen a földből húzott ki, majd amilyen gyorsan csak tudott futni kezdett a híd felé. Az erdőn keresztül vágtatott, majd egy táblához ért, ami fából készült, és bele lett karcolva egy városnak a neve, Lambeth. Balthazar jelent meg a háta mögött, majd Liz gyorsan megfordult. Tudta, hogy semmi esélye nem lehet ellene, de mégsem hátrált meg. Egy hurrikán kavart a levegőben, majd Balthazar felé irányította. Ellenfele pálcáját használva eltérítette a hurrikánt, majd a földben egy mocsár jelent meg, ami húzta le magával a lányt. Liz a kezeivel próbálta megtartani magát, és megakadályozni, hogy elsüllyedjen a mocsárban. De hiába való próbálkozás volt ugyanis a mocsár még jobban húzta le magával a mélybe, majd hirtelen a mocsarat szilárd formájában lehetett látni. A szilárd föld vörös lángokba borult.

A kép, amit az előbb vetített le Christine az most eltűnt. Említette, hogy a látomásai nem mindig olyan amilyennek lennie kéne.
- Ennyi volt. –jelentette ki barátnőm, majd Anna jelent meg. – Lambeth az első nyomunk.
- Akkor miért nem megyünk oda? –kérdezte Anna reménykedve, majd gyorsan elővettem a térképet.
Lambeth egy kis város nem messze Londontól. Christine az ujját Lambeth pontjára helyezte, amitől újabb látomás kúszott a gondolataimba.

Egy kis ház jelent meg, amiben Bianca fekete ruhában táncolt. Az őt körülvevő gyertyák között feltűnt az anyja képe is. Hirtelen megállt, majd a nevelőanyja jelent meg, aki belépett a gyertyákat körülvevő körbe.
- Minden rendben lesz. –ölelte meg a lányt. – Ne aggódj, vigyázok rád. –próbálta megnyugtatni.
- Tudom, de annyira hiányoznak. - sírta el magát.

A vízió hirtelen véget ért, majd gyorsan összepakoltam pár holmit. Addig Christine hozza a kocsiját, amiben mindig tárolt magánál némi ruhát vagy ennivalót. Feltettem a vállamra a táskát, majd kitéptem egy lapot a füzetemből. Gyorsan ráfirkáltam egy kis szöveget.
Apa!
Én sajnálom, ha miattam idegeskedsz, mert nem találsz a szobámban. Ez azért van, mert el kellett mennem, amiről te nem tudhatsz. Ahol én vagyok az nem a te világod. Szóval ne aggódj, értem tudok magamra vigyázni. Sajnálom!
Ronnie!
Letettem a lapot az asztalomra, majd képességemet használva kinyitottam az ablakot. Kezemet úgy helyeztem el mintha megállj parancsolnék valakinek. Annának a legkönnyebb lejutnia, mert semmi baja sem lesz, ha leesik a földre. A kis facsemete elkezdett nőni, majd amikor felért az ablakhoz ráléptem egy vastagabb ágra. A fa zsugorodni kezdett, amivel sikeresen leértem a biztonságos talajra. Christine az autójában várt minket. Gyorsabb beszálltam, majd barátnőm beindította az autót, és ráhajtott arra az útra, ami Lambeth városához vezetett. A neheze még csak most jön.